46. fejezet
(Rob)
Kérdeznem sem kellett, Aaron magától kezdte el mondani, miért is akart rejtőzködve maradni. Főként azért, mert egyrészt így senki nem gyanakodna rá, amikor elkapja Dylant. Ebben volt ráció. Másrészt azért, mert meg kellett gyógyulnia.
A harmadik ok tetszett a legkevésbé: mert távol akart maradni Kristentől. A tekintetem megkeményedett a szavai hallatán, de nem foglalkozott vele. Azt mondta, örül a boldogságunknak és eszébe sincs felkavarni a dolgokat. Hittem is neki, meg nem is.
Mindebből azt szűrtem le, hogy a nejem valamit mégiscsak érezhetett iránta, mert ha nem így lett volna, Aaron nem kavarna fel semmit azzal, ha újra megjelenik az életünkben.
Rá is kérdeztem, hogy szerinte mit érez iránta Kristen, de csak vállat vont.
- Nem többet, mint egy barát iránt. Ezzel tisztában vagyok. Meg azzal is, hogy ez soha nem fog megváltozni. És nekem könnyebb így.
Ebben kételkedtem. Én nem tudnám magam távol tartani tőle, még akkor sem, ha valaki mással lenne boldog… Vagy mégis? – töprengtem el egy pillanatra. Az attól függ…
- Hova vigyünk? – kérdezte ekkor tőle Ian.
- Még egy pár napig Londonban maradok, amíg lecsitulnak a dolgok, aztán… majd elmegyek – mondta.
Ezután bediktált egy címet a sofőrünknek. A város túlsó felében volt a ház, ahol végül kitettük. Én is kiszálltam. Bármennyire nehezemre esett, köszönettel tartoztam neki.
- Ugyan mit köszönsz? – kérdezte ő is, elmosolyodva.
- Azt nem, hogy beleestél a feleségembe… - Gondoltam, fő az őszinteség. - De azt igen, hogy Worthingben lelőtted azt az alakot, és Dylant is…
Nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Még nehezen emésztettem meg, hogy életben van. Neki is ez juthatott eszébe, mert hárította a köszöneteimet.
- Vedd úgy, hogy meg sem történt. Az egész egy álom volt.
- Egy rémálom – javítottam ki.
Ezután búcsúzkodni készült, és megkért, hogy mindig vigyázzak Kristenre. Nem esett nehezemre megígérni. Magam is ezt terveztem. Életem hátralevő részében.
- Elmondod neki, hogy élek? – kérdezte végül.
Fogalmam sem volt róla, hogy megosszam-e szerelmemmel ezt az infót. Féltem a következményektől.
- Nem tudom – feleltem gondolataimnak megfelelően.
- Ha adhatok egy tanácsot: ne tedd.
Szívesen megfogadtam volna, de igazságtalanság lett volna a feleségemmel szemben. Egész úton hazáig ezen (is) gondolkodtam. Dylan kiiktatása után nem volt már mitől félnünk, Ian megígérte, hogy beszél Kathyvel, másnap szereljék le a kamerákat a házunkból, de a ránk vigyázó ügynökök egy ideig még a környéken maradnak.
Fura módon nem éreztem semmit. Sem örömöt, sem valódi megkönnyebbülést.
A másik dolog, amin az agyam járt, azt volt, hogy mit mondjak Kristennek Aaronról. Latolgattam a potenciális kimeneteleket. Örülni fog-e vagy sem. Egyértelműen igen. Na de… Féltem attól, mi lesz a vége. Tudtam, hogy engem szeret, mégis… ahogy akkor sírt, mikor közöltem vele Aaron halálát, az örökké az emlékezetembe égett.
A furgonból az utcánk elején levő kocsma előtt szálltunk ki. Ian még beinvitált egy sörre, hogy legalább minimális látszatja legyen annak, hol is voltunk. Rick is itt támasztotta a pultot, meg is döbbent, hogyhogy ilyen hamar végeztünk. Elmeséltük neki, hogy Dylant valaki más intézte el, aminek szívből örült. Így legalább nem kell szöktetési terven agyalnia.
Ittunk egy-két üveg sört, utána együtt indultunk haza gyalog. Iant Lizzy várta, Ricket Jenny, engem pedig Kristen. Aki a nappaliban tévézett a testvére társaságában. Most nem volt hangulatom családi életet élni, ezért csak odaintettem Cameronnak, aki ezt nem vette magára, majd az emeletre mentem.
Még nem készültem fel rá, hogy eláruljam Kristennek, hogy Aaron él. Azt viszont meg akartam vele osztani, hogy Dylantől nem kell félnünk többé. Bár attól is tartottam, hogy épp emiatt fog megijedni, és esetleg nem hiszi majd el, hogy semmi közöm az egészhez. Bár eleinte azt terveztem.
Nem akartam neki csalódást okozni. Pár nappal azelőtt még ő kérdezte, megöltem-e. Először azt hittem, komolyan gondolja, de utána rájöttem, hogy nem. Most végeredményben nem én voltam a pondró gyilkosa, de akkor is. Én is megtettem volna.
Elszörnyedtem magamtól, amiért képes lettem volna kioltani egy emberéletet. Még akkor is, ha fenyegetést jelentett azokra, akiket a legjobban szeretek. Ezért valahol külön hálás voltam Aaronnak. Fogalmam sem volt, hogy került oda pont akkor, de ő lötte le végül.
Ő ráadásul nem is először ölt embert, hiszen aki rám lőtt, azt is ő végezte ki. Gyilkosság, betörések, merényletek... Soha nem hittem volna, hogy a világom így kifordul magából. És Kristent óvni szerettem volna ettől. A feszültség most kezdett kiütközni rajtam, de megpróbáltam eltitkolni, mikor hallottam, hogy a szobába lép.
(Kristen)
- kisebb idővisszalépés, bocsi :$ :)
Viszonylagos nyugalomban teltek a napok. Dylan átmenetileg mással szórakoztatta magát, mert nem küldött ránk senkit, ajándékokkal sem kedveskedett, bár Rob azt mondta, Kathy szerint készül valamire. Akármi is volt az, nem kapkodta el, úgyhogy szinte úgy élhettünk, mint annak előtte.
Victor szépen és egészségesen cseperedett, csak egyetlen egyszer kínozta némi hasfájás, amely szerencsére nem volt súlyos. Ő volt az egész család szeme fénye. Rob szüleit is meglátogattuk, ahol ők is és férjem nővérei is a picit részesítették elsődleges figyelemben.
Cameront is magunkkal vittük, aki rögtön szemet vetett Lizzyre annak ellenére, hogy Ian is ott tartózkodott, de elég hamar tisztázták a tulajdon- és erőviszonyokat, utána már semmi gond nem volt. Ifjabbik sógornőm szerencsére tényleg nem haragudott meg sem rám, sem Ianre a titkolózás és a tények miatt.
Mi Robbal lassan, de biztosan gyógyulgattunk - szerelmem sebéből kikerültek a varratok és bekötnie sem volt muszáj, az én foltjaim és fájdalmaim enyhültek. Már a testi gyönyörökhöz is volt energiánk, bár abból is csak a gyengédebb verzióhoz.
A bátyám, no meg a kamerák miatt amúgy sem ereszthettük szabadjára a hangunkat és a vágyainkat a ház bármely pontján, így ezt a hálószoba falainak tartogattuk.
Cameron pár nap alatt az agyamra ment, de mivel két hétre jött, közölte, hogy bánjak csak úgy - vagyis ne törődjek - vele, mint ahogy régen otthon tettem. Megfogadtam a tanácsát, elvolt ő magában is, mikor mi épp magányra vágytunk. Ez elég gyakran fordult elő, de tökéletes bébiszitternek bizonyult, az első pillanattól kezdve imádták egymást a pocokkal. Victor mindenkit az ujjai köré csavart.
Egy nappal Rob tényleges születésnapja előtt történt, hogy Rick, Ian és ő sörözési célzattal elmentek előünnepelni. Ez több okból is furcsa volt. Részben azért, mert amióta egy elmebeteg tartott bennünket rettegésben, el sem moccant mellőlünk egy percre sem. Másrészt pedig azért, mert Cameront nem hívták magukkal.
Épp a hálóban öltözött át - csupa feketébe, ami piszkosul jól állt neki, de fel is keltette rögtön a féltékenységemet -, amikor alkalmam nyílt magyarázatokat kérni tőle.
- Ezt már régebben megbeszéltük a fiúkkal - hazudta folyékonyan.
- Aha. És Cam miért nem megy veletek? - firtattam a további okokat.
- Mert szeretném, ha valaki vigyázna rátok.
Tovább figyeltem egy percig, ahogy gombolja az ingét, majd hangot adtam az egyik gyanúmnak.
- Ugye nem csajozni mentek?
Hülye kérdés volt, mert napi szinten - néha többször is - végkimerülésig szeretkeztünk, de sosem panaszkodott sem a mennyiségre, sem a minőségre. A félsz mégis bennem volt, hogy egyszer rám fog unni. Ezt igyekezett most eloszlatni elsőként egy szívdöglesztő mosollyal.
- Nem, nem csajozni megyünk.
- Akkor miért csípted így ki magad? - kötözködtem tovább durcásan.
A következő eszköze az volt, hogy közelebb lépett hozzám, a tekintetét mélyen az enyémbe fúrva felrántott az ágyról, ahol addig ücsörögtem, és míg fél kézzel a derekamnál fogva húzott magához, a másik keze végigsimította a testemet.
- Neked csíptem ki magam - hazudta megint, de a csókja nemcsak a józan eszemtől szabadított meg, hanem a kételyeimtől is.
Ösztönösen köré fonódtam, minden porcikám szikrázó borzongással válaszolt az érintésére. Karjaim automatikusak kulcsolódtak a nyaka köré és nyelvem is viszonozta a finom kényeztetést.
Percek múltán szakadtunk csak el egymástól, épp mikor fontolóra vettem, hogy vetkőztetni kezdem. Az ő ujjai már úgyis a bőrömet perzselték a pólóm alá férkőzve.
- Mennem kell - nyögte nem túl intenzív lelkesedéssel.
Újabb csókot követően engedtem csak el, de csupán azért, mert Rickék is szólongatni kezdték a földszintről.
Rob engem küldött le előbb, amit a nadrágja keményen domborodó elejével indokolt. Szívem szerint könnyítettem volna rajta - meg a saját testem bizsergésén is, mielőtt tényleg eleresztem, de egyre sürgősebben követelték a többiek.
Puffogva trappoltam le hozzájuk és dühös voltam mindnyájukra. Percek múlva megjelent felszított vágyaim cserbenhagyója is, aki búcsúcsókért hajolt volna, de ügyesen kitértem előle.
Vesztemre, mert így a fülem mögött simított végig a nyelvével, ezzel sorozatos áramütéseket futtatva végig rajtam, majd belesúgta:
- Én azért szeretlek! Ha megjöttem, kárpótollak.
- Azt el is várom – feleltem mogorván.
Ezután ők leléptek, én pedig, hogy ne érezzem magam egyedüli nőnek a bátyám és a fiam társaságában, alig vártam, hogy a már korábban átinvitált Jenny pár perc múlva megérkezzen.
Majdnem olyan jól szórakoztunk, mint mikor még otthon laktam és összejöttünk így hármasban – időnként többesben – csapni egy kisebb fajta házibulit. Az egyedüli változás a fiatalkorú volt, aki most a legtöbb figyelmet kikövetelte magának, de ezt egyikünk sem bánta egy cseppet sem.
Rob csak későn érkezett haza, addigra Jenny is hazament, mi pedig Cameronnal a kanapén tévéztünk. Szerelmem eléggé zaklatottnak tűnt, de túlságosan józan volt ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg sörözni voltak.
Nem akartam a bátyám előtt kifaggatni, de amúgy sem látszott túl beszédesnek. Victort kiemeltem a lenti kiságyából, és vele együtt lépkedtem felfelé a háló irányába, amerre Rob tűnt el percekkel azelőtt.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle, miután fent lefektettem a kicsit az ágyába.
Szerelmem a hálószobában ácsorgott az ablak előtt, és kifelé bámult a sötét éjszakába.
Lassan mögé léptem, és megérintettem a derekát, de nem fordult felém. Kezdtem egyre jobban megijedni.
- Nem sörözni voltatok… - adtam hangot a feltevésemnek, és elvettem róla a kezem.
Valamiért rossz érzésem támadt, de az okát nem tudtam volna megmondani. A torkomat viszont elég erőteljesen szorongatta valami…
Több tippem is lett volna, mit csináltak az elmúlt három és fél órában, de nem akartam találgatni. Az ő szájából akartam hallani. Elhátráltam tőle egy lépést, mire óvatosan felém fordult. Aggodalmas tekintetében félelmet véltem felfedezni. Aztán átölelt. Olyan szorosan, de mégis gyöngéden, hogy a lélegzetem is elállt egy pillanapra.
- Dylan halott - mondta ki hosszú, végtelennek tűnő másodpercek után.
