32. fejezet
(Kristen)
Szerettem volna meglátogatni Rob nővérét a kórházban, de ezt senki nem tartotta jó ötletnek. A szüleik kiborultak, de továbbra sem mondhattunk nekik semmit. Kathy lassan minden rokonunk és ismerésünk mellé embereket állíttatott, nehogy bárkinek is baja essen.
Jenny, bár már talpra tudott állni, még mindig elég rosszul volt, így egyedül őket nem kellett úgy féltenünk - alig mozdultak ki a házból.
Emellett Kathy az elkövetkező napokban egyre többször hívta fel a férjemet, aki gondosan titkolta, miről is beszélgetnek sokszor hosszú perceken át. Illetve folyton Dylanre hivatkozott, de olyan rosszul hazudott, hogy kételkedtem benne, ő elhiszi-e egyáltalán, hogy igazat mond.
- Ugye van köztetek valami? - szegeztem neki egyenesen a kérdést, mivel nem először hárította már a közeledésemet.
Épp úgy alakult, hogy a nappaliban szerettem volna kizárni egy kis időre a külvilágot és a bennünket körülvevő gondokat, amikor újfent leállított. Eleinte úgy tűnt, benne van, éreztem is, hogy kíván, de amikor vágytól megrészegülten vetkőztetni kezdtem volna, máris nem mutatott akkora hajlandóságot.
Szükségem volt rá, mint a drogra, és nemcsak éjszakánként. De állandóan valami ócska ürüggyel rázott le. Most viszont betelt a pohár. Éppen nyugalom volt, béke volt, Victor is aludt, semmi nem állta útját a szenvedélyünknek, csakis ő maga.
Aki persze most döbbenten meredt rám és remekül játszotta az ártatlant.
- Nincs, hogy gondolhatsz ilyet? - rázta a fejét ijedten, kissé hitetlenkedve és persze felháborodva.
- Elég egyértelmű – motyogtam csalódottan, és lemásztam az öléből.
- Mi egyértelmű? - nyúlt utánam, hogy visszarántson magára, és sikerült is neki. - Nem csallak meg, szívem!
Tudtam, hogy a jelenlegi helyzetben - normális esetben - senkinek sem a félrekefélésen járna az esze, de a folyamatos rettegés Dylan kiszámíthatatlansága miatt meglehetősen összezavart, és bár bíztam Robban, a jelek félreérthetetlenek voltak.
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, még a könnyeim is kicsordultak a kezdődő kétségbeeséstől, melyet az elutasítása miatt éreztem.
- Nem csallak meg! - ismételte halkan, meggyőzően.
Letörölte az arcomon végigszánkázó könnycseppeket, majd magához húzott és megcsókolt. Próbáltam elfordítani a fejem, de két keze közé fogta az arcomat, és nem engedte. Összeszorítottam a számat, elhatározva, hogy most csak azért sem gyengülök el, de ekkor másfajta trükkhöz folyamodott.
Először csak puszilgatott, azután a nyelve gyengéden körbecirógatta a számat, majd óvatos bebocsátást kért az ajkaim közé. Nem tudtam ellenállni neki, hiába tudtam, hogy mindjárt megint abbahagyja. És igazam is lett.
Alighogy újra belemelegedtünk - sőt, a bőröm már szinte lángolt az érintése alatt, nadrágjának keményen domborodó eleje kínzóan dörzsölődött vágyódó ölemhez, a kezei a blúzom alá csúszva lágyan kényeztették érzékeny mellbimbóimat, fogai pedig a nyakamat tarkították apró harapásokkal, a kezem kettőnk közé kúszva markolta meg merevségét és mindketten alig győztük kapkodni a levegőt - ekkor döntött úgy, hogy elég.
- Kristen - nyögte a nevemet, és eltolt magától.
Dühösen és kielégülés után sóvárogva löktem el magam tőle, és mielőtt ismét visszatarthatott volna, zokogva az emeletre rohantam, és magamra zártam a háló ajtaját.
Persze, hogy utánam jött.
- Kicsim, engedj be, kérlek - mondta halkan, szívhez szólóan, de reszketve kucorodtam össze az ágy közepén, és igyekeztem nem meghallani a rimánkodását.
Kisvártatva megcsörrent a mobilja. Nem volt kétséges a számomra, ki hívja. Igazam is lett. Tompán hallottam, hogy várakozásra kéri az illetőt, majd a távolodó léptei nesze kúszott a fülembe, melyet inkább befogva sírtam álomba magam.
(Rob)
Kristen még mindig nem tudta, hogy a ház tele van kamerával, de mivel az agya elkezdett képtelen magyarázatokat gyártani arra, miért is nem szaggatom le róla a ruháját és teperem le a kanapén, elérkezettnek láttam az időt, hogy mielőtt végképp elveszítem a fejem, megosszam vele végre ezt az információt, de ekkor az emeletre menekült és keservesen sírva magára zárta a hálószoba ajtaját.
Hiába könyörögtem, hogy engedjen be, válaszra sem méltatott. Kínzott a vágy iránta, valamint a tudat, hogy mindent félreért, és hűtlenséggel vádol, holott mióta megismertem, még csak rá sem néztem másik nőre.
De nem egy ajtón keresztül szándékoztam tisztázni, hogy alaptalanul vádaskodik. Már épp azt fontolgattam, vajon hány rúgással tudnám betörni, amikor ciripelni kezdett a mobilom. Minden pillanatnyi bajom elsőszámú okozója keresett.
- Várj egy kicsit – parancsoltam rá, bár legszívesebben fel sem vettem volna.
Mivel azonban másnap volt a tárgyalás, abban reménykedtem, végre valami hasznos információt is megtudok. A földszintre lépdeltem, miközben Kathy mondani kezdte a magáét.
- Miért hagytátok abba? – kérdezte megrovóan. – Már majdnem kigyulladtak a monitorjaink.
Elküldtem a fenébe, és megkérdeztem miért keres. De figyelmen kívül hagyta.
- Miért zárkózott be a hálóba?
- Ez nem volt egyértelmű? – céloztam arra, hogy úgyis látott mindent.
Egyre jobban nem tetszett, hogy minden lépésünket és tettünket figyelik. Már többször megpróbáltam leszereltetni velük a vackokat, mert Dylan úgysem juthatott be az épületbe, de valami perverz és szadista indoknak engedelmeskedve Kathy folyton megmagyarázta, miért van rá még mindig szükség.
- Hát, ha én a helyében lettem volna… - búgta csábítóan, de meguntam a félrebeszélését, és kinyomtam a hívást.
Nyolc másodperc múlva újra megszólalt a telefonom.
- Nem értem, miért vagy ilyen… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Rátérnél a lényegre?
- Persze, bocs. Szóval Tom megtudott valami hasznosat az őrült tervetekkel kapcsolatban, amelyet továbbra sem helyeslek, de ha már a vesztetekbe akartok rohanni mindenáron, akkor inkább mellettetek állok ezügyben, mint ellenetek.
Most mondta ki először, hogy segít nekünk végleg elintézni Dylant. Ennek őszintén megörültem. Amikor pár napja először említettem neki a dolgot, iszonyúan elkezdett velem cirkuszolni, hogy akarhatok véghezvinni egy ilyen eszement tervet. De aztán belátta, hogy igazam van. Ő maga hosszú évek óta Dylan nyomában volt, de sajnos mindig pár lépéssel lemaradva, sosem tudta elkapni.
És Aaron feleségét is ismerte, valamit, hogy vele mi történt. Most pedig mi, és Lizzy állapota is arra késztette, hogy ideje végre cselekedni. Az állását kockáztatta ezzel, HA lebukik, de neki is csak egy jó alibire volt szüksége, hogy ez ne történhessen meg.
Most elmondta, hogy Tom szerint Dylan kereken két hét múlva előreláthatólag otthon fog tartózkodni, mert egy partit szervez – voltak róla elképzeléseim, miféle parti lesz ez… - de többnyire külön szokott bulizni egy-két lány társaságában. Akiket könnyen ki lehet iktatni, hogy aztán Dylannel végezzünk.
Ráadásul annyian lesznek a házában, hogy fel sem fog tűnni senkinek, ha csak úgy besétálunk. Ebben azért nem voltam ilyen biztos, de ő is és Tom is első kézből tudták, hogy az ő háza nincs bekamerázva. Ellentétben az enyémmel.
Ismét megpendítettem a témát, mi lenne, ha végre megszabadulhatnánk tőlük. Kathy most is vehemensen tiltakozott.
- Amennyiben még nem csukják le, sőt szabadlábon maradhat a tárgyalás alatt, ami több hétig is elhúzódhat – ismerve az ügyvédjeit -, addig fő a biztonság.
Igazat kellett neki adnom. De sokadjára fejeztem ki nemtetszésemet a dolog iránt.
- Nyugi, még két hét, és akár a zongorán is megdöntheted a nejedet – „vígasztalt”.
- Kösz, Kathy.
Miután leraktam a telefont, azon kezdtem gondolkodni, mi a fenét csináljak, hogy Kristen beengedjen, és végre elmondhassam neki a dolgok állását. Legalábbis amit a kamerákról tudnia illene. Mert a tervünkről nem beszélhettem, azt biztosan ellenezte volna.
A fiam mentette meg a helyzetet, ugyanis sírdogálni kezdett. Szerelmem viszont nem hallotta meg a csukott ajtón keresztül, ezért én mentem érte a gyerekszobába. Tisztába tettem a kis pockot, de mivel tovább bömbölt, arra gondoltam, hogy éhes lehet. Vele a karjaimban léptem a háló ajtajához, és bekopogtam.
- Szívem, éhes a kicsi, legalább őt engedd magadhoz, ha már engem utálsz – mondtam.
Nem hittem volna, hogy előmerészkedik, de a fiunknak legalább megkegyelmezett. Kisírt szemekkel vette el tőlem, majd rám csapta az ajtót. Most nem zárta kulcsra, így kis idő múlva beléptem hozzájuk. Háttal ült nekem, az ablak felé fordulva.
Éreztem rajta a feszültséget. Odaléptem mögé, és a vállára simítottam a tenyeremet. Megremegett. Elkezdtem finoman masszírozni, közben a fülébe súgva bocsánatot kértem az iméntiekért.
Nem válaszolt. Csak a fiunkat figyelte, ahogy táplálkozik. Egy idő után mégis kissé felém fordulva megjegyezte:
- Majd elmúlik.
Nem tudtam, mire gondol, de nem akartam, hogy bármi is elmúljon. Esetleg maximum a neheztelése a viselkedésem miatt, de más még véletlenül se!
- Szeretlek – suttogtam, és megpuszilgattam a fülét, de elhúzta a fejét.
Tehetetlenül egyenesedtem fel, és magukra hagytam őket. A földszintre menet kitaláltam, hogy mivel tudnám jobb belátásra bírni. Ehhez mindenekelőtt gyertyákra volt szükségem, és egy csokor virágra.
Úgyis ki kellett mennem megetetni Bennyt, így a kert végében álló bokorhoz sétálva szedtem is egy hatalmas kazal rózsát. Utána megterítettem az ebédlőben, és bár friss étel összedobására hirtelen nem volt idő, az előző napi maradékot melegítettem meg, utána megterítettem, és visszamentem az emeletre.
Szerelmem épp lefektette Victort, majd egyszerűen elment volna mellettem, ha nem állítom meg a karjánál fogva. Kissé élesen nézett a kezemre, ezért elvettem róla, de csakis azért, hogy a következő pillanatban az egész testét átkaroljam.
A falnak döntve csókolni kezdtem, egészen addig, míg viszonozni nem kezdte. Utána kicsit lazítottam a szorításomon, és finomabban nyúltam hozzá, amint simogatni kezdtem. Utána a karjaimba kaptam, és meg sem álltam vele az ebédlőig.
Csak ott állítottam talpra, és bár alig akart elengedni, feltűnt neki a félhomály, így kíváncsian körülnézett. És elakadt a lélegzete. Csak ebből sejtettem, hogy tetszik neki a meglepetés, mert nem szólt egy szót sem.
Figyeltem, ahogy odalép a rózsákhoz, megszagolja őket, majd a terítékkel és a gyertyákkal mit sem törődve fogja a csokrot, kiemeli a vázából, megtörli a szárakat, aztán az egészet, ahogy van, az asztalra teszi, és a bimbókat szétmorzsolja.
Döbbenten figyeltem, ahogy az összes szál virágot kivégzi. Mindet lecsupaszította, a végén már csak a szár maradt, az egyik tányérban pedig a szirmok. Megijedtem, hogy életem párjának kissé elment az esze - ráadásul tett is rá egy lapáttal, amikor a gyertyákat tartóstul a kezembe nyomta, aztán felkapta a tányért, és az emelet felé indult.
Félve követtem, de amint megláttam, mit művel, elmúlt minden aggodalmam. Mindenekelőtt lekapcsolta a lámpát, így már csak én világítottam a gyertyákkal. Aztán az ágyhoz lépett, lerántotta róla a takarót, majd a lepedőre szórta a szirmokat. A gyertyákat automatikusan helyeztem az éjjeliszekrényre.
Kristen ezután odalépett hozzám, lábujjhegyre emelkedve a számba harapott, majd a nyakamat átkarolva a fülembe súgta:
- Pont, mint Brightonban.
Ezután megcsókolt. Forrón viszonoztam. Az éjszaka hátralevő részében a szavak helyett a sóhajok, a félelmek helyett az érzékek, a kétségek helyett a szerelem játszották a főszerepet.
