2. fejezet
(Rob)
A bejárathoz indultam, hogy megnézzem, ki keres és kicsodát. Egy futár érkezett. Illetve egy virágkereskedés, amelynek házunkba történő kézbesítését - vagy inkább átköltöztetését - egyetlen szerencsétlen alkalmazott gondjaira bízták. Aki elveszett, sőt, talán meg is fulladt a virágtengerben. Nem mentettem meg.
Megkérdeztem, kit keres. Persze, hogy Kristen volt a címzett. Bődületes féltékenység kerített a hatalmába. Voltak tippjeim, hogy ki küldhette neki a halomnyi zöldséget.
A futárt átküldtem Jennyékhez, mert nem szívesen kerülgettem volna vázák tucatjait, de az üdvözlőkártyát még leloptam az egyik csokorról. Aztán megvártam, míg a kézbesítő átbotorkál a szomszédba.
Rick nyitott ajtót, aki egyetlen intésemből megértette, mi a helyzet és átvette a tarka növény kavalkádot. Ezután én is visszamentem a konyhába. Szerelmem még az emeleten volt a fiammal - imádtam a tudatot, hogy az ÉN fiam -, Lizzyék pedig ezúttal a konyhában sertepertéltek.
- Mi az, öcsi? - bökött nővérem a kis kártya felé, aminek a szélét széttépési célzattal gyűrögettem.
Egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy Mike, Kellan vagy netán Aaron, akiket egytől egyig továbbra is a vetélytárs feliratú skatulyába rendszereztem, virággal kedveskedjen az én feleségemnek. Azt mégsem tartottam fair dolognak, hogy megfosszam őt egy kis örömtől, ezért elhatároztam, hogy odaadom neki a kártyát, és Jennyéknél a virágokat is megnézheti, ha akarja. Majd.
Előbb azonban tisztában szerettem volna lenni vele, hogy ki az, aki még mindig nem szállt le Kristenről.
Egy fél mondatban összefoglaltam Lizzynek, miről is van szó, majd leültem az asztalhoz, magam elé raktam a kis papírt, és meredten bámulni kezdtem. Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Az engem is boldoggá tett volna, ha Kristen örül. Az viszont nem, hogy nem én vagyok az öröme okozója. Lizzy oldotta meg a dolgot.
- Ne legyél ilyen szerencsétlen, nézzük meg, ki küldte, és kész! - döntött helyettem, majd elcsaklizta előlem a kártyát és a tiltakozásom ellenére fennhangon olvasni kezdte.
Szívem szerelme lehetnél, ha régebben máshogy döntöttem volna. Így sajnos csak a barátodként kívánok minden jót az anyaság örömeihez. Bár osztozhatnék veled ebben, de óceánnyi akadály áll közénk. Talán hamarosan mégis összefutunk, hogy újra feláldozhassam magam szépséged oltárán!
A szöveg elég rejtélyes volt, bár az óceán árulkodhatott, hogy talán amerikai az illető, kivéve, ha csak az akadályok darabszámát akarta érzékeltetni. Egyszóval nem lettem okosabb.
- Nincs aláírás? - kérdeztem, bár azt a nővérem biztosan mondta volna.
- Semmi… - forgatta a kezében az apró papirost.
Mély levegőt vettem, hogy elűzzem azt az új gondolatot, miszerint valaki új lehet Kristen életében, aki a virágokat küldte, ráadásul ennyit! Vagy pedig még régebbi, akiről magam sem tudok. Mindenesetre biztos voltam benne, akárki is az, odavan a nejemért. És ez a dolog egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet.
Közben a megajándékozott is megérkezett, kisfiunkkal a karján. A dühömet rögtön felváltotta a boldogság, alighogy megpillantottam őket.
Eszebe is jutott, hogy ételkészítés miatt hagytam fent őket, csak elterelődött a figyelmem. Most viszont felpattantam és tettre készen nyitogattam a hűtőt.
- Ki csengetett? – kérdezte életem értelme.
Megállt a kezem egy mozdulat közben. Lizzy és Ian nem szóltak egy szót sem. Megfordultam, és kissé félve pillantottam körbe rajtuk.
- Egy futár volt – vallottam be aztán az igazságot.
Kristen az egyik széken ült, és Victort nézegette boldog mosollyal az arcán, így nem láthatta rajtam, mennyire zavar a dolog.
- Ó, és mit hozott? – kérdezte rám se nézve.
Reménykedtem benne, hogy majd akkor is ilyen érdektelen lesz, ha megkapta az üzenetet, amelyet Lizzy máris letett elé, hiába néztem rá meglehetősen gyilkosan.
- Mi ez? – firtatta szerelmem, és a kártyáért nyúlt.
Én meg a konyhaszekrénynek támaszkodva vártam, hogy átfussa az üzenetet, és valamit reagáljon. Az arcán elterülő széles és vidám mosoly épp annyira nem kerülte el a figyelmemet, mint a szeme csillogása, mellyel utána ránk pillantott.
- Öhm… - Ő is megforgatta a kezében. – Csak ennyi?
- A virágboltot Rob lepasszolta a szomszédba Jennyékhez – árulta el a nővérem.
Komolyabban fontolóra vettem a testvérgyilkosság potenciális kivitelezési lehetőségeit. Kristen csodálkozva rá, majd rám nézett megint, utána vissza Victorra. Aki édesdeden aludt a karjaiban.
Kedvesem ezután felállt, egészen közel lépett hozzám, és felém nyújtotta a babát.
- Átlépek megnézni, miről van szó, megfognád addig? – kérdezte.
Nem lévén más választásom, átvettem tőle a kicsit, majd egyre növekvő féltékenységgel figyeltem, hogy máris a bejárat felé indul. Tudtam, hogy ő tudja, ki küldte a virágsereget, de nem árulta el. Bő tíz percbe telt, mire visszaért. És ha lehet, még boldogabbnak tűnt.
Egy kis dobozt tartott a kezében. Én közben a nappaliban foglaltam helyet Victorral, Lizzyre és Ianre bízva a vacsorakészítést. Úgy gondoltam, ha már itt eszi őket a fene, tegyék hasznossá magukat.
- Mi az? – nyögtem, mikor szerelmem leült mellénk, és tűnődve forgatta a kezében a kis dobozt.
- Még nem tudom, de máris… - Ezzel felbontotta.
Egy gyönyörű aranylánc volt benne, pálmafát ábrázoló medállal. Kristen megint elmosolyodott. Én meg félig megőrültem.
- Ki az? Most mondd meg, amíg még el tudom viselni – kértem, bár kételkedtem benne, hogy tényleg el tudnám. Akármikor is.
- Ki? Ja, aki mindezt küldte? – kérdezte ártatlanul, a gondolataiba mélyedve. – Hát csak egyvalaki lehet. – Ettől nem lettem okosabb.
De megvártam, amíg a telefonjáért megy, és azzal együtt ül vissza mellénk a kanapéra. Egy pusziért hajolt felém, míg arra várt, hogy a túlvégen felvegyék, de elfordítottam a fejem, ezért fintorogva ő is elfordult. Vágytam a pusziját, a csókját, az érintését, őt magát, de a féltékenységem nagyobb volt.
Victor végszóra kezdett el mocorogni a karjaimban. Ringatni kezdtem, közben persze türelmetlenül vártam, hogy Kristen végre beszélni kezdjen. De nem szólította a nevén az illetőt, csak csábítóan belebúgott a mobilba, nem törődve villámokat szóró tekintetemmel. Még azt is megbeszélte az illetővel, hogy ha majd az Londonban jár, szívesen látjuk bármikor.
Elkezdtem tervezgetni, hogy a kert mely részébe ásom majd a sírját, akárki is legyen az, mert abban biztos voltam, hogy megölöm. Drága feleségem viszont nem tartotta sürgősnek elárulni, ki is volt az ismeretlen gratuláló.
- Csak nem vagy féltékeny? – húzta még tovább az idegeimet, amelyek már így is pattanásig feszültek.
- Kristen! – sziszegtem felé, mert nem akartam felizgatni Victort sem a hangoskodásommal, pedig kiabálni lett volna kedvem.
- Nincs rá okod – súgta, és puszilgatni kezdte a nyakamat.
Nem tudtam volna gyorsan elhúzódni, mert a kissrác a karjaimban volt, lassan viszont értelme nem lett volna, mert akkor Kristen úgyis utánam mozdul.
- De igenis van – vitatkoztam vele, mire rám emelte a tekintetét, és kimondott egy nevet, amit csak az első pillanatban nem tudtam hova tenni. Utána viszont már magamat hülyéztem le az alaptalan pánikolásomért.
(Kristen)
Tetszett, hogy egyetlen férjemet mennyire felbőszíti a tudat, hogy egy egész kazalnyi virágot kaptam – az ő feltételezése szerint egy hódolómtól. Valójában csak egy barát volt az, de nem bírtam ki, hogy ne hecceljem még egy kicsit. De csak egy kicsit.
- Emlékszel még Gregre? – kérdeztem aztán.
A pillanatnyi értetlenkedést hatalmas megkönnyebbülés váltotta fel az arcán, amikor végre leesett neki, kiről is beszélek. Azért Greg sem volt semmi, egyrészt, hogy kiderítette, hol lakunk, másrészt valahonnan megtudta, hogy szültem, és végül amiért képes volt olyan üzenetet fabrikálni, amely csak az én számomra volt egyértelmű.
De most már legalább Rob sem aggódott. Elérzékenyülten figyeltem, hogy bánik a fiával, és meghatott, hogy ennyire egymásra vannak hangolódva. Néha szinte kívülállónak éreztem magam, sőt, féltékeny is voltam.
Most már ugyanis nemcsak az én testem, életem része volt a baba, hanem az övé is egyre jobban. De a táplálásában még mindig előnyt élveztem, ezért nem csináltam ebből problémát.
Greggel az előbb megbeszéltük, hogy ha erre jár, feltétlenül meglátogat, hogy nosztalgiázhassunk egy kicsit Maliburól. És most, hogy már Rob mérge is párologni látszott, vagyis nem volt robbanásveszélyes állapotban, tudtam, hogy őt tényleg be fogja engedni az ajtón.
Lizzyék közben meg is terítettek - nagy kegyesen nekünk is -, és asztalhoz hívtak.
Victort a szőnyegre terített több rétegnyi takaróra fektettük úgy, hogy az ebédlőből is jól lássuk, ha megmoccanna.
Vacsora közben visszaállt köztünk a jó hangulat, amely a részemről el se tűnt, de Rob részéről tartottam az utóhatásoktól. Hamarosan viszont én tapasztalhattam meg, mit is érzett ő, amikor a virágok megérkeztek.
Ugyanis megszólalt a mobilja, amit a nappaliban hagyott. Victor ezzel egy időben felébredt és sírni kezdett. Szerelmemmel szinkronban mozdultunk a két zajforrás felé.
Én felkaptam a fiamat, hogy megnyugtassam, ő viszont csak egy pillantást vetett a kijelzőre, majd a hátsó kertbe vezető ajtóhoz sietett, és csak azután vette fel, hogy az üvegajtót behúzta maga után.
Türelmetlenül toporogtam Victorral a karjaimban fel-alá, amíg vissza nem ért, de akkor sem jósolt sok jót az arckifejezése. Lizzyék vették a lapot, és gyorsan elbúcsúztak.
- Mi történt? - szegtem neki a kérdést. - Kivel beszéltél?
