7. fejezet
(Rob)
Kathynek persze nem sikerült más beugrót szereznie Tim helyett, így maradtam én. Kristennel az elmúlt napokban többször is megbeszéltük a dolgot. Egy alkalommal saját magamat is megleptem az egyik kijelentésemmel.
- Felbontom a szerződést.
Kristen döbbenten meredt rám, de most már érthető okokból ő sem akart lebeszélni. Három ügyvédet is ráeresztettünk a megállapodásra, sőt, még szerelmem apja is megmozgatott mindent jogi téren, de hasztalan.
A papír bombabiztosnak tűnt. Mindenhogyan én jártam volna rosszul, akkor is, ha felmondok, és akkor is, ha kirúgnak. Súlyos milliókba került volna mindez. És még a drog miatt sem tudtunk a főnököm nyakába varrni semmit. Dühítően tiszta volt a pasas.
Dylan persze azonnal felhívott, amint értesült róla, hogy ráállítottam egy rakás jogászt, meg egy magánnyomozót.
- Ezt azért nem hittem volna! Én jót teszek neked - mondta nyájasan.
- Nem szabadulhatnánk meg valahogy mégis egymástól? - kérdeztem, bár a reményem már szertefoszlott.
- Sajnálom, de lehetetlen! Közös barátunknak köszönd, ő alkotta a szerződést.
- Tom?! - Ezt nem akartam elhinni.
Kristen, aki kicsit távolabbról hallgatta a beszélgetést, magához szorította a karjában tartott fiunkat, és a név említésére fájdalmasan összeránduló arccal kihátrált a szobából.
- Ő bizony! - erősített meg Dylan.
Tudtam, hogy Tom egy ideig a jogi egyetemre járt, hogy a lehető legtöbb egyetemista csajt legalább egyszer megdöntse, de sosem gondoltam volna, hogy ragadt is rá ott valami. Emellett tudtommal be sem fejezte.
De nyilván nem ez érdekelte Dylant, amikor alkalmazta őt. Újra rádöbbentem néhai barátom görény mivoltára, holott nem először szembesültem vele.
- És ha egyszerűen nem csinálom? - kérdeztem magabiztosan a főnökömtől, de az gyorsan és hatásosan vette el a kedvemet az ehhez hasonló terveimről.
- Azt a családod bánná. Tudod, helyes gyereket csináltál… - Éktelen haragra gerjedtem, de még nem fejezte be. - A nejed pedig gyönyörű - nyögte egyértelmű vágyakozással a hangjában. - Szívesen megkóstolnám…
- Ne merj hozzájuk érni - mondtam minden egyes szót külön hangsúlyozva, hogy kihallja belőle a fenyegetést, de nem hatotta meg a dolog. Felnevetett.
- És mondd csak, hogyan akarod megakadályozni?
Válasz helyett földhöz vágtam a telefont, ami ezernyi apró darabra tört.
Kristen visszajött a zajra, de megállt az ajtóban. Nem mondhattam el neki, hogy Dylan rá is szemet vetett, sem pedig azt, hogy tulajdonképpen a fiunk is veszélyben lehet.
Féltettem őket, ezért csak a Tom-részét mondtam el a dolognak, miután odaléptem hozzá és magamhoz öleltem. Nem lett nyugodtabb, miután ezt megtudta. Az én agyam viszont már azon járt, mit tehetnék annak érdekében, hogy őt és Victort újra biztonságban tudjam.
Mivel Kathy nem tudott mást keríteni helyettem, egyelőre kénytelen voltam behódolni Dylannek, abban bízva, hogy ezen az éjszakán találok valami terhelőt az egész stúdióra nézve. Ehhez azonban magára kellett hagynom életem két legféltettebb kincsét.
Még aznap délelőtt meglátogattam Aaront, amíg Kristen Jenny és Rick kíséretében oltásra vitte a gyermekünket. Hinni akartam, hogy Dylan nem fényes nappal tervez akármilyen merényletet ellenük, pláne ha más is velük van.
Aaron nyitott ajtót. Már egész jól meg tudtam különböztetni az ikertestvérétől.
- Mi járatban? - érdeklődött kíváncsian, mégis tartózkodva.
- Beszélnünk kéne.
- Nekünk? - mutogatott kettőnkre. A bólintásomra újabb kérdést tett fel. - Ugyan miféle megbeszélnivalónk lehet nekünk? - mosolyodott el.
- Kristen. - Élvezettel vegyes féltékenységgel figyeltem, ahogy megrándul az arca, és a vonásaira fagy a mosoly. - Ha beengedsz, elmondom, miről van szó.
Szótlanul tárta ki az ajtót. Miután beléptem, az egyik földszinti szobába vezetett, ahol udvariasan hellyel kínált, én viszont hozzá hasonlóan állva maradtam.
- Nos, mit akarsz tőlem? - kérdezte rögtön.
Hosszan figyeltem, mielőtt kiböktem volna, amire szívem szerint soha nem akartam volna megismerni a választ, de tudnom kellett, hogy bízhatok-e benne, mielőtt olyasmire kérem, amilyenre normális körülmények közt soha nem vetemedtem volna.
De sajnos nem voltak adottak a normális körülmények.
- Mit érzel a feleségem iránt?
Aaron legalább olyan hosszan hallgatott, mint én az előbb. Közben végig a szemembe bámult. Álltam a tekintetét. Az enyémből kiolvashatta, hogy nem ölöm meg, akármit mond is. Most nem.
Végül kipillantott az ablakon, és úgy motyogta el a választ.
- Szerelmes vagyok belé.
Mintha tőrt szúrtak volna belém. Viszont most pont erre az érzésére volt szükségem. Amint szégyentelenül ki is fogok használni.
- Jó – mondtam tömören, mire meglepetten rám bámult.
- Jó?! – hitetlenkedett. – Ez egyáltalán nem jó! – vitatkozott. – Tudod, milyen érzés úgy szeretni, hogy közben látod, mással boldog?!
- Tudom – feleltem. Én is voltam hasonló cipőben. Mintha ezer évvel ezelőtt lett volna minimum, de voltam.
Aaron ismét hitetlenkedett egy sort, mire röviden elmeséltem neki, körülbelül hányszor szakítottunk, és hányszor hittem azt, hogy jobb neki nélkülem, mással.
- De most mégis veled van – mutatott rá a tényekre.
- Igen – értettem egyet.
- Na, nekem erre van kevesebb esélyem, mint nulla – mosolygott megint szomorúan.
Valamilyen szinten becsültem benne, hogy nem nyomul olyan veszettül életem párjára, mint más tenné ilyen esetben. És tiszteltem is azért, hogy nem szándékozik szétrombolni a kapcsolatunkat. Emellett bíztam is benne mindezek miatt, de főleg azért, mert tudtam, hogy ha tényleg annyira szereti Kristent, az élete árán is védelmezné. Márpedig most erre volt szükségem.
- De miért is jöttél? – kérdezte a hirtelen beállt csendben. – Hogy kivesézzük az érzéseimet?! – kételkedett, joggal.
- Nem egészen. Meg akarlak kérni valamire…
Egy kicsit elbizonytalanodtam, mert most már biztos lehettem ugyan Aaron érzelmeit illetően, de hogy hogyan viszonyul hozzá a nejem, ezzel kapcsolatban voltak homályos foltjaim. De muszáj volt kockáztatnom ebben, hogy Kristen és Victor biztonsága ne legyen veszélyben.
- Ma el kell mennem éjjel megint… dolgozni. És arra szeretnélek megkérni, hogy gyere át addig, és vigyázz a családomra.
Borzalmasan rossz volt kimondani ezeket a szavakat, de még borzalmasabb volt látni, hogy azok hatására mik futnak végig Aaron arcán. A hitetlenkedés elsősorban, aztán az értetlenkedés, az öröm, és még ezernyi különféle dolog.
- Mit felelsz? – firtattam, amikor már elég régóta rágta az ügyet.
- Kissé zavarba hoztál – vallotta be. – Pont engem kérsz meg, hogy vigyázzak rájuk? Jól értem?
- Jól. Szóval?
Megrázta a fejét, hogy felébredjen, de még mindig itt álltam, és várakozásteljesen néztem a szemeibe.
- Oké – nyögte végül. – Hányra menjek át?
Ez volt a dolog másik része. Nem szerettem volna, ha Kristen tudomást szerez erről a mostani beszélgetésről. Megkértem, hogy lehetőleg ő se említse neki a dolgot, este pedig várja meg, amíg Kristen áthívja. Valamiért biztos voltam benne, hogy imádott nejem nem Jennyt fogja átcsalni, hanem őt.
- És ha nem szól? – kérdezte.
- Akkor állíts be csak úgy, mit bánom én.
Most már szerettem volna mielőbb szabadulni ebből az egész helyzetből, amelybe én sodortam magam. Meg abból is, ami arra késztetett, hogy idáig jussak, de az nem ment ilyen egyszerűen. Ahhoz előbb el kell kapnom Dylant. És persze Tomot.
Miután mindent letisztáztunk Aaronnal, csak azt nem, hogy pontosan miért is kérem ezt tőle - de ezt nem is tartottam fontosnak közölni és ő sem firtatta -, hazamentem, és láttam, hogy a családom szerencsére még nem ért haza. Ezzel egy időben aggódni is kezdtem.
Felhívtam Ricket, hátha még a vizsgálóban vannak Victorral, és így is volt. Vártam tovább. Mire megérkeztek, már újra normálisan tudtam viselkedni, alaposan rejtegetve a félelmeimet, melyek napok óta kínoztak.
Estig vígan el is voltunk, de nehéz szívvel hagytam magára a családomat. Mielőtt beszálltam volna az autóba, láttam, hogy Aaron néz ki a házuk egyik ablakán. Odabiccentettem neki, és elindultam.
(Kristen)
Megint egyedül maradtunk Victorral. Rob a lelkemre kötötte, hogy pihenni is próbáljak meg, ne virrasszak egész éjjel, őt pedig ne féltsem, tanult a múltkori esetből. Ennek ellenére aggódtam érte.
És a pillantása, amellyel elbúcsúzott sem volt túl szorongásmentes. Ezért én is félni kezdtem, amint kitette a lábát az ajtón, miután megcsókolt.
- Szeretlek – súgta még, majd elment.
A nappaliban telepedtünk le Victorral a szőnyegen levő plédek közepére, és tévézni kezdtünk. De hamar eluntam magam, és áloműző gyanánt csináltam magamnak egy forró csokit. Ettől viszont még pilledtebb lettem. Már éppen tárcsáztam volna Jennyt, amikor kopogtak.
Óvatosságból először a kukucskálón lestem ki. Aaron álldogált odakint. Kinyitottam az ajtót előtte.
- Hát te? – kérdeztem kíváncsian. Már jóval elmúlt éjfél, és ilyenkor nem szokott csak úgy beállítani.
- Láttam, hogy elment a férjed, és… aggasztott, hogy egyedül maradtatok itthon – mondta. - Bejöhetek?
Beengedtem. Végül is ő is jó lesz unaloműzőnek, csak azt nem értettem, hogyhogy átjött. Újabban megint került engem. Meg is kérdeztem ezt tőle, de csak egy rövid velős választ kaptam.
- Féltettelek egyedül a fiaddal ebben a nagy házban.
Vállat vontam, és ásítozva a konyhába indultam. Megkínáltam őt is az időközben elkészült forró csokival. Elfogadta. Kezünkben a csészékkel foglaltunk helyet a kanapén, alattunk a szőnyegen a több réteg paplan tetején és között Victor szuszogott édesen.
- Mikor kell legközelebb megetetned? – kérdezte Aaron, amikor egy ideje már néztük a tévét, és meg sem próbáltam elrejteni az ásításaimat.
- Még úgy két óra – feleltem az órára pillantva.
- Miért nem alszol addig kicsit te is? Bármi van, felébresztelek, megígérem.
Tétován pillantottam hol rá, hol Victorra. Az ajánlat csábító volt, mégsem mertem őket egyedül lent hagyni. Elvackoltam magam a kanapé sarkában, persze ülve, mivel ketten foglaltunk rajta helyet, és lehunytam a szemem. Aztán mégis kinyitottam. Aaron engem figyelt, de gyorsan elkapta a tekintetét, amikor észrevette, hogy még nem alszok.
- Miért kínzod magad? – firtattam az ittléte okát.
Tudtam, milyen rossz lehet most neki, tisztában voltam az érzéseivel, amiket talán képes lettem volna viszonozni, ha nem vagyok szívig beleszerelmesedve a férjembe. De bele voltam. Így nem bátorítottam Aaront semmivel. Elfogadtam, hogy kerülni fog, amíg ki nem gyógyul ebből, de most mégis itt volt velem. Nem értettem.
- Morzsák a koldusnak – szúrta ki a szemem mosolyogva egy régebben már elejtett félmondatával.
Nem feleltem. Közben lassan lecsukódtak a szemeim, és elszenderedtem. Félálomban érzékeltem, hogy dőlni kezdek, kényelmetlen volt így ülve, de valami meleg és puha volt az, ami végül megtámasztott. Elfészkelődtem egy picit, majd elaludtam.
