20. fejezet
(Kristen)
Először megijedtem, amikor megszólalt a csengő. Aztán meghallottam Benny ugatását is. Ö már valószínűleg korábban is jelzett, csak a gondolatainkkal voltunk elfoglalva, ezért nem figyeltünk fel rá. Rob ment ajtót nyitni.
Az anyjával és egy csomaggal tért vissza. Megkönnyebbülten üdvözöltem Claire-t. Már rég találkoztam vele és az is örömmel töltött el, hogy részese lehetek kicsit a normális hétköznapoknak.
Egész délelőtt velünk maradt. Elsősorban az unokájára volt kíváncsi. Még azt is felajánlotta, hogy ha akarjuk, egyik este szívesen vigyázna rá, mi pedig menjünk el valahová kettesben.
Tekintve, hogy egyre ritkábban kellett már szoptatnom, bő négy-öt óránk is lehetett volna egymásra Robbal, a kezdeti lelkesedésem félelembe torzult - mi van, ha éppen akkor történik valami végzetes?
Szerelmem is inkább racionálisan gondolkodott.
- Ezt majd még megbeszéljük - hárította egyelőre az ajánlatot.
Claire nem sértődött meg. Ő azt hitte, csak Victort féltjük - és igaza is volt, csak más okokból.
Ebédre már nem maradt, de a lelkünkre kötötte, hogy szóljunk, ha bármilyen segítségre szükségünk van. Megígértük.
A csomagról időközben teljesen sikerült megfeledkeznünk, csak délután jutott eszembe fürdetés közben.
- Kitől jött? - kérdeztem Robtól, miután lefektettem a fiunkat.
- Nem tudom, nincs rajta feladó - nézegette a dobozt. - A futár sem tudta megmondani.
- Gondolod, hogy… - Nem mertem kimondani sem, ki jutott eszembe.
Rob egy pillanatnyi tündést követően elkezdte bontogatni a csomagolást. Egyszerű kartondoboz volt, benne egy arany ékszerszettel.
Csodálatos gyémánt és zafírkövekkel díszített gyűrű, nyaklánc, karkötő és fülbevaló tündökölte felénk fényét. És az értékét. Alig mertem megérinteni. Míg óvatosan mégis a kezembe vettem az ékes láncot, Rob a mellékelt levelet olvasgatta.
Aztán váratlanul kikapta a kezemből, és messzire hajította az egészet.
- Mi az? - kérdeztem meglepődve a felindultságán.
- Dylan küldte neked ezeket.
Kábán pillantottam a szétszóródott ékszerek felé.
- De miért?
Nem láttam értelmét a dolognak.
- Kincset a kincsnek. Kincsemnek, Kristennek! - idézte dühösen a mellékelt kártya tartalmát.
Én is felmérgesedtem.
- Azt hiszi, ezzel le tud venni a lábamról?
- Azt - felelte immár higgadtan, majd a telefonjáért nyúlt, és felhívta Kathyt. Úgy tűnt, sikerült végre elérnie, de nem tudtam végighallgatni, mit beszélnek, mert az én mobilom is megszólalt. Jenny keresett.
- Szia, tudom, hogy mára beszéltük meg a szépségszalont, de közbejött valami és csak hétvégén megyünk haza. Áttehetnénk jövő hétre? - hadarta el egy szuszra.
Maximálisan elfeledkeztem róla, hogy ma fodrászhoz készültünk. De most valahogy nem is ez volt a legfontosabb. Nem csináltam belőle problémát, sőt, örültem is, hogy legalább ők nem lesznek még egy ideig a tűzvonalban. A hangom számomra is idegen színezetét viszont kiszúrta.
- Ugye nem veszekedtetek Robbal? - kérdezte ijedten.
Megnyugtattam, hogy erről szó sincs, és a fiam miatti fáradtságra hivatkozva sikerült elhitetem vele, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Szerencsére meg is elégedett ennyivel, nem firtatta tovább a dolgot.
Mire elbúcsúztam tőle, Rob Victorral a karján jött le az emeletről.
- Mit beszéltetek meg? - kérdeztem, majd átvettem tőle a kicsit.
Kerülte a pillantásomat, de nem hagytam, hogy elforduljon.
- Rob – szóltam rá. – Mit beszéltetek meg?
- Ma este találkoznom kell vele – vallotta be végül kelletlenül.
Ez nyilván azt jelentette, hogy megint elmegy itthonról.
- Hol és mikor? – érdeklődtem.
Ekkor végre rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy miért viselkedik furcsán. Amiért mennie kell, de nem akar, vagy azért mert menni akar… Összezavarodtam.
- Miért nem jön ő ide? – jutott eszembe egy ötlet, mielőtt válaszolhatott volna.
- Nem biztonságos. Ha Dylan megneszeli, hogy mindent tudok, akkor…
Nem kellett befejeznie, hogy értsem.
- Oké. Akkor… addig áthívom Aaront – mondtam egyetlen megoldásként. Nem akartam egyedül maradni Victorral, ameddig ez az ügy le nem zárul végre.
Rob persze rögtön felmordult az ötletemre, és hevesen ki is fejezte nemtetszését, de tudta, hogy más lehetőségünk úgy sincs.
- Nyolc körül kell mennem, de sietni fogok vissza – ígérte meg előre is.
Addig még rengeteg időnk volt. Mindkettőnkben ott volt a feszültség, mégis egy kellemes délutánt töltöttünk együtt hármasban. Mivel kivételesen sütött a nap, elmentünk a közeli parkba egy kis időre, bár Rob egyfolytában azt leste, követnek-e bennünket.
Ki is szúrt egy alakot, de nekem fel sem tűnt. Sötét napszemüveget és egy baseball sapkát viselt, a ruházata beillett a többi járókelőé közé.
- Biztos, hogy követ? – kérdeztem nyugtalanul.
- Már láttam párszor elmenni itt.
Épp egy padon ültünk, a játszadozó nagyobb gyerekeket figyelve. A titokzatos illető párszor valóban feltűnt a közelben, de egyszer sem tett semmi olyasmit, ami félelemre adott volna okot. Mégis elfogott a nyugtalanság.
- Hazamehetnénk inkább? – kérdeztem szerelmemtől.
Beleegyezett, így lassan hazasétáltunk.
Bennyt Rob még megetette, majd lassan indult is a Kathyvel való találkozóra. Azt még megvárta, hogy szóljak Aaronnak, át tudna-e jönni, sőt, azt is, hogy ő átérjen a szomszédból, aztán indult csak el.
Kedvesem figyelmeztető pillantást vetett Aaronra, engem hosszan, szerelmesen megcsókolt, még Victor buksijára is nyomott egy puszit, aztán láthatóan nem szívesen magunkra hagyott minket.
Nem tudtam kiverni a fejemből azt az alakot, aki követett minket. Szívesen ittam volna valamit idegnyugtatóként, vagy elszívtam volna egy cigit, de mivel szoptattam, egyik sem lett volna helyénvaló. Nehezen, de lemondtam róla.
Aaron viszont kiszúrta, hogy valami bajom van. Ügyesen hárítottam a kérdéseit, de amikor mosogatásnál széttört az egyik pohár a kezemben, hangos zokogásban törtem ki. Ő egyből odaugrott mellém, a kezemet a csap alá tartotta, majd óvatosan szárazra törölte. Fájt, ahogy a szilánkok a tenyerembe fúródtak, és eléggé vérzett is.
Az ijedtségtől elállt a sírásom. Mindig utáltam a vér látványát. Most sem néztem végig, ahogy Aaron szakszerű mozdulatokkal kitisztította a sebet, majd kötést tett rá.
- Köszönöm – suttogtam, és szégyelltem magam, amiért kiborultam.
- Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.
Csak megráztam a fejem, és felálltam, hogy eltegyem a kötszeres dobozt. A könnyem viszont újfent kicsordult. Aaron ekkor magához ölelt, hogy szabad utat engedhessek a bánatomnak. Nem is fojtottam el tovább.
Fogalmam sem volt, hogy jutottunk el a kanapéig, de arra eszméltem, amikor kellőképpen kibőgtem magam, hogy ott ülök Aaron ölében, ő megnyugtatóan cirógatja a hátam, a hajam, és puszikat lehel a homlokomra. Furán biztonságban éreztem magam, de kellemetlenül is.
Megpróbáltam felállni róla, de megszédültem. Ő félig felemelkedve kapott utánam, majd időm sem volt felfogni, olyan gyorsan tapasztotta a száját az ajkaimra.
Első döbbenetemben moccanni sem tudtam. Nem is mertem. Aztán a szorítása enyhült, és cirógatni kezdte az arcomat, miközben egyre szelídebben és gyengéden próbált rávenni a csókja viszonzáásra. Ajkai lágyan cirógatták az enyémet. Megijedtem.
Lassan, nehogy véletlenül is hirtelen mozdulatot tegyek, a mellkasára csúsztattam a tenyerem, majd határozottan eltoltam magamtól. Azonnal elengedett. A számra tapasztottam a tenyeremet, és elfordultam.
- Aaron… - kezdtem aztán, de befejezni nem tudtam, mert közbeszólt.
- Ne haragudj! Sajnálom, én… Csak elvesztettem a fejem – kért bocsánatot máris.
Nem az első eset volt, hogy próbálkozott. Eddig mindig „megbocsátottam”, de most már komolyan úgy éreztem, hogy ez kezd egyre nyomasztóbbá válni.
- Kérlek, menj most el – pillantottam rá.
Láttam, hogy elsápad, és újabb mentegetőzésbe kezdett, de csak ugyanezt tudtam neki ismételni. Szerettem őt, mint barátot, de ennyi. És a csókja sem mozgatta meg az érzékeimet, úgyhogy jobb szerettem volna ezt rövidre zárni.
- Kris… Többé nem fordul elő, megígérem!
- Kérlek, menj el.
Dühösen és csalódottan indult a bejárat felé, de ott mégis visszafordult egy pillanatra. Mondani szeretett volna valamit, de az arckifejezésem láttán nem tette. Elment. Én pedig újra félni kezdtem. Lehet, hogy jobb lett volna, ha mégis itt marasztalom, elvégre elnézést kért – gondoltam -, de mégsem mentem utána, hogy visszahívjam.
Az emeletre mentem Victorral, és miután megfürdettem, és tisztába tettem, a kiságyba fektettem, hogy legalább ő hadd pihenjen nyugodtan. Mellé kucorodtam a karosszékbe, és halkan dúdolgattam neki.
Körülbelül egy órával később riadtam fel szendergésemből. Mintha valami zajt hallottam volna. A házban viszont sötét volt, tehát Rob még nem érhetett haza. Benny nem ugatott, pedig jelezte volna, ha valaki esetleg a ház körül ólálkodik.
Felálltam a székből, kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, majd a kiságyhoz léptem, hogy megnézzem a fiam még alszik-e, amikor hirtelen…
(Rob)
Időben érkeztem a megbeszélt helyszínre. Kathy már ott toporgott az elhagyatott parkoló végében.
- Minden oké? – kérdezte.
- Valaki követett ma minket a parkban – újságoltam, de csak legyintett.
- Az a mi emberünk volt.
Meghökkentem. Erről eddig miért nem tudtam? – kérdeztem magamban, aztán hangosan is.
- Nem akarja felfedni magát – magyarázta. – Egy ideje figyel vagyis véd benneteket.
- Véd? Ezt hogy érted?
Kathy körülnézett, mintha akármelyik pillanatban lebukhatnánk a titkos találkánk miatt.
- Egyik éjjel valaki megpróbált bemenni Krishez, mikor nem voltál otthon.
A lélegzetem is elakadt. És szívem szerint máris indultam volna vissza. Le is idiótáztam magam, amiért otthagytam őket megint egyedül! Jobban mondva Aaronnal, de ő nem számít.
Kathy láthatta rajtam, hogy mik a terveim, de rögtön megakadályozta.
- Nyugi, most biztonságban van a családod.
- Utána tudnál nézni valakinek? – kérdeztem, ahogy eszembe jutott Aaron. Mert bár rábíztam Kristent és Victort, még nem bíztam benne eléggé. – Szeretném tudni, kiben bízhatok.
- Mondd a nevet!
Mondtam. Erre csak elmosolyodott, majd megígérte, hogy utánanéz.
- Ma kaptunk egy csomagot is Dylantől – folytattam a beszámolót.
Ez már jobban érdekelte. Elmeséltem neki az ékszereket, az üzenetet, mindent. Hosszan eltöprengett. És rágyújtott. Én is kértem tőle egy szálat. Otthon valahogy nem volt ingerem rágyújtani, de most igen.
Nem válaszolt semmit az előbbiekre, de nekiállt telefonálni. Nem nagyon értettem, miről van szó, de kivártam, hogy elmagyarázza. Mielőtt viszont megtehette volna, hozzá futott be egy hívás.
- Micsoda? – kérdezte, és ijedten pillantott rám.
A vér is megfagyott az ereimben.
- Jó, azonnal megyünk, addig… Oké! Küldöm a csapatot.
Ezután valamiféle takarítóbrigáddal csevegett vagy fél percen keresztül, de már pattant is a kocsijába.
- Hozzátok megyünk. Valami történt – mondta.
(Telefonbeszélgetés ;-) )
Sam: Na, hogy megy?
- Nem egészen úgy sikerült a dolog, ahogy szerettük volna.
Sam: Vagyis?
- Le kellett lépnem, de visszamegyek. Valami nem stimmel. Nincs egyedül…
Sam: Ellenőrizd, mielőtt cselekszel. Nekem most dolgom van, hívj, ha van valami.
- Rendben.
Körülbelül fél óra múlva.
- Igazam volt. Valami nem stimmelt. De már vége. Elintéztem.
Sam: Micsoda?
- Meg kellett ölnöm. De gyere, amilyen gyorsan csak tudsz.
Sam: Jó, azonnal megyünk, addig....
- És hozz némi segítséget.
Sam: Oké! Küldöm a csapatot.
