22. fejezet (Rob)
Egész éjjel nem tudtam aludni. Kristen viszonylag hamar álomba sírdogálta magát. Nem tudtam mást tenni, mint hogy mellette voltam, és hogy érezze, nincs egyedül, végig magamhoz öleltem. És miután elszenderedett sem engedtem el.
Victor hajnalban ébresztette csak fel egyszer. Automatikusan szoptatta meg, és megkért, menjek le, hátha találok valakit, aki meg tudja mondani, hogy van Aaron. Megtettem. Neki bármit.
Ian valóban a konyhában üldögélt, és elgondolkodva bámult maga elé. A jöttömre felpillantott.
- Lehet már tudni, hogy van a testvéred? – kérdeztem tőle.
- Még kritikus – felelte.
Ettől nem éreztem magam jobban.
- Sajnálom, hogy ez történt – mondtam.
- Nem tehetsz róla – mosolyodott el, amivel megdöbbentett.
Ezt láthatta is rajtam, mert magyarázkodni kezdett.
- Tudod, ez munkahelyi ártalom. Nem először esik meg és nem is utoljára…
- Mivel is foglalkoztok ti tulajdonképpen?
- MI5. – Ez nekem nem mondott sokat. – Titkosszolgálat. Jó ideje Dylan nyomában vagyunk, és amint megtudtuk, hogy rátok vetett szemet, Tom segítségével sikerült a közeletekbe férkőznünk – mondta enyhe bűntudattal a hangjában.
Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, az az, hogy Tom belekevert minket ebbe az egészbe, de már ezen sem lehetett változtatni.
Megköszöntem Iannek az eddigi segítséget, biztosítottam róla, hogy mi is aggódunk Aaronért, és reméljük, rendbe fog jönni, majd visszamentem a szeretteimhez.
Kristen addigra visszafeküdt, de még nem aludt.
- Még nincs róla hír – súgtam, mikor kérdőn fordult felém.
Én is bebújtam mellé. Vetettem egy hosszú pillantást a gyermekünkre, aki megint a számára legfontosabb tevékenységet gyakorolta, utána újra magamhoz öleltem szerelmemet, és egy csókot leheltem a hajába.
- Jól vagy? – kérdeztem.
Először csak bólintott. Aztán halkan megszólalt.
- Nem vagyok. Bűntudatom van.
- Miért?
Hüppögött egy kicsit, és féltem, máris újra sírni kezd, de ehelyett folytatta.
- Aaron megcsókolt – mondta szinte suttogva.
Nem tudtam titkolni, milyen hatással volt rám ez a két szó, az egész testem megdermedt, de tekintettel arra, hogy ő mentette meg a családomat, és most éppen haldoklik, igyekeztem megbocsátani ezt neki. Mert valahol számítottam is rá, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik.
Már épp meg akartam kérdezni – akármennyire is fájjon a válasz -, hogy Kristen hogy reagált, de előbb szólalt meg.
- Rögtön hazaküldtem, pedig bocsánatot kért – sírta. Lehunytam a szemem. Valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy elküldte. – Megbántottam, de ő mégis visszajött értünk. És mi lett a vége?!
- Kicsim, nem a te hibád – próbáltam vigasztalni.
- De… annak is örülök, hogy te nem voltál otthon. – Ezt nem értettem, de szerencsére megmagyarázta. – Akkor lehet, hogy téged…
Nem kellett, hogy folytassa. Azért IS érez lelkifurdalást, mert örül annak, hogy nem engem talált el a golyó. Ez jólesett, mert bizonyította az érzelmeit irányomban, de mégis furcsa volt. Aaronak sem kívántam volna ezt a sorsot.
Felemeltem szerelmem állát, és egy puszival – aztán többel – igyekeztem eloszlatni a gondolatait. Én nyugtatni akartam a csókkal, ő viszont egyre intenzívebben kezdett el cirógatni közben. Lefogtam a kezét, mielőtt túl messzire megy. Ezt most nem akartam. Legalábbis az agyam nem akarta. A testem azonnal reagált az érintésére.
- Ne haragudj – mondta, majd visszafészkelte magát a mellkasomra. – Mi lesz reggel?
Tudtam, hogy mire gondol. Haza kell majd mennünk.
- Remélhetőleg Kathy mindent rendbe rakat addigra – feleltem.
- Tudtál vele beszélni?
Elmeséltem neki, hogy túl sok időnk nem volt. És most visszaemlékeztem arra is, milyen különösen mosolygott, mikor megkértem, hogy nézzen utána Aaronnak. Ezúttal már értettem a mosoly okát.
Megvártam, míg Kristen újra elalszik, aztán én is megpróbáltam pihenni egy keveset.
A zűrös éjszakát követően egyáltalán nem ébredtünk kipihenten. Egyedül a pocok viselkedett természetesen. Kristen tízpercenként kérdezgette, van-e már valami hír Aaron felől.
Én is aggódtam érte, de valamivel türelmesebb voltam. Kristen bűntudata viszont egyenes arányban nőtt az idővel, amelyet jó hírek nélkül töltöttünk.
Még délelőtt történt, hogy betoppant Kathy, aki átjött velem a házunkba és megvárta, amíg megszemlélem, van-e látszatja a történteknek. Nem volt. Sem egy lövésnyom, sem egy vérfolt…
- Ezt hogy csináltátok? - kérdeztem tőle döbbenten.
- Megvannak rá az embereink.
Nem akartam többet tudni annál, amennyit feltétlenül szükséges, mégis volt pár kérdés, ami nem hagyott nyugodni.
- Hová tüntettétek a holtestet? És ki volt…?
- Dylan egyik embere volt. A gyerekért jött - felelte.
Ettől sem lettem nyugodtabb.
- És most hogyan tovább? - Mindenre fel akartam készülni, ami még előfordulhat ezek után.
A mobilom csörgésére viszont nem számítottam.
Rejtett szám volt, de sejtettük, ki lehet az. Kathy kikapta a kezemből, mielőtt felvehettem volna, szétkapta, és anélkül, hogy a hívás megszakadt volna, belerakott egy apró kis szerkezetet. Ezután adta csak vissza, és mondta, hogy felvehetem.
Valóban Dylan volt. Kihangosítottam, mielőtt beleszóltam volna. Elújságolta, hogy megölték az egyik alkalmazottját. Jeges hangon részvétet nyilvánítottam.
- Azt hiszem, tudom ki lehetett - mélázott el egy pillanatra. - A kis Kathy már gyanús nekem egy ideje…
Az említettre néztem, aki végtelen egykedvűséggel hallgatta, miket mondanak róla. Éppen csak nem ásított egyet. Úgy éreztem, tartozom neki annyival, hogy kisegítem a bajból, végtére is ő is megtette már a magáét értem és a családomért.
- Én öltem meg - hazudtam.
A vonal túlsó végén döbbent lett a csend. A mellettem álló Kathy szintén riadtnak tűnt.
- Hogy mondtad? - Dylan tért előbb magához.
- Én öltem meg - ismételtem.
Kathy odébb lépett és ő is telefonálni kezdett.
- Ez érdekes - tért magához Dylan is. - És sok mindent megváltoztat - tette hozzá elgondolkodva.
- Betört hozzánk és a családom életére tört. Csak nem gondoltad, hogy ezt hagyom?
- Ez nagyon, nagyon rossz húzás volt, Rob - mondta erre nyájasan. - Azt reméltem, hatékonyabb lesz az együttműködésünk… - sóhajtott aztán.
- Nem működök együtt veled - közöltem vele, bár már nyilván rá is jött.
- Akkor viszont ne számíts semmi jóra - felelte kemény hangon, és letette.
Remegtem az idegességtől, ahogy Kathyre pillantottam.
- Szükségem van valami fegyverre - közöltem vele ellentmondást nem tűrően.
- Minek? - hökkent meg.
Nem értettem, hogy kérdezhet ilyet.
- Azért, hogy meg tudjam védeni a családomat - magyaráztam.
De erre is csak legyintett.
- Arra ott vagyunk mi - mondta.
- Ha egytől egyig szétlövetitek magatokat, attól nem lesz jobb a helyzet - emeltem fel a hangom. Még nem találtam meg a megoldást, így kezdett rajtam eluralkodni a kétségbeesés. - Mi lenne, ha elutaznánk? Ha elköltöznénk? Ha eltűnnénk!
- Azt hiszed, nem találna meg a világ végén is? - ábrándított ki Kathy.
Igen, én is sejtettem, hogy ez nem oldana meg semmit. A másik ötletemet ki sem mertem mondani hangosan.
- Adok egy pisztolyt - nyúlt a táskájába pár másodpercnyi habozás után. - De kérlek, csak önvédelemre használd. - A kezembe nyomta, majd elgondolkodott kicsit. - Tudsz vele bánni?
A választ meg sem várva magyarázni kezdett. Nem tűnt olyasminek, amihez egyetemi végzettség szükséges. Beraktam az egyik fiókba, majd visszaindultam a szomszédba Kristenért és a fiamért, de az ajtóban még megtorpantam.
- Te sem tudsz semmi konkrétabbat Aaronról?
- Nick - mert valójában így hívják - intenzíven van. A máját érte a lövés - közölte szenvtelenül. - De csak súrolta a szervet, túl fogja élni.
Ennek még én is örültem valamilyen szinten, bár az nem tetszett, hogy előző este megcsókolta a feleségemet. De felülemelkedtem a féltékenységemen.
Kristen kicsit félve lépett a házunkba, de amint körülnézett, hallhatóan sóhajtott egy mélyet, és még egy mosolyra is futotta az erejéből. Kathy már nem jött velünk, de biztosított afelől, hogy többen is figyelik a házunkat, ne féljünk, nem eshet semmi bajunk.
Mivel az éjszaka nem volt éppen pihentető, Victor ellátása után a hálóba mentünk, és ismét egymás közelségére hagyatkozva igyekeztünk megnyugodni.
- Nem vagy éhes? – kérdeztem szerelmemet.
Már lassan delet ütött az óra. De tagadólag megrázta a fejét.
- Talán később, most csak ölelj át – kérte.
Boldogan eleget tettem a kérésének. Aztán elmeséltem, mi újat tudtam meg Aaronról.
- Nick? – mormolta, amikor elárultam neki a valódi nevét. – Nekem ő Aaron marad – jelentette ki aztán, és még szorosabban bújt hozzám.
Elhatározásom ellenére tudni akartam, hogy rá milyen hatással volt az a tegnapi csók.
- Vonzódsz hozzá? – kérdeztem halkan, miközben a szívemet marcangolni kezdte egy fájdalmas lelki kínokat okozó szörnyeteg.
Kristen nem válaszolt. Már azt hittem, hogy elaludt, amikor egy kisebb sóhaj után megszólalt:
- Csak barát. Nagyon jó barát – javította ki magát.
A hallgatása sok mindent elárult, de most nem voltunk abban a helyzetben, hogy a féltékenységemet is szabadon engedjem, így elzártam a lelkem mélyére egy időre.
Egészen addig feküdtünk szorosan összeölelkezve, míg a fiunk fel nem sírt, követelve a következő adag ételt. Kristen álmosan kelt fel rólam, aztán behozta a hálóba. Felültem az ágyban, és a támlának dőltem, mikor közölte, hogy szeretne az ölembe ülni. Felhúzott térdeim közé helyezkedett háttal nekem, az ölébe vette a kisherceget, majd szoptatni kezdte.
A mellkasomnak dőlt, így jól láthattam, milyen mohón és jó étvággyal eszik a gyermekünk. Meghatott a pillanat varázsa. Úgy éreztem, értük bármire képes lennék. Még akár meg is ölném Dylant, ha csak úgy szabadulhatunk meg tőle.
- Szeretlek – suttogtam, és egy puszit adtam kedvesem halántékára. – Mindkettőtöket.
Félrefordította a fejét, így a száját is elértem, és megcsókoltam. Hosszan ízlelgettem az ajkait, és a vágyaim is éledezni kezdtek, de ez SEM az a pillanat volt, amikor eleget tehettem volna a testem sürgető követelőzésének, így elfojtottam.
- Mi is szeretünk, apuci – mosolygott rám Kristen csillogóan szerelmes szemekkel, és kissé mintha el is pirult volna.
Annyira gyönyörű volt még ilyen fáradtan, megviselten is, hogy belesajdult a szívem. Nem veszíthetem el őket! – gondoltam. Azt nem élném túl. De nem is akarnám.
Elszakítottam a tekintetem a szemeitől, és újra a fiunkat figyeltem. Lágyan cirógattam közben Kristen derekát, aki meg-megremegett az érintésemtől.
- Még majdnem két hét – nyögte alig hallhatóan.
- Kibírjuk – mondtam, vagy inkább kérdeztem. Magam sem tudtam pontosan.
- Kibírjuk – mondta ő is, de lényegesen kevés lelkesedéssel.
Miután megetette a babát, kiszálltak az ölemből. Felajánlottam, hogy készítek valami ennivalót, amíg ő elaltatja. A konyhába mentem, és alapanyagok híján csak egy félkész kaját tudtam megmelegíteni. Azt viszont elhatároztam, hogy egy finom vacsorával fogok kedveskedni neki, megpróbálva visszahozni a normális hétköznapok érzetét.
Így is történt. A következő pár nap nyugodtan telt, senki és semmi nem háborgatta meg a nyugalmunkat. Rick és Jenny is megérkeztek a hétvégén, de nem mondtunk nekik semmit. Aaronról továbbra sem volt semmi hír, és egyre többször láttam Kristent kiborulni emiatt.
Én is minden alkalommal összevesztem Kathyvel, aki naponta legalább kétszer keresett, hogy megérdeklődje, jól vagyunk-e, de semmi használható hírrel nem szolgált. Egészen addig, míg az általa kirendelt testőrök kíséretében szerelmem és Jenny el nem mentek egyik nap abba a szépségszalonba, ahova már tervezték egy ideje.
Kathy ekkor közölte velem, hogy Aaron meghalt. Nem öntött el örömmel a dolog. Sőt. Anyám, aki átjött hozzánk, hogy segítsen Victornál, amíg Kristen a városban van, a hirtelen elsápadásomból látta is rajtam, hogy valami gond van, de mivel ő sem tudott semmit a történtekről, csak annyit mondtam neki, hogy egy közeli barátunkat érte a vég.
Azt azonban nem tudtam, hogyan fogom ezt elmondani Kristennek.
