56. fejezet
(Rob)
Mire megtaláltam az autó kulcsait, Kristen – sőt, még Cameron is - útra készen várt az ajtóban. Negyed órán belül a kórházban voltunk, bár útközben sógorom is nekikezdett a sopánkodásnak.
- Nyugi, nem miattad lett beteg – próbáltam csitítani.
Láttam, hogy Kristen idegei már amúgy is pattanásig feszülnek, nem kellett, hogy a bátyja még tegyen rá pár lapáttal.
- Valahol azt olvastam, fél fokot le kell vonni a gyerek lázából… - motyogta hosszú csend után Cam, amikor alig negyedóra autózás után befordultunk a kórház parkolójába.
Azonnal a gyerekorvosunkhoz siettünk, aki közölte, hogy csak egy enyhe megfázást szedett össze a kicsi, de ne aggódjunk, hamarosan kutya baja lesz. Ellátott bennünket mindenféle jó tanáccsal, gyógyszereket is felírt, majd hazamehettünk.
Kristennek még volt annyi lélekjelenléte, hogy visszaforduljon megkérdezni, utazhatunk-e így vele a hétvégén, és egyáltalán lehet-e ilyen pici babát repülőgépen magunkkal vinni. Már el is felejtettem, hogy hétvégére terveztük a tenerifei kiruccanást.
Ez viszont most halasztódott, mert az orvos kikötötte, hogy egy hét múlva hozzuk vissza a babát, és ha akkor mindent rendben talál nála, akkor nyugodtan vihetjük, de addig semmiképpen nem tanácsolja.
Nem tört le bennünket ezzel, most amúgy is a pici gyógyulása volt a fontosabb. Cameron ennek ellenére felajánlotta, hogy átteteti a jegyünket egy héttel későbbre.
- Biztos, hogy miattam fázott meg – indokolta váratlan segítőkészségét. – Ez a minimum, hogy viszonzom valahogy a megbocsátásokat.
Hiába győzködtük egész hazáig, hogy nem ő tehet róla, hogy a fiunk megfázott, új oldaláról ismerhettük meg: bár igazi ok nélkül, de bűntudata volt. Ráhagytuk, ha annyira igyekezni akar legalább valahogy segíteni, akkor csak csinálja.
Otthon Kristen felvonult az emeletre Victorral, aki mostanra kimerült a sok sírástól, és elszenderedett. Apró teste viszont továbbra is lángolt. Cameront elkérte a jegyeinket, és le is lépett. Furcsa volt ilyen „gyengének” és aggodalmasnak látni őt, de határozottan kedveltem ezt az oldalát.
Miután elment a városba, fellépdeltem a hálóba, ahol szerelmem a pocok mellett feküdt az ágyunkon.
- Nem kéne neki hűtőfürdő, vagy valami? – kérdeztem, miközben leültem melléjük.
- Nem akarom felébreszteni, úgy kimerült – suttogta vissza Kristen.
Végszóra meg is moccant, majd felébredt a gyermekünk, ezért a fürdőbe vonultunk, hogy valamelyest lejjebb vigyük a lázát – ahogy az orvosa is javallotta.
- Engednél vizet a kiskádjába? - nézett rám Kristen, miközben vetkőztette a síró babát.
Láttam a mozdulatain, hogy milyen feszült. Én legalább annyira féltettem az apróságot, mint ő. Először normális hőmérsékletű vizet engedtem, amelyet fokozatosan hűtöttünk le, miközben tehetetlenül hallgattuk kicsinyünk sírását.
Mikor már eléggé kihűlt a víz, és Victor sírása is csillapodott valamelyest, kedvesem kivette a kádból, és szárazra törölgette a törékeny kis testet. Ezután a hazafelé kiváltott kúpot alkalmaztuk, azért fohászkodva, hogy tényleg hasson. Ismét a hálóban fektettük le a babát.
Kristen megkért, hogy figyeljek rá, amíg nagyjából visszahalmozza a ruhákat a gardróbba – ez abból állt, hogy válogatás nélkül mindent felmarkolt és beszórt az öltözőhelyiségbe. Utána ő is mellénk feküdt.
Két oldalról figyeltük újra alvó fiunk szapora szuszogását, aggódó pillantásunk találkozott is a kicsi fölött.
- Nem lesz semmi baja – nyugtatgattam, de az arcán legördülő könnyeket nem tudta elrejteni.
Felemeltem a kezem, és letöröltem a kósza bánatcseppeket. Erre a kezembe kapaszkodott, és összekulcsolta az ujjainkat. De továbbra is bánatosan pillantott köztünk fekvő beteg kis porontyunkra.
Ahogy én is.
(Kristen)
Hagytam, hogy Rob azt higgye, kizárólag Victor miatt sírok. Ő volt persze a fő ok, de eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor dokihoz kellett vinni a picit. Rob éppen dolgozni volt, én meg itthon. Aaronnal. Ő vitt be minket a kórházba, és próbált megnyugtatni. Épp úgy, ahogy most a férjem.
Az utóbbi időben egyre ritkábban jutott eszembe, de egy-két véletlen apróságról mindig bevillant valami, amit hozzá kötöttem. Mint most a kórházba rohanás.
Egyik kezemmel Rob ujjait szorongattam, a másikkal pedig kisfiam homlokából simogattam ki bágyadtan a puha babahajszálakat.
Aaron is szerette őt. Velem aggódott, amíg Rob meg nem érkezett. És máig úgy hittem, hogy az ő segítőkészsége akkor sokat dobott Rob iránta való megítélésében. Most mégsem mertem megemlíteni, hogy eszembe jutott. Biztosan kiakadna…
A kését, amit Ian adott, máig megőriztem, bár szerelmem arra is elég ferdén nézett sokszor. Pont mint a gofrisütőre. Nemrég, amikor Worthingben voltunk, felidéztem, mennyit segített Aaron ott is. A ház felkutatásában, a vétellel kapcsolatos ügyintézésben… Nem volt könnyű elfelejtenem. De nem is akartam. Meg akartam őrizni az emlékeimben.
Robra pillantottam, és észrevettem, hogy engem figyel. Enyhe lelkiismeret-furdalásom támadt a gondolataim miatt, amelyeket vissza is tereltem Victor felé. Már nem volt olyan forró az arcocskája, és a kis teste sem.
- Talán most már rendben lesz – suttogtam, és újra szerelmemre lestem.
Ő is leellenőrizte a baba körülbelüli hőmérsékletét, majd egyetértően rám mosolygott.
- Szerintem is. Nem vagy éhes? Készítek valami ebédet – ült fel, majd végigsimított az arcomon.
Megköszöntem a gondoskodását, amelyet egy lágy csókkal fogadott, utána magamra maradtam a gyermekemmel. Eszemben sem volt elmoccanni mellőle, amíg nem gyógyult meg.
Azon kezdtem gondolkodni, hol fázhatott meg. De nem jöttem rá. Most mindenesetre nem mertem túlzottan betakargatni sem, nem akartam, hogy még jobban felforrjon a kis teste.
Benny ugatását, majd a földszintről beszélgetést hallottam felszűrődni, ebből sejtettem, hogy Cameron visszaért a városból. Meg is jelent mellettünk pár percen belül, és az ágy szélére ült mellém.
- Jobban van, ugye? – kérdezte reménykedve.
- Valamivel… - feleltem, és ránéztem.
Még őt sem láttam ilyen ijedtnek soha. Az én magabiztos, folyton poénkodó bátyám, aki most jobban aggódik az unokaöccséért, mint eddig valaha bármi miatt. Ez mókás volt valahol.
- Tök jó kis kölyköt hoztatok össze – mosolygott rám váratlanul. Újabb meglepetést okozva ezzel.
- Kösz.
- Mikor jön a következő? – lelkesült be rögtön.
Ez volt az a téma, amelyet még vele sem szándékoztam mélyebben megvitatni. Ezért ügyesen kitértem a válasz elől, és az iránt kezdtem faggatni, mit sikerült intéznie a jegyeinkkel.
- Ja, sikerült átrakatnom – újságolta. Majd azt is, milyen csáb-trükkökkel vette rá a csajt az utazási irodában.
- Kathy ennek nem örülne – húztam el a számat.
- Ugye nem mondod el neki? – riadt meg rögtön.
Kinevettem érte. Persze csak halkan, nehogy a csöppségem felébredjen.
- Megérdemelnéd… - morogtam.
- Nagyon összevesztél Robbal amiatt a… - Hálás voltam neki, amiért nem mondta ki, de tudtam, hogy a csókra céloz.
- Nem – feleltem egyszerűen.
Aztán elfordultam, nem volt kedvem a továbbiakban erről beszélni. Megtapintottam Victor selymes bőrét, amely egyre inkább kezdett normális hőmérsékletűvé válni, sőt, meg is moccant. Elkaptam a kezem, nehogy felébresszem, de ehelyett egy kisebb méretű – nekem mégis hatalmasat jelentő - csoda történt.
Álmában addig izgett-mozgott, míg hasra nem sikerült fordulnia, aztán aludt tovább. Tágra nyílt szemekkel bámultam. Még levegőt venni is elfelejtettem.
- Láttad ezt? – nyögtem továbbra is a picit bámulva.
- Persze, megfordult. És akkor mi van? – jött drága bátyám „tapintatos” és rendkívül „átszellemült” válasza.
- Még soha nem tett ilyet! – néztem rá a vállam felett.
Cam háta mögött Rob állt, és szintén a fiunkat bámulta, valamivel jobban elvarázsolódva, mint a testvérem. Utána odalépett mögém, és a nyakamba puszit.
- Ez fantasztikus volt – suttogta a fülembe aztán meghatottan. – Felhozzam az ebédet? – kérdezte, mikor már eleget gyönyörködtünk szundító csöppségünkben.
- Menjetek csak, én addig figyelek rá – ajánlkozott Cameron.
Nem tiltakoztam, bár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkérdem tőle, hogyhogy nem Kathy kegyeit keresgéli éppen. Későbbre halasztottam a dolgot, inkább hagytam, hogy Rob kézen fogva a földszintre vezessen.
Mire megebédeltünk, Victor is felébredt, és ő is enni szeretett volna. Ezt már édes hármasban, Cam jelenléte nélkül végeztük, majd mind visszafeküdtünk az ágyba. Szerelmem ezúttal mögém feküdt, lassan cirógatta a vállamat, karomat, miközben végigidéztük a gyermekünk minden eddigi fontosabb mozzanatát. Továbbra is a zongorás jelenet vitte a prímet, de ez a mostani megfordulás sem volt semmi.
A semmittevéstől lassan úgy éreztem, elnyom az álom. Nem is tartóztattam meg tőle magam, az éjszaka úgyis alig aludtunk valamicskét. Még észleltem, hogy Rob felemelkedik mögülem, és a fülembe suttogja:
- Van egy kis dolgom, de sietek vissza.
- Mmmm – nyöszörögtem válasz helyett. A számat is nehezemre esett kinyitni.
Éreztem még pár puszit az arcomon, majd elaludtam.
(Rob)
A bébiőrzőt magammal vittem a földszintre, mert úgy sejtettem, Kristen pillanatnyilag nem fogja megzavarni a pihenésben egy ágyú sem, nemhogy a pocok mocorgása, ha felébredne valami okból.
Cameron is épp befejezte az ebédelést.
- Van most dolgod? – kérdeztem rá, mert nem akartam egyedül hagyni szerelmemet és a babát.
Cam szerencsére nemmel felelt, csak későbbre beszélték meg a randit Kathyvel. Közöltem vele, hogy nekem el kell mennem egy-két órára, aztán a kezébe nyomtam a jelzőkütyüt és a kocsimhoz indultam.
Mivel Victor már jobban volt, mint délután, amikor belázasodott, így este tájt akartam elintézni valamit, amit halaszthatatlannak véltem. Amíg Kirsten is alszik, és nem tudja meg, hova jöttem. Le akartam zárni ezt a dolgot egyszer s mindenkorra. Megbizonyosodni róla, hogy a jövőben tényleg bonyodalommentesen élhetünk. Ha még nem késő…
Egy örökkévalóságig tartott az út a dugóban, de háromnegyed óra múlva odaértem, ahova indultam. Hála ide vagy oda, a hideg rázott a gondolattól, hogy sort kell kerítenem erre a beszélgetésre… De vettem egy mély levegőt, és kiszálltam a kocsiból.
A környék össze sem volt hasonlítható az elit negyeddel, mégsem ez aggasztott. Hanem az, hogy otthon találjam, akit keresek. Elsétáltam a bejáratig, és többször bekopogtam.
Csak sokadjára nyílt az ajtó. És annak a személynek a kíváncsi és meglepett tekintetébe ütköztem, akivel pedig nem akartam többé találkozni.
- Beszélnünk kéne… Kristenről – mondtam.
