21. fejezet
(Rob)
Nekem sem kellett több, padlógázzal indítottam, és kizárólag a közlekedési lámpákkal - de semmi egyébbel - foglalkozva igyekeztem mielőbb hazaérni. Szerencsére nem akadtunk össze rendőrökkel, de ha így lett volna, akkor sem aggódok, gondoltam, Kathy úgyis kimagyarázta volna, hova rohanunk.
A házban nem égett egy lámpa sem. Amikor kiszálltam a kocsiból, meglepve láttam, hogy Kathy egy fegyvert tart a kezében. Az első pillanatban megrémültem tőle, ő sem nyerte még el ugyanis a maximális bizalmamat, de helyettem a ház felé fordult, és lassan elindult. Követtem.
Az ajtó nyitva volt. Szívem szerint máris elkiáltottam volna Kristen nevét, de Kathy csendre intett. Aztán egy hang szólalt meg a hátsó kijárat felől a sötétből.
- Te vagy az, Sam?
- Igen – felelte legnagyobb megdöbbenésemre Kathy.
Már épp meg akartam kérdezni, miért szólítja az ismeretlen Samnek, amikor a hang újra megszólalt.
- Már vége. Hívtad a fiúkat?
Ismerős volt a hang, de nem tudtam, hogy honnan.
- Perceken belül itt lesznek.
- Jó, el kéne takarítani azt a mocskot a kertből.
- Mi folyik itt? – szóltam már én is közbe. – És hol a feleségem meg a fiam?
- Odaviszed hozzájuk? – kérdezte Kathy az ismeretlen felé fordulva.
Ekkor az idegen valamivel közelebb jött, és megdöbbenve fedeztem fel, hogy ő Aaron. Vagy Ian. Most nem tudtam őket megkülönböztetni, ahhoz túl sötét volt.
- Előbb hadd mondjak valamit – nézett rám meglehetősen gondterhelten.
A rémület fojtogatni kezdett. Kilestem a háta mögött a hátsó kert irányába, és a hatalmas üvegajtón át megpillantottam kint egy alakot fekve. Nyilvánvalóan nem volt életben.
(Kristen)
Egy kéz tapadt a számra, és egy másik a derekamra. Megmerevedtem a rémülettől.
- Ne sikíts! – suttogta egy hang a fülembe. Ismerősnek tűnt, de így suttogva…
Ekkor „támadóm” lassan maga felé fordított. Aaron volt az. Már épp készültem, hogy elküldöm a büdös francba, amiért ijesztget, de a kezét még nem vette el a számról. Talán épp ettől tartott. Vagy attól, hogy felsikítok. De a következő szavai után eszemben sem volt megmukkanni.
- Fel tudod úgy venni a fiadat, hogy ne kezdjen sírni? – suttogott tovább, többször az ajtó felé kémlelve.
Bólintottam. Ekkor elvette rólam a kezeit, és az ajtóhoz lépett. Kikémlelt rajta. Ekkor újra hallottam a neszezést. Valaki jár a házban! Halálra váltan, csakis anyai ösztöneimnek engedelmeskedve kivettem Victort a kiságyból. Szerencsére mindig is jó alvó volt.
Aaron ránk pillantott, és mikor látta, hogy én készen állok, akármit is tervez, átölelte a vállamat, és a lépcső felé terelgetett. A tetején viszont megtorpant, és mutogatott valami olyasmit, hogy mi maradjunk csak itt egy kicsit. Ő lejjebb ment, majd hirtelen zajt hallottam a konyha felől. A trükkje bevált – ő idézte elő ugyanis azzal, hogy valamit odadobott.
A betörő - vagy gyilkos, vagy szatír - akárki is volt, abbahagyta a neszezést. Aaron ekkor felém intett. Lassan lementem a lépcsőn, igyekeztem, hogy a legkevesebb zajt csapjam.
- A vendégszobában van – suttogta megmentőm alig hallhatóan. – Menjetek ki a hátsó ajtón, és egyenesen át hozzánk. Ian vár a sövény végénél. Siess!
Victort szorosan magamhoz ölelve léptem a hátsó ajtóhoz, amit Aaron kitárt előttem. Egy pillanatra az agyamba villant, mit is mondott Rob. Lehet, hogy éppen most rohanok egy csapdába?
- Menj - súgta Aaron.
Nem volt időm gondolkodni, ugyanis ebben a pillanatban tompa lövés pukkant, de nem engem talált el a golyó. Aaron tántorodott neki a falnak. Egyértelműen rá céloztak.
A folytatást nem láttam, mert ahogy csak bírtam, a kertünk végébe rohantam, ahol a sövényen keresztül átjuthattam a szomszédba. Ian már ott várt rám és a házukba kísért. A miénk felől újabb puffanások hallatszottak. És Benny ugatása. Valahol megkönnyebbültem, hogy ő legalább jól van, és minden bizonnyal élvezi az izgalmakat.
Bele sem mertem gondolni, mi történik pontosan odaát.
Ian egy rejtett szobába vezetett, rám parancsolt, hogy maradjak ott, majd kiment.
A fiamra pillantottam, aki jó alvó volt ugyan és szinte semmi zajra nem ébredt fel, most viszont hangosan sírt a karjaimban.
Igyekeztem megnyugtatni, miközben sűrűn pislogtam az ajtó felé, attól tartva, hogy a fegyveres, aki betört hozzánk, bármelyik pillanatban beléphet és agyonlőhet mindkettőnket.
De nem így történt. Kisvártatva Ian nyitott ránk.
- Minden rendben, kijöhettek - mondta.
Nem kapkodtam el a lépteimet, miközben utána mentem. A nappalijukba kísért, ahol ijesztő látvány fogadott. Aaron a kanapén feküdt - minden kétséget kizáróan nem volt tudatánál - és több sebből vérzett. Éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem.
- Meghalt? - nyöszörögtem.
Ian, aki időközben fölé hajolt és valamilyen injekciót adott be neki, vetett rám egy pillantást, megrázta a fejét, majd visszafordult a testvéréhez.
- És a… másik? - céloztam itt a betörőre.
- Őt elintéztük - felelte egyszerűen.
Kezdtem elveszteni a józan ítélőképességemet, de még inkább a józan eszemet. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Victor is megint sírni kezdett. Fel-alá járkáltam vele, nyugalmat erőltetve magamra, hogy őt is lecsitítsam, de nem sokat használt. Arra is gondoltam, hogy talán éhes, de most nem voltam képes megetetni.
Iant bámultam, aki Aaron sebeit látta el éppen. A pólót már levágta róla. Három lövést kapott. Legalábbis a vérfoltok alapján úgy tűnt. Egyet a vállába, egyet a karjába, egy pedig a hasába fúródott.
Ian az első kettőt ellátta, de aztán nekiállt telefonálni. Csak szófoszlányokat fogtam fel. „Súlyos… has… talán belső szerv… nagyon vérzik…” Aggódni kezdtem. Ekkor egy másik testvérük bukkant fel valahonnan a semmiből. Vele is már találkoztam egyszer-kétszer, Alexnek hívták.
Csak bámultam mereven, ahogy ketten együtt felemelik Aaront, egy hordágyszerűre teszik, majd Alex kitolja a házból. Fura – gondoltam -, sehol nem láttam mentőautót, és szirénázást sem hallottam. A rendőrségnek is itt kéne lennie normális esetben. De ez nem volt normális eset.
Ian elpakolta az orvosi felszereléseket, majd hozzám fordult.
- Jól vagy? – kérdezte. Csak bólogatni tudtam, de láthatta, hogy nem vagyok jól. – Aaron rendbe fog jönni – nyugtatgatott. Sikertelenül. – Gyere velem.
Követtem a konyhába, ahol barátságos, meleg fény uralkodott, és máris kellemesebben éreztem magam, mint a sötétben.
Próbáltam kimondani a gondolatot, ami percek – vagy órák – óta motoszkált a fejemben. Nem könnyen, de ment.
- Rob… Valahogy értesítenem kéne…
- Már úton van ide – mondta Ian, miközben egy csésze teát tett le elém.
Egyik kezemmel elengedtem Victort, aki időközben megunta a várakozást, és visszaaludt. A tea kellemesen melengette a tenyeremet a kerámián keresztül, de nem kóstoltam meg.
- Idd meg, nyugtató van benne – tanácsolta mégis Ian.
Ekkor elszakítottam a tekintetem édesen pihegő kisfiamtól, és ránéztem.
- Mi volt ez? – nyögtem.
Leült velem szembe, és egy mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.
- Dylan egyik embere akart rátok ijeszteni egy kicsit.
Ez bejött neki. Halálra rémültem. Újra a gyermekemre pillantottam, és úgy éreztem, tényleg belehaltam volna, ha neki valami baja esik. A szívverésem még mindig nem állt vissza a normális ritmusba.
- Kik vagytok ti? – kérdeztem Iant, aki felállt, és az ablakhoz lépett.
- El fogom mondani, de most át kell mennem hozzátok egy percre – közölte, majd az ajtóhoz lépett. Rémülten bámultam rá. Nem akartam egyedül maradni. – Tényleg csak egy perc – ígérte.
Igyekeztem erős maradni, és bólintottam. Miután kiment, én is az ablakhoz léptem. Láttam, hogy Kathy és Rob szállnak ki a kocsijaikból, és belépnek a házunkba. Örültem, hogy én most nem ott vagyok. Arról sem volt fogalmam, hol fogom tölteni a mai éjszakát, mert hogy otthon biztos nem…
(Rob)
- Kristen? És a fiam? Ők jól vannak? – nyögtem. – Mi történt?
Úgy éreztem, ez itt a rémálmom csúcspontja. Ennél rosszabb már nem lehet.
- Aaront meglőtték, de nekik semmi bajuk.
Ezek szerint Iannel beszélgetek épp – fogta fel az agyam, de a lényeget ragadtam csak ki: „nekik semmi bajuk”.
- Látni akarom őket! Hol vannak?
Ian közölte, hogy náluk, és jobb lenne, ha ma ott éjszakáznánk. Biztonságosabb. Bármibe beleegyeztem volna, csakhogy végre újra magamhoz ölelhessem a családomat. Pár pillanat múlva ezt meg is tehettem. Kathy – vagy Sam - úgyis rátapadt a telefonjára. Kristen a szomszédaink konyhájában volt Victorral a karjaiban.
Amint meglátott, szinte repült felém. A karjaimba zártam, és magamhoz szorítottam mindkettejüket. A megkönnyebbülés mázsás súlyokat szakított le rólam. Nincs semmi bajuk! Hála istennek!
- Van fent egy szoba, amit használhattok ma éjszakára – szólalt meg Ian a hátunk mögött. – Ha viszont a kicsinek kell valami, akkor azt hozzátok át.
Vállalkoztam a feladatra. Elképzeltem, milyen szörnyű lehetett Kristennek kimenekülnie onnan a gyermekünkkel. Egy rövid csók után elváltam tőlük, hogy mielőbb visszaérhessek.
Hoztam magammal pelenkákat, meg mindent, ami az etetéshez is szükséges lehet, ezen kívül Victor mózeskosarát. Egy éjszakát talán abban is kibír – gondoltam. Nem tudtam, mekkora ágyban kell majd így is szoronganunk Kristennel.
A házunkban több idegen is munkálkodott valamin, de teljes csendben, és sötétségben. Kathy-Sam elmondta, hogy reggelre minden rendben lesz, nyoma sem lesz a történteknek. Csak mi próbáljunk megnyugodni, a többit bízzuk rá. Nem álltam le vele eszmét cserélni a miértekről, összeszedtem, ami kell, és visszamentem a szomszédba.
Mint kiderült, egy kényelmes franciaágyat bocsátott a rendelkezésünkre egyik jótevőnk. Kristen enyhén sokkosnak látszott. Az ágy szélén ült, és még mindig magához szorította Victort, aki sírt, de szerelmem mintha fel sem fogta volna. Csak akkor révedt fel, amikor megérintettem a vállát.
Felemelte a fejét, rám nézett, és csak ekkor láttam meg, hogy ő is könnyezik. Leültem mellé, és magamhoz húztam.
- Most már minden rendben lesz – súgtam neki a pillanatnyilag legidiótább közhelyet.
- De… Aaron… - hüppögte.
Ekkor jöttem rá, hogy őt nem láttam.
- Mi történt vele? – kérdeztem aggodalmasan.
- Meglőtték – nyögte Kristen. A lélegzetem is elakadt. – Ian valahova elvitette…
Belegondoltam, mi lett volna, ha őt éri a lövés vagy a fiunkat… Esetleg mindkettejüket. Összeszorult a torkom, és elhessegettem az elém libbenő rémképeket.
Egy kicsit még vigasztaltam, és közben furcsa érzések jártak át. Én magam sem értettem, de nem akartam, hogy Aaronnak komolyabb baja essen. Még akkor sem, hogy tudtam, a feleségemre pályázik. Köszönettel tartoztam inkább neki, amiért megvédte őket. Amikor én nem tettem…
Ezt a gondolatot is elzavartam, majd rávettem Kristent, hogy etesse meg a kicsit, hadd aludjon legalább ő. Szerencsére legalább egyikünk nem fogott fel semmit a körülötte zajló történésekből.
Miután tisztába is tettük a kislegényt, körbebástyáztuk párnákkal az ágy egyik felében, a másikban pedig mi bújtunk össze szorosan kapaszkodva egymásba, igyekezve elűzni az átélt borzalmakat.
