10. fejezet
(Kristen)
Az orvos ugyan több időt jósolt, mostanra viszont szerencsére szinte teljesen elmúlt az a fajta vérzésem, ami a szülés után természetszerűleg jelentkezett. Ennek ellenére tartani akartam magam az előírt hat héthez, mivel a bennem lezajlott folyamatok miatt szükség volt a regenerálódásra, az imént történtekről viszont semmi pénzért nem mondtam volna le.
De a rövid, boldog perceket a fiunk sírása zavarta meg hirtelen. Azonnal felpattantam Rob mellől, hogy megnézzem, Victor mit szeretne. Ő semmit nem akart, de a pelenkája tele volt. Felkaptam a köntösömet az ágy végéből, és mialatt felhúztam, egy pusziért hajoltam szerelmem felé, aki velem együtt mozdult az imént, meghallva a gyermekünk bánatát.
- Gyorsan tisztába teszem - kezdtem, de a csengő félbeszakított. - Te addig nézd meg, ki az - fejeztem be az eredetitől némileg eltérően, mert másra akartam volna megkérni addig, de az ráért.
A gyerekszobába vittem a babát, és az elmúlt hetek során rám ragadt ismereteknek köszönhetően gyakorlott mozdulatokkal végeztem alig tíz perc alatt a peluscserével.
A kisherceg rögtön megnyugodott, de aludni még nem akart, így magammal vittem a földszintre az apukája után. Akit viszont nem láttunk sehol.
A konyhába mentem Victorral, hogy főzzek egy teát, amíg előkerül, de még a kannát sem töltöttem tele, amikor megjelent mögöttem, és meg is ijesztett, ahogy a derekamat átölelve hozzám simult és a nyakamba csókolt.
Aztán észrevette, hogy a fiunk is a karjaimban van, akit eközben reflexszerűen szorítottam magamhoz még jobban, és engem elengedve óvatosan átvette, amíg a teával foglalatoskodok.
- Hol voltál? - érdeklődtem közben.
- Csak… akkor már behoztam a postánkat is - felelte kitérően, miközben Victorral a karján az ebédlőasztalhoz ült.
A levelek valóban ott virítottak mellette az asztalon. De én nem elégedtem meg ennyivel.
- És ki csengetett?
Láthatóan kerülte a tekintetem, de aztán kibökte.
- Tom.
Most nem a félelem szorította össze a torkom, hanem a düh öntötte el mindenem.
- Mi a fenét akar még mindig? - csattantam fel.
Rob sóhajtott egy nagyot. Én is tudtam, hogy a képtelen szerződése miatt meg van kötve a keze, de akkor is bosszantott, hogy nem tehetünk ellene semmit. Ráadásul Tom szúrt ki vele bosszúból, vagy isten tudja miért, bár régen a legjobb barátok voltak.
Pedig bosszúra nekem lett volna okom, mégis inkább annak örültem, hogy nem zaklat egyfolytában, holott pontosan tudta hol lakunk. Sokszor rettegtem is emiatt, de mivel szinte sose voltam egyedül, lassan kezdtem magam szoktatni a tényhez, miszerint egy városban élünk.
- Dylan üzenetét hozta - felelte Rob az imént elcsattant kérdésemre.
A másik „kedvencem” Dylan volt. Már „vártam”, mikor hajszolja bele a férjemet valami gigantikus marhaságba. Nem kellett sokáig várnom. És firtatnom sem. Rob magától árulta el, hogy a következő héten három fellépésre kell mennie három egymást követő napon, és mindez nem is Londonban lesz, hanem Glasgowban.
Egy teljes percig meredtem rá döbbenten, mielőtt rám pillantott. Addig a karjában alvó fiunkat szemlélte gyönyörködve. Ebből kifolyólag a hangja is szenvtelen volt egészen mostanáig.
- Sajnálom - mondta most fájdalmasan halkan és bocsánatkérően.
Bennem viszont egykettőre felment a pumpa. Tudtam, hogy a szerződése miatt van megkötve a keze, de most már nem érdekelt a pénz.
Közöltem vele, hogy kifizetem azokat a milliókat, ha azon múlik. Nem tudtam pontosan, hogy neki mennyi pénze van még abból a bizonyos örökségből, az én bankszámlám viszont még tele volt a legutolsó filmemért kapott gázsival. Ezt az ötletet viszont gondolkodás nélkül elutasította.
- De miért? - értetlenkedtem. Mert valóban nem értettem az okát. - Ha ez az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk tőle, akkor fizessünk! - erősködtem, de csak fejcsóválást kaptam válaszként.
- Ez sajnos nem ilyen egyszerű - nyögte ki végül.
Kezdtem úgy érezni, hogy direkt csinálja. Hogy valójában már nem is akarja felrúgni ezt a szerződést, csak az okát nem tudtam.
- Miért nem?
Tisztán láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, de én sem voltam túl jó passzban emiatt. Hirtelen sújtott le rám a fáradtság. A tea fütyülése csak sokára hatolt el a tudatomig. Addigra Victor is felébredt. Ő volt fontosabb.
Kivettem Rob kezéből, akinek szándékosan kerültem a tekintetét, majd az emeletre indultam, hogy a családunk egyetlen épeszű tagját megetessem.
Úgy éreztem, megőrülök, hogy nem tehetünk semmit ez ellen a Dylan ellen. Vagyis tehetnénk, csak a drága férjem tiltakozik ellene valamiért rendkívül hevesen, holott eleinte ő volt az, aki nem is akarta az egészet. Ebben a percben határoztam el, hogy majd akkor én magam beszélek Dylannel. Amint alkalmam nyílik rá…
Rob feljött utánunk, pont amikor befejeztem a szoptatást. Boldogan figyelte, ahogy büfiztetem a kisherceget, elkomorult viszont, amikor betettem a gyermekünket a kiságyba, és miután pillanatok alatt elaludt, a bébiörzőt magamhoz véve szó nélkül elmentem mellette.
(Rob)
Fájt, amiért Kristen így viselkedik velem, bár tudtam, hogy jogosan. Az általa ismert infók függvényében én sem találtam volna válaszokat a miértekre. Mégsem akartam vele megosztani az ellene, valamint a fiunk ellen irányuló fenyegetéseket, épp elég rokkantnak éreztem már a saját lelki nyugalmamat, nem akartam, hogy az övé is felbolyduljon feleslegesen.
Igen, feleslegesen, ugyanis megfogadtam, hogy ha másért nem, a drogokért esetleg lecsukattathatom a főnökömet pár évre. Tommal együtt. Ehhez viszont bizonyítékokat kellett szereznem. Vagyis nem mondhattam fel.
Legalábbis egyelőre. Mert nem tudtam, mennyire vegyem komolyan Dylan fenyegetéseit, de nem akartam kockáztatni.
Kristen azonban nyilvánvalóan kíváncsi volt rá, miért is nem akarok felmondani. Míg a gyermekünket etette, végig azon töprengtem, milyen hihető magyarázattal tudnék neki szolgálni anélkül, hogy a fenyegetést megemlíteném.
Csak egy esélyem volt: a féligazság. Utána mentem, miután Victort lefektette, és azzal nyugtattam magam, hogy helyesen cselekszek.
A konyhában találtam rá, a laptopba bújva. Mivel feltűnt, hogy nem csinált magának teát, készítettem neki egyet, sok cukorral, ahogy a kávét is itta régen. Letettem mellé, majd a széke mögé álltam, és a vállaira simítottam a tenyerem. Utána a nyaka felé közelítve finoman masszírozni kezdtem az izmait.
Szerelmem felnyögött, és hátradőlt a székben, hogy könnyebben hozzáférjek, de más miatt is hasznos volt a mozdulata. Most már jól láttam, mit nézegetett annyira: az anyja levelét. Megkönnyebbültem, hogy nem a társkereső hirdetéseket böngészi. Ezek szerint annyira még nem utál - gondoltam.
- Hogy vannak a szüleid? – kérdeztem, miközben tovább gyúrtam belőle kifelé a feszültséget.
- Jól. – Csak egy nyögésre futotta tőle.
Őszintén örültem, hogy nem volt tartós náluk a válság. Én még egy csekély válságot sem akartam többé magunknak. De tudtam, hogy lesz, ha most nem leszek legalább részben őszinte szerelmemmel.
Elmeséltem neki, hogy engem is mennyire bosszant, hogy Dylan a markában tart. De amíg nem tudok rábizonyítani olyasmit, ami terhelő rá nézve, addig tulajdonképpen engedelmeskednem kell neki, és várni, hol tudom elkapni.
Ezt már ő is megértette, csak azt nem, hogy a megbeszélt hónapnyi szabadságomból már így is több napom veszett oda, ráadásul az sem a lemezkészítésre ment el. Tim balesetéről viszont nem tehetett senki – tudtommal -, így a véletlenek szerencsétlen egybeesésének gondoltam a dolgot.
Kristen viszont megértő volt – nem először csodálkoztam el rajta, hogyan érdemelhetem meg őt?! Mit tettem vajon, hogy ilyen mázlival áldott meg a sors. Semmit – válaszoltam a saját kérdésemre. Mégis jó volt, hogy végül meg tudtuk beszélni a dolgot.
Ezután valamivel nyugodtabban teltek a napjaink, bár bennem motoszkált a félelem, hogy ha napokra eltűnök Glasgowba, akkor Aaronnak több esélye lesz közelebb férkőznie szerelmemhez, mint mikor itthon, vagy legalábbis a közelben tartózkodok.
Egyik nap, jobban mondva indulás előtt fel is hívtam Kathyt, hogy mit tud erről a sorozatos fellépésről, és vajon tényleg napi huszonnégy órát ott kell-e léteznünk, vagy esetleg lehet róla szó, hogy inkább utazgatok naphosszat, minthogy a családomtól távol legyek.
Kathy azonban kiábrándított. Neki is azt mondták, hogy sűrű lesz a program. Így nem volt más választásom. Az utazás napjáig a nejemre pályázó szomszéddal sem találkoztunk, bár gyanítottam, tudja, hogy napokig nem fogok itthon tartózkodni.
Ráadásul még meg is ajándékozta Kristent. Először nem is tudtam, mi folyik a házam táján, csak éktelen csaholásra lettem figyelmes a délelőtt folyamán. Victor nem sokkal ezelőtt aludt el a karjaimban, és éppen lefektettem a kiságyba az emeleten, úgyhogy ezután nyugodtan indulhattam lefelé, hogy megnézzem, mi a zaj oka.
Életem párja egy kis szőrgombóccal játszott a kertünkben.
- Hát ez meg miféle szerzet? – közeledtem feléjük mosolyogva.
A csodabogár éppen kedvesem nadrágjának szárát akarta szétcincálni, de persze még fiatal volt, így meg se kottyant az anyagnak hárítani az apró fogak marcangolását. Az ebet csak az ugatásáról lehetett felismerni. Sosem voltam perfekt kutyafajtákból, de valamilyen fajtiszta kuvaszszerű kölyök lehetett, aki rögtön szívébe zárta a feleségemet, akárcsak én anno.
- Ő itt Benny – nevetett rám Kristen. De aztán elkomorult. – Tudom, nem fog bejönni a házba - ígérgetett rögtön. Ennek valóban nem örültem volna, nem szerettem volna ugyanis, hogy Victornak valami baja legyen tőle.
Beleegyeztem, hogy a kertbe maradhat, majd egy kutyaólnak való után néztem, de ekkor megláttam egy vadi újat a ház sarkánál. Meglepődtem, és egyre kíváncsibban fordultam a kölyök felé. Kutyának tűnt, nem csigának, mint ami a házát is viszi mindenhova, mégis elbizonytalanodtam.
- Honnan pottyant ide? – kérdeztem, miközben leguggoltam melléjük.
Benny ekkor engem vett célba, és nekiesett a cipőmnek. Elragadó volt, főleg, hogy a saját lábában is képes volt elbotlani. Míg családunk legújabb tagján mulattam, Kristen válaszára vártam, de nem jött.
Rápillantottam, és észrevettem, hogy a szomszéd ház felé pislog. Én is arra fordítottam a fejem, és megláttam Aaront, amint egy nagy zacskó kutyaeledelt hurcol át magával tőlük hozzánk. Ekkor döbbentem rá, kitől is származik az ajándék.
Vettem egy mély lélegzetet, és Kristen felé fordultam.
