Sziasztok!
Ez a feji egy picit hosszabb lett az átlagnál, de ezt Sourire-nak "köszönhetitek", aki elmegy valahova jövő héten, és megígértem neki (vagy inkább magamnak), hogy jól kiszúrok vele, és kap egy nagyon-nagyon érdekes függővéget. Hát íme :D (mellesleg már olvasta, és röhögött,.. ez sou .. no comment :) )
A gyengébb idegzetűeknek is azt tanácsolom, hogy inkább majd csak a következővel együtt olvassák. Vagy ne. A tietek a döntés :)
Sou hiányozni fogsz, néha adj életjelt! :)
Puszi mindenkinek :) (L)
Szil
42. fejezet
(Kristen)
A ház meglehetősen fel volt dúlva. Rob azonnal visszarántott az ajtóból, és a még házuk előtt levő Ian felé kiáltott valamit, fel sem fogtam, hogy mit. Szorosan öleltem magamhoz Victort, miközben Ian érkezett mellénk, és még két ismeretlen alak is megjelent a semmiből. Ez utóbbiak áttereltek bennünket a szomszéd házba.
Jobban mondva engem a fiammal, drága férjemnek ugyanis nem volt elég egyetlen lövés. Hiába kérleltem, hogy jöjjön velünk, ő mindenáron szeretett volna közelebbi ismeretségbe kerülni az éppen aktuális betörővel.
Lizzy még nálam is rémültebb volt. Nem tudta mire vélni, hogy hirtelen fogságba estünk – csak én tudtam, hogy védelmezőink által. Akik a bérelt ház nappalijának ajtajában várták a további utasításokat. Egyelőre rajtunk kellett tartaniuk a szemüket.
- Mi a fene folyik itt? – kérdezte falfehérré vált sógornőm.
Ránéztem, és azon töprengtem, milyen hazugsággal etessem meg, ami elég hihető is ahhoz, hogy ne akarjon többet kérdezni, de nem jutott eszembe semmi. Ekkor úgy gondoltam, elmondom neki az igazat. Lesz, ami lesz. Végtére is ő is kapott már Dylan „kedvességéből”.
Tőmondatokban összefoglaltam neki, hogy hetek óta zaklatva, sőt, fenyegetve vagyunk, és ez a szadista állat épp azon van, hogy minket az őrületbe kergessen. Magam sem tudtam, hogy vagyok képes ilyen higgadtan elmesélni mindezt, holott szinte már napi szinten részem volt az ilyesmiben. Mint ez a mostani.
Azt igyekeztem elhallgatni, hogy Iannek mi a szerepe ebben az egész történetben, Lizzy viszont nem volt hülye. Egyből kitalálta. Nem tagadhattam. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem akart rögtön szakítani vele emiatt – mert erre számítottam -, csak kissé elszomorodott.
Az uraink pár perc múlva beléptek a szobába, az idegenek pedig eltűntek. Kissé aggódva pillantottam szerelmemre, mert Victor egyre élénkebb volt a karjaimban, és jó lett volna már túllenni az etetésén – valamint tisztába is kellett volna tenni végre -, de nem tudtam, visszamehetünk-e egyáltalán a házba.
- Még egy óra és minden rendben lesz – mondta, miközben leült mellénk, és a fiunk kezébe adta az ujját. Az rögtön elhallgatott, és élvezettel kezdte szorongatni az apja mutatóujját.
Ezt a trükköt eddig nem ismertem, így egy pillanatra ki is zökkentem az aggodalomból.
- Addig maradjatok itt – mondta Ian. – Az emeleten van egy vendégszoba, ott megetetheted – tette hozzá.
Megköszöntem, és felmentünk. Reméltem, hogy Lizzy továbbra sem fog kiborulni amiatt, amit megtudott. Elmeséltem Robnak is, de ő helyeselt.
- Nem árt, ha tudja – sóhajtott fel.
Ezután, mialatt etettem, megosztotta velem az infóit arról, mi is történhetett. Valószínűleg tudták, hogy nem vagyunk otthon, és most nem minket akartak, csak ránk ijeszteni egy cseppet. Hát sikerült nekik. Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből a rumlit, amit hagytak.
Rob aztán elmondta, hogy Ian rögtön szólt Kathynek, ő pedig intézkedik, hogy egy órán belül minden rendben legyen, és visszamehessünk a házba.
Igazság szerint már nem is akartam oda visszamenni. Sem Londonba. Szerettem volna eltűnni a folyamatosan bennünket zaklató fegyveresek, betörők, mindenki elől. Kedvesem is látta rajtam, hogy valami nem stimmel, mert bíztatni kezdett, hogy ne féljek, nemsokára vége.
- De mikor? – akadtam ki.
A fiam felfülelt kissé hisztérikussá vált hangomra, mire inkább elharaptam a nyelvemre kívánkozó szavakat és igyekeztem lehiggadni.
- Egyáltalán hogy tudták ezt megcsinálni? – kérdeztem valamivel halkabban. – Nem az a dolga ennek a nyamvadt csapatnak, hogy ránk vigyázzon?
- Ránk vigyáztak – felelte. – Nem pedig a házunkra.
Ezt is értettem. De elegem lett.
- El akarok menni – közöltem vele hirtelen.
- Oké, visszamehetünk Londonba, ha azt szeretnéd. – Persze, hogy félreértett.
- Nem – néztem rá fájdalmasan. – Én el akarok menni – sírtam el magam önkéntelenül.
A baba is megérezte a hirtelen hangulatváltásomat, és sírdogálni kezdett. Rob elvette tőlem, hogy megnyugtassa. Visszacsomagoltam a melleimet a melltartóba, megigazítottam a felsőmet, aztán egy kerek percen át csak néztem őket. Szerelmem karjaiban hamar lenyugodott a pici, már nem is sírt, bár ő maga sem látszott túl higgadtnak.
- Szívem, még egy pár hét és vége – mondta halkan.
- Én nem bírok ki még pár hetet – ráztam a fejem.
Ő ekkor közelebb húzódott hozzám az ágyon, és átölelte a vállamat. Jobbra fordultam kissé, hogy felnézzek rá, ekkor döbbentem csak rá, hogy a bal karjával ölelget. Azonnal leráztam magamról, és felálltam. Megint félreértette a szavaimat, mert a tekintete elsötétült.
- Csak a karod – mutattam oda, hogy ne higgye elutasításnak az ölelését.
- Nem tudunk hova menni előle – fogalmazta meg ekkor legbelsőbb félelmeimet.
Tudtam. Ezt is tudtam, de úgy éreztem, megőrülök, ha nem lesz legalább egy olyan napunk végre, amelyet nem tesz tönkre Dylan.
– A legokosabb, ha vagy itt maradunk, vagy Londonban.
A halántékomra szorítottam a kezem. Ismét rájuk néztem. Őket szerettem a legjobban a világon. A férjem és a fiam.
- Egy pár hét? – motyogtam lemondóan.
Rob bólintott, de továbbra is aggodalmas tekintettel méregetett. Egy pár hét, és vége az egésznek. Nem tudtam, hogy érti ezt, de most már elérkeztem arra a szintre, hogy nem is érdekelt. Csak legyen végre vége. Elegem volt a rettegésből.
Sóhajtottam egy nagyot, aztán visszaültem mellé.
- Oké – mondtam beletörődve a megváltoztathatatlanba.
Dylan akárhol ránk találna, bárhova is mennénk. Csak legyen végre vége...
(Rob)
Megijedtem, amikor Kristen azt mondta, el akar menni.
Nem mondhattam el neki, hogy épp Dylan meggyilkolását tervezgetjük, de pillanatnyilag olyan csüggetnek tűnt, hogy talán nem is érdekelte volna. Kockáztatni viszont nem mertem.
Nem akartam őket elveszíteni, ezért fellélegeztem, amikor elfogadta a „pár hetet” amelyet előirányoztam neki. Én is őszintén reméltem, hogy pár hét - pontosabban alig több mint egy hét - múlva végleg vége ennek az egész őrületnek.
Engem sem töltött el földöntúli örömmel, hogy újabban betörtek hozzánk, de Ian szerint csak „viccből”. Nem kerestek konkrétan semmit, csak jó mókának tartották a dolgot. Hát én annál kevésbé.
Az viszont tényleg tökmindegy volt, hogy itt maradunk-e vagy visszamegyünk Londonba. Kathy megígérte, hogy a lakásainkat is őrizteti ezentúl, hogy még egyszer ne fordulhasson elő ilyesmi, de már nekem is kezdett elegem lenni az egészből, így valahol megértettem Kristent.
Mégis tartottam tőle, hogy egyszer csak fogja magát és valóban elmegy, ezzel tökéletes célpontnak kínálkozva önként Dylannek. Az is fájt volna emellett, hogy elhagy. De még azzal is könnyebben birkóztam volna meg, mint a ténnyel, hogy valaki bántja őt, netán... Erre gondolni sem akartam.
Újra átöleltem a vállát, nem törődve a kezdődő fájdalommal, ami a mozdulatomat kísérte. Szándékomban állt újabb injekciót kérni Iantől, hogy az elkövetkező tizenkét órát se szenvedve töltsem. Előbb viszont Kristent akartam komolyan meggyőzni róla, hogy nekünk egymás mellett a helyünk.
Egyetlen mondattal sikerült is.
- Nem is engednélek el. Együtt mindent meg tudunk oldani.
- Együtt jóban, rosszban - idézett ekkor a házassági eskü szövegéből. Rámosolyogtam, ő pedig viszonozta. - Rendben - mondta határozottan. - Csináljuk ki ezt a rohadékot!
A szívem is kihagyott egy ütemet a szavai hallatán. De biztosan nem arra célzott, hogy… Meg kellett kérdeznem.
- Mire gondolsz pontosan? - firtattam óvatosan.
- Valahogy el kéne tenni láb alól.
De. Arra célzott. Nem kaptam levegőt. Bár nem is vettem.
- Ezt ugye most nem mondod komolyan?
Egy pár másodpercig mélyen elgondolkodott rajta, és már azt hittem, hogy rávágja: „De igen”, ehelyett azonban megrázta csupán a fejét.
- Persze, hogy nem… De tenni kéne valamit – csattant fel. – Miért nem kapják már el Kathyék?
- Mert hivatalból nem tehetik és nem is tudják – feleltem leverten.
Victor mocorogni kezdett az ölemben, és a karom is egyre jobban sajgott, ezért visszaadtam a babát szerelmemnek, majd elmentem megkeresni Iant azért a fájdalomenyhítőért. A sebemet is átkötötte. Azt mondta, még ronda, de szépen gyógyul.
- Visszamehetünk a házba? – kérdeztem tőle, miután végzett.
- Igen, Kathy két perce hívott, hogy rendet raktak, csak nem akartalak zavarni titeket… De már mehettek.
- Kösz – értettem ezt mindkettőre; az injekcióra és a hírre is.
Visszaindultam az emeletre, hogy szóljak Kristennek, de az ajtóban még megfordultam egy percre.
- Lizzy hol van? – Sehol nem láttam a nővéremet.
- A ház előtt cigizik – felelte Ian halkan, miközben elrakosgatta a dolgait.
Nem tűnt túl boldognak.
- Veszekedtetek?
Erre rám pillantott.
- Kris elmondta neki, mivel foglalkozok mellékállásban…
Erre nem számítottam. Nyilván Lizzy sem a tényekre.
- És most?
- Haza akart menni megemészteni ezt, de lebeszéltem – felelte Ian. – Belátta, hogy itt biztonságosabb.
Ez igaz volt. Legalábbis részben, tekintve a tegnap és a ma eseményeit.
- Sajnálom. Remélem, azért rendeződtök… Akarod, hogy beszéljek vele? – ajánlkoztam segítségért.
- Nem, majd megoldjuk, kösz.
Még haboztam itt hagyni. Nem akartam, hogy haragudjon ezért Kristenre, de mielőtt megkérdezhettem volna, vannak-e benne ilyen érzések, közölte, hogy nincsenek. Ennek örültem, és megköszöntem.
Utána visszamentem a családomért. A házunkat valóban kitakarították és rendbe rakták, mintha mi sem történt volna. Kristen mégis félve lépett be az ajtón. Megértettem az érzéseit.
- Akarod, hogy inkább mégis hazamenjünk? – kérdeztem tőle később, fürdetés közben.
Felsóhajtott, majd megrázta a fejét, de nem válaszolt.
- Szívem, nekem mindegy, hogy hol lehetek veletek, de szeretném, ha te jól éreznéd magad.
Könnyes szemekkel fordult felém, majd vissza a babához. Kivette a vízből, megtörölgette, majd egy száraz törölközőbe csavarta és felém indult. Megállt előttem, de láttam a szemében azt, ami miatt eljöttünk otthonról. Szerettem volna elmulasztani benne a rossz érzéseket, de ehhez csak egyetlen módszert tudtam. Azt viszont nem, hogy vajon van-e kedve hozzá…
Ez csak később derült ki. Miután Victort lefektette, közölte, hogy elmegy lezuhanyozni. Nem mentem utána, részben a kötésem miatt, részben pedig a hangsúly miatt, ahogyan ezt mondta. Inkább megittam egy sört addig a konyhában.
Utánam jött, amikor végzett. Kissé már jobb kedvűnek látszott, de tudtam, hogy ez csak félig-meddig valós. A pultnak támaszkodva figyeltem, ahogy lehajtott fejjel odalép hozzám, majd megcirógatja a hasamat, utána a derekamat átölelve hozzám simul.
A szívem most is megdobbant, mint mindig, mikor testi kontaktusba kerültünk.
- Jól vagy? – kérdeztem, és félkarral visszaöleltem.
Bólintott, majd felnézett rám. Tanácstalanságot, szomorúságot, és kedvetlenséget láttam a tekintetében. Ez nekem sem esett jól. Nem akartam, hogy boldogtalan legyen. Megcirógattam az arcát, és finoman megpusziltam az ajkait.
Az egyik keze ekkor a tarkómra csúszott, és szorosabban vont magához, mint azt most remélni mertem volna. De eszem ágában sem volt tiltakozni. Egyre forróbb csókokat váltottunk.
Legszívesebben a karjaimba kaptam volna, hogy a hálóba vigyem, de azt szerelmem nem díjazta volna. Így sem merte megérinteni az egész bal oldalamat. A testem közepét viszont annál inkább. Sőt, a simogatásától lassan lángba borult minden porcikám.
Mikor levegő után kapkodva elszakadtunk egymástól, kézen fogott, és úgy vezetett a hálóba. A továbbiakban nem a szavaké volt a főszerep.
Másnap visszautaztunk Londonba. Ezúttal Kristen vezetett, bár mondtam neki, hogy menni fog egy kézzel is, de hajthatatlan volt. Szerencsére nekem pont jobb kézre esett a combja, így nem tudtam megállni, hogy ne simítsak rajta végig párszor. De ezt is csak egy ideig tűrte.
Először azt hittem, még mindig ki van készülve, holott előző éjszaka ezerféleképpen próbáltam eloszlatni körülötte a külvilágot – véleményem szerint sikerrel -, sőt, még reggel is vidámabb volt a vártnál. Most ellenben másfél óra után türelmetlenül fogta meg a kezem és helyezte a saját combomra.
Nem mertem ránézni. Megérinteni sem többet. Ő viszont egy pár percnyi türelmetlen dobolás után a kormányon fogta magát és félrehúzódott. Kíváncsian pillantottam rá, hogy megtudjam, mi történt.
Szerelmem az út szélére húzódott csak. Ianék, akik minket követtek egész úton, most előttünk álltak meg, hogy ne veszítsük el egymást. Kristen leállította a motort, majd kikapcsolta a biztonsági övét, és már kezdtem megijedni, hogy egyszerűen itt fog hagyni, amikor olyasmit tett, amire nem számítottam.
Az ülésemet hátradöntötte, és szemből az ölembe mászott. Tiltakozni sem volt időm – azt is kizárólag a helyszínválasztás miatt tettem volna -, olyan gyorsan tapasztotta be a számat mézédes ajkaival.
Percekig nem érdekelt más, csak hogy végre ízlelhetem. A fejünket mégsem veszíthettük el teljesen, azt nem díjazták volna a mellettünk autózók. Kelletlenül, de végül én fejtettem le magamról a karjait, meg az ujjait, amelyek a nadrágom elejét simogatták mostanra kőkeményre.
- Mindennél jobban kívánlak, kicsim, de ne itt… - nyögtem. – És ne most. Érjünk haza gyorsan…
Rá viszont nem hatottam a szavaimmal. Azzal sem, amikor közöltem, hogy csak félórányira lakunk. Nyelvével megnedvesítette az ajkait, és újra fölém hajolt. Még egy pár percig szenvedtem a vágyaim megállíthatatlansága miatt, de ezúttal nem toltam el magamtól.
A gyermekünk gőgicsélése rántott vissza a valóságba, aki a hátul levő gyerekülésbe volt szíjazva. Kristen odapillantott, de az ujjai tovább borzongatták a tarkómat, de a szeme hirtelen másfelé vándorolt. És rémületet láttam benne. A lélegzete is elakadt.
Már épp meg akartam fordulni, hogy én is lássam, mi történhetett, amikor valaki belénk csapódott hátulról. Én be voltam szíjazva, ő viszont csak belém kapaszkodhatott volna a lökés súlya ellen, de olyan váratlan volt minden, hogy a háta szinte roppant a műszerfalon, ahogy nekiütközött.
Hallottam felsikoltani, majd lihegve összerogyni, az arca eltorzult a fájdalomtól. A tekintete viszont megint Victort kereste, de ő jól lehetett, mert aztán lehunyta a szemét. Megtartottam a testét, bár fogalmam sem volt, milyen sérüléseket szerezhetett.
Nem volt időm elgondolkodni, ki volt az a barom, aki belénk rohant, Ian egy másodperccel később ugyanis feltépte az ajtót, és közölte, hogy Dylan egyik embere volt. Ezután leemelte rólam Kristent, és kivette a kocsiból.
Azonnal utánuk mentem. Az út szélén fektette le. Ekkor már Lizzy is ott aggódott miattunk. Szerelmem remegett, de azt mondta, hogy jól van. Egyikünk sem hitt neki. Ian szakszerűen megvizsgálta, és közölte, hogy a gerince szerencsére épen maradt, bár lehet, hogy megrepedt. Hívott is egy mentőt.
Aztán megszidott minket, hogy miért nem bírtuk ki azt a kurva félórát hazáig, de mivel Dylanről volt szó már megint, nem tartotta kizártnak, hogy ez – vagy ilyesmi – akkor is megtörtént volna, ha továbbhaladunk.
Éktelen düh kerített a hatalmába. Megvártam a mentőt, vagy inkább ugyanazt a furgont, amelyben Ian operálta ki belőlem a golyót, de miután elvitték Kristent, aki mostanra elvesztette az eszméletét, Lizzyékre bíztam Victort.
- Akadt egy kis dolgom – mondtam nekik, mikor megkérdezték, hogy miért nem mentem Kristennel, és hova készülök ennyire.
Ezután szó nélkül bevágódtam a kocsiba, és a karom sajgásával nem törödve padlógázzal téptem hazáig. Otthon rend és nyugalom uralkodott, Benny is örült nekem. Meg Rick, aki észrevette az autót, és elém jött, hogy üdvözöljön. De nem foglalkoztam vele.
Egyenesen a nappaliba mentem, és előszedtem a pisztolyt, amit Kathytől kaptam. Utána – továbbra sem törődve Rickkel és a döbbent ábrázatával – visszaültem a kocsiba, és egyenesen Dylan házához hajtottam. Az hagyján, hogy betörnek hozzánk, de hogy még a fiam és a feleségem életét is veszélyeztetik, fényes nappal nyílt terepen… Ezzel betelt a pohár.
Senki nem akadályozott meg benne, hogy a házához érve behajtsak a teljesen kinyitott kovácsoltvas kapun. Mintha engem várnának – rémlett fel bennem egy pillanatra.
És talán így is volt. Dylan nyitott ajtót, még mielőtt odaérhettem volna. Egyenesen a fejének szegeztem a pisztolyt. Már a kocsiban kibiztosítottam pont úgy, ahogy Kathy mondta. Az ujjam egyáltalán nem remegett a ravaszon.
Dylan viszont nevetett. És kedélyesen üdvözölt. Még azt is volt pofája megkérdezni, mire föl ez az udvariassági látogatás. Közöltem vele, hogy meg fogom ölni. Pillanatokon belül. Tovább nevetett.
Ezután közvetlenül a fülem mellett enyhe nyomást éreztem. Oldalra fordultam, és megláttam Tomot.
Aki viszont az én fejemnek szegezett egy fegyvert.
