25. fejezet
(Kristen)
Még mindig remegett minden porcikám a reggeli kis akciónktól, de legalább megnyugodtam, hogy mégis minden rendben velem. Rob előtt nem mutattam ki, de az első behatolása igenis fájt, amikor viszont már bennem volt, átvette a fájdalom helyét az az izgalom, amelyre már nagyon régóta vágytam.
Most pihenés gyanánt szigorúan felvettünk magunkra pár ruhadarabot - annak elkerülése végett, hogy máris házi szexmaratont rendezzünk -, és Victorral együtt mentünk a földszintre.
Rob lehozta magával a csodás reggeli kollekciót, amivel kedveskedni akart, de végül nem lett belőle semmi. Nekiálltunk falatozni, közben a fiunkat figyeltük, aki növekvő érdeklődéssel viseltetett a különböző dolgok iránt.
Akárhányszor Rob megszólalt, odakapta a fejét, és bár még nagyon pici volt ahhoz, hogy a figyelmét egy helyre tudja koordinálni, sokszor úgy tűnt, mintha tényleg ránézne. Ilyenkor abbahagyta a gügyögést is, de mivel mi is szótlanul figyeltük őt, pár pillanat múlva tovább „beszélt”.
Szinte minden normális volt. Köztünk és az életünkben is. Dylan úgy látszott, hogy visszavonulót fújt, de sejtettem, hogy még ennek a fejezetnek sincs vége. Kathy és a csapata éjjel-nappal vigyáztak ránk, ezért nagyjából biztonságban érezhettük magunkat.
A szívem viszont fájt Aaron miatt. Rob végtelenül türelmes volt, bár nyilván rossz volt látnia, hogy engem mélyen érintett a halála. Amikor tegnap elmondta, végtelen szomorúság, és bűntudat lett rajtam úrrá. Tudtam, hogy hülyeség, de valahol magamat hibáztattam, amiért mindez történt.
És megbántam azt is, hogy elküldtem a csók után. Mert hiába nem akartam, ő elnézést kért rögtön, és tudtam, hogy nem próbálkozna tovább. Azt még máig sem tudtam megemészteni igazán, hogy titkos ügynök, ezt valahogy soha nem képzeltem volna róla.
De semmit nem tudtam erről a „munkáról”, és mint kiderült, épp azért költöztek a szomszédunkba, hogy minél közelebb lehessenek hozzánk, különböző biztonsági okokból. A mi védelmünk volt a céljuk. Már akkor is, mikor még szó sem volt Dylanről, vagy Rob szerződéséről.
Ők már akkor tudtak mindent, és ránk vigyáztak. Kicsit furcsálltam, hogy eközben az állítása szerint belém szeretett, mert úgy hittem, ez nem megengedett náluk, mert nem lehetnek elfogultak az „ügyféllel” kapcsolatban, vele mégis ez történt.
Nem tudtam volna soha viszonozni az érzelmeit, mert bár jól nézett ki, vicces volt, kedves, nagyszerű társaság, segítőkész és igaz barát, nem éreztem iránta azt a fajta vonzalmat, amit Rob iránt mindig. És most, hogy már anya lettem, nem is akartam más iránt úgy érezni. Elköteleztem magam, és a fogadalmamhoz tartottam magam.
Mégis, majd szétszakadt a szívem, amikor meghallottam, hogy mi történt vele végül. Pár napja még úgy hittem, meg fog gyógyulni, és hamarosan haza is jöhet. A halála híre letaglózott. Éjjel, mikor Rob már aludt, újra felkeltem, hogy kisírjam magam, őt nem szerettem volna ezzel terhelni. Na meg attól is tartottam – ismerve a féltékeny természetét, hogy egy idő után kiakadna emiatt.
Valamikor hajnaltájt szenderedtem csak el, de reggel ráadásul rémálmomból riadtam. Aaron volt a főszereplője, és a szemem előtt lőtte szitává a múltkori betörő. A valóságban majdnem tényleg így történt.
Már korábban is szerettem volna bemenni hozzá a kórházba, hogy legalább láthassam, milyen állapotban van, és abban is bíztam, hogy talán örülne nekem, tudva, hogyan is érez irántam, de nem tudtam kideríteni, hova vitték. Még a testvérei sem árulták el.
- Sajnos ez titkos – mondta Ian, amikor faggatni kezdtem. Akkor megnyugtatott, hogy jó úton halad a gyógyulás felé.
De már nincs többé. És el sem búcsúzhattam. Emellett bocsánatot is szerettem volna kérni tőle, azonban erre sem volt lehetőségem. Így pedig már nem is lesz…
Rob előtt igyekeztem leplezni, mennyire kiborítanak a történtek, és reggel egy kis időre – jobban mondva pár órára – sikerült is elfeledtetnie velem minden rosszat, ami az életünket övezi.
De amint kiszálltunk az ágyból, ahol újra a rég tapasztalt tökéletes gyönyöröket élhettük át egymás karjaiban, újra rám tört a nyugtalanság, és az elkeseredés.
Most is, amikor reggeli után lefektettük Victort és mosogatás közben a pillantásom a gofrisütőre tévedt, önkéntelenül is elsírtam magam. Próbáltam elfojtani és eltitkolni a könnyeimet, de szerelmem észrevette. És még annyi is volt benne, hogy mindazok után, amiért orrolt Aaronra, odalépjen hozzám, és magához öleljen vigaszképpen.
- Beszélni szeretnék Iannel - mondtam neki, amikor úgy-ahogy elapadtak a könnyeim.
- Persze - felelte kedvesen. - Áthívjam?
- Inkább én mennék át, ha nem gond - kértem.
Rob megpuszilgatta az arcomat, majd közölte, hogy semmi akadálya. Aznap estefelé át is mentem. Ian pont annyira letört volt, mint amilyennek én éreztem magam. És ami még rosszabb volt, hogy szüntelenül Aaront láttam benne.
Sokáig beszélgettünk. Elmesélte, hogy ő is sokáig ugyanazt a foglalkozást űzte, mint a testvére, de mára visszavonult, és csak néha segített neki kedvtelésből, de emellett orvosi praxisa van egy magánklinikán.
Az már meg sem lepett, hogy valójában őt sem Iannek hívják, hanem Anthonynak. De megengedte, hogy Iannek szólítsam a jövőben is, hisz az volt a második keresztneve.
Aaronról - azaz Nickről - is sokat mesélt. Az ő eredeti foglalkozása valóban szakács volt, de amikor a felesége meghalt, felhagyott vele és a köz szolgálatába állt. Meglepett a hír, miszerint már nős is volt. Ahhoz túl fiatalnak tűnt. Most derült csak ki, hogy idén töltötte volna be a harmincat - ami nem sok ugyan, de a kinézete alapján még kevesebb gondoltam.
- Amikor… - kezdte Ian, de elakadt a szava. - Amikor utoljára beszéltem vele, megkért, hogy adjak oda neked valamit.
Mire a mondat végére ért, szinte el is mosolyodott, kissé hitetlenkedve. Kíváncsian vártam, mi lehet az. Ian a konyhájukba ment, matatott egy kicsit, majd egy konyhakéssel tért vissza.
Először megrémültem, és már éppen sikítani akartam, de ahogy közelebb hozta, egyből felismertem. Egyszerre zokogtam és nevettem, amikor átadta.
Aaron már az első alkalommal, amikor főzni tanított, az összes késünket megkritizálta, és onnantól kezdve csak a sajátját volt hajlandó használni. És most nekem adta! Ez többet jelentett, mintha egy házat „örököltem” volna tőle.
Mire kisírtam magam - ma már nem először, ezúttal Ian ingét áztatva el - ideje is volt hazamennem megetetni a fiamat.
Észre sem vettem, hogy elrepült az idő, most azonban gyorsan elbúcsúztam, de azt még megkérdeztem tőle, mikor lesz a temetés, mert ott szeretnék lenni. Vonakodott elárulni, végül mégis kibökte, hogy nyolc nap múlva, de hozzátette, hogy sajnos nem jöhetek el.
- Titkos ügynököknek titkos temetés dukál - magyarázta.
Elfogadtam, bár sajnáltam, hogy nem lehetek ott. Lizzy épp akkor érkezett, amikor én indultam, vele is megölelgettük egymást, és megígérte, hogy valamelyik nap nálunk is tiszteletét teszi, mert már hiányzik neki Victor. Ian kissé felélénkült, ahogy Lizzy megérkezett, és örültem, hogy neki is van valakije, aki fel tudja vidítani ebben a szomorú helyzetben.
Hazaérve meglepő látvány fogadott. A fiúk a kanapén ültek és tévéztek. Jobban mondva csak Victor tévézett, ő volt ugyanis ébren. A kést találomra az egyik fiókba csúsztattam, aztán odaléptem hozzájuk.
Rob szerencsére úgy ült, hogy biztosan tartotta a babát az ölében, ő maga viszont így elég kényelmetlennek tűnő testtartást vett fel. Óvatosan kiszabadítottam Victort, és az emeletre osontam vele, hogy megszoptassam.
Miután meg is büfiztettem, tisztába tettem, és elaltattam, a bébiörzővel a kezemben visszamentem a nappaliba Robhoz. Óvastosan a karjaiba fészkeltem magam, álmában is átölelt, és az arcát a nyakamba fúrta. Találomra kapcsolgatni kezdtem a tévét, amíg rá nem találtam egy jónak ígérkező filmre.
Az álom viszont engem is elnyomott. Arra eszméltem, hogy szerelmem a karjaiban visz fel éppen az emeletre. Ekkor én is átöleltem, és a nyakába kapaszkodtam, hogy ne legyen olyan nehéz neki a cipekedés.
- Aludj csak – súgta szerelmesen.
Tényleg álmos voltam, és ki akartam használni a pár órát, amíg Victor újra fel nem ébreszt. Rob az ágyra pakolt, és vetkőztetni kezdett. Kábán segítettem neki. Hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét, amikor már csak a fehérnemű volt rajtam, és ezt nem is állt szándékában lehúzni rólam, így terítette rám a takarót.
Egy gyors pusziért még az ajkaimhoz hajolt.
- Még megnézem a kicsit, rögtön jövök én is – suttogta.
Nem akartam, hogy elmenjen, mert akkor biztosan visszaalszok, de megszólalni sem tudtam a fáradtságtól. Pár perccel később – továbbra is félájultan – érzékeltem, hogy hozzám simul, és szorosan átölel, de apró, szerelmes cirógatásnál többet nem követelt. Elaludtam.
Álmodok. Épp ugyanaz történik, mint azon a napon, mikor Aaront lelőtték. Csak egy kicsit másképp.
Megvágom a kezem a konyhában, ő bekötözi, majd vigasztalni kezd. Amikor a könnyeim zápora eláll, letörli a nyomukat, és felemeli az államat. Ránézek. A tekintete nemcsak megértést, hanem szerelmet is sugall felém.
Ettől megrémülök, mégis hagyom, hogy megcsókoljon. Még viszonzom is. És igen jólesik.
Neki is, mert egyre vadabbul kóstolgatja az ajkaimat.
Ekkor az álom más irányba csap át, és Rob ront be az ajtón. Elővesz egy pisztolyt az egyik fiókból, és habozás nélkül agyonlövi.
Zokogok, a tenyerembe temetem az arcomat, nem hallok több lövést. Kifogyott a tár. Nem merek Robra nézni. Tudom, hogy dühös.
Ekkor karokat érzek magam körül. Elveszem a tenyerem az arcom elől, felpillantok.
Ugyanott vagyok, ahol pár perce.
Rob sehol. Aaron vigasztal, mert elvágtam a kezem. És mert tudja, hogy ki vagyok borulva Dylan miatt.
Most is megcsókol. Most is viszonzom. Egyre szenvedélyesebben. Nem jutunk tovább a kanapénál. Valamiért Robnak szólítom. Nem zavarja. Mégsem a férjemet ölelem.
Kellemetlen érzések járnak át.
Kicsivel később kielégülten, és zihálva omlok a karjaiba. Ő magához ölel. A köztes idő eltűnt, nem kellett „végignéznem”. Még mindig kellemetlenül érzem magam.
Ránézek, és hirtelen Robot látom magam előtt. Vele szeretkeztem.
Végtelenül megkönnyebbülök, mert gyűlöltem volna magam, hogyha megcsalom. Aaron iránt nem éreztem semmit.
Felmegyünk a hálóba. Ott folytatjuk, amit a nappaliban elkezdtünk.
Sokára alszunk csak el, de aztán arra ébredek, hogy a tenyere a számra tapad.
Felé fordulok, hogy lássam, mi a baja, de nem őt látom. Egy maszkos férfi hajol fölém. Rob az ágy másik felén fekszik. Vérzik.
Az ismeretlen kirángat az ágyból, ekkor látom meg pontosan, hány helyen is lőtték meg szerelmemet. Nem tudok kiabálni, az idegen még mindig befogja a számat.
A nappaliba rángat. Ott Aaront látom, szintén golyónyomokkal tarkítva.
Mindketten halottak.
Elrablóm ekkor kirángat a ház elé. Késő éjszaka van, mégis jól kivehető a két alak a kertben, akik ölelkeznek. Fogva tartóm közelebb rángat hozzájuk.
Egy pár az. Egy nő és egy férfi. Boldogan ölelik át egymást. Idegenek. Még sosem láttam őket ezelőtt.
A nő egy csecsemőt tart a karjában.
Az arcára nézek.
Victor az.
Sikítva ébredek.
