39. fejezet
(Kristen)
A ház elöl durranó tompa puffanások szakasztott olyanok voltak, mint amilyeneket Aaron meggyilkolásának éjjelén hallottam. Már épp visszahelyezkedtem férjem ölelő karjaiba és testére, amikor ezek miatt megdermedtem.
Az is kétségessé vált, hogy tudok-e még valaha levegőt venni, nemhogy elmenekülni, de Rob szerencsére jobban észnél volt, mint én. Azonnal leemelt magáról, odadobta nekem a pólóját, amit rögtön fel is vettem, és visszahúzta a nadrágját, amelytől alig pár perce szabadulhatott meg.
Ezután felparancsolt engem az emeletre és megígértette velem, hogy magamra zárom az ajtót. Azt ugyan nem tudtam, hogy egy zárt ajtó mennyire lehet hatékony egy csapat fegyveres ellen, de ebben a pillanatban a félelmem győzedelmeskedett a racionalitásom felett.
Ennek ellenére persze biztosra vettem, hogy semennyire.
Mégis bólogattam párat, jelezve, hogy felfogtam a kérését, utána az emeletre rohantam, és Victorral együtt a hálóba zárkóztam. Eszembe villant, hogy mi lenne, ha megpróbálnék pár bútort az ajtó elé cibálni, de a remegésem már abban is megakadályozott, hogy egyáltalán nyugodtan üljek.
Victort kosarastul hoztam magammal a gardróbba, oda kuporodtam le mellé a sötétbe, de a karomba venni nem mertem. Tartottam tőle ugyanis, hogy a reszketésem miatt felébred és így óhatatlanul felhívja magunkra a figyelmet.
Újabb durranást hallottam, egyetlen egyet, de ez erősebbnek tűnt, mint az eddigiek. Úgy sejtettem, hogy talán nem volt rajta hangtompító.
Ezt követően viszont csend. Percekig - amely idő óráknak tűnt – nem jött értünk senki. Aztán lépteket hallottam…
(Rob)
Miután Kristen az emeletre ment, megígérve, hogy bezárkózik, egy cseppet megnyugodtam. De csak egy cseppet, hiszen egy zárt ajtó még engem sem állíthatna meg, ha nagyon be akarnék jutni rajta. Pedig nálam fegyver sem volt.
A kintről jövő zajokból ítélve látogatóink viszont nagyon is jól fel voltak szerelkezve ezen a téren. Habozás nélkül megbántam, amiért a Kathytől kapott pisztolyt nem hoztam el ide Worthingbe, de ezen feleslegesen bánkódtam volna most már, így nem tettem.
Az ajtó felé lopakodtam a fal mellett - lehetőség szerint a legkisebb zajt csapva -, de a tejüvegen keresztül csak az esti sötétség nézett velem farkasszemet. Szerettem volna legalább hallani valamit, ha már nem láttam semmit, ezért a lélegzetemet is visszafojtottam, de ez sem vált be.
Tökéletes nyugalom honolt odakint. Amolyan vihar előtti csend. Megfordult a fejemben, hogy akárki is akart esetleg az életünkre törni, azt a testőreink elkapták, de amint ezt végiggondoltam, kitört a vihar.
Szapora lábdobogást hallottam, egy alak suhant el az ajtó előtt, de mielőtt eltűnt volna a látóteremből, egy dörrenés megállította. A dörrenés egy fegyvertől származott. A fickó pedig összeesett.
Még most sem tudtam, hogy az áldozat a jó oldalon állt-e vajon, de pár másodperc múlva kiderült.
Egy újabb árny állt az ajtó elé, de ez már be is kopogott. Sosem gondoltam volna, hogy a gyilkos vagy az emberrabló bekopog oda, ahova ártani érkezik, és ez ebben az esetben sem tűnt túl logikusnak. Ráadásul a nevemen szólított.
- Már minden rendben! - közölte Kathy-hangon.
Feltéptem az ajtót. Valóban ő állt ott. Azon el sem gondolkodtam, hogy ő mégis hogyan kerül ide. A helyzetet akartam tisztázni mielőbb.
- Mi volt ez? - kérdeztem zaklatottan.
- Ez az úr itt - mutatott a földön heverő, de még mozgó alakra - egyenesen Dylan házától jött idáig, nyilván nem túl nemes szándékokkal. Inkább két társával, de ők elmenekültek, már a nyomukban vagyunk.
Körülnéztem, és tényleg nem láttam a hadsereget, akiknek ránk kellett volna vigyázniuk.
- Minek jöttek ide? – töprengtem hangosan.
- Valószínűleg a feleségedért… - felelte Kathy. – És a fiadért – tette hozzá halkan.
Rámeredtem. A „valószínűleg” szócskát furcsán ejtette ki.
- Pontosabban?
Láthatóan nem szívesen felelt a kérdésemre.
- Ki vele, Kathy! – szóltam rá erélyesebben.
Közben valami zörejt hallottam a házból, de tudtam, hogy a családom biztonságban van, senki nem juthatott be a házba, azt a titkosszolgálat emberei tuti kiszúrták volna. Meg én is, amíg még bent tartózkodtam.
- Tom mondott valamit…
- Mit?
Lassan kezdtem elveszíteni a türelmemet, amely amúgy is elég véges volt. De Kathy szerencsére kinyögte.
- Ő küldte ide ezeket az embereket – motyogta.
Ez nem fért bele a képbe. Most akkor kivel van Tom? – kérdeztem egyelőre magamtól. Aztán fennhangon is.
- Velünk – igyekezett megnyugtatni, vajmi kevés sikerrel.
- Miért vagy ebben olyan biztos? – dühöngtem. – Ezek után – mutattam a mellettünk fekvő alakra, akit szerencsére már meg is bilincseltek azóta – nehezen hiszek el Tomnak bármit is!
- Ő mondta el nekünk is, hogy mire számítsunk – vette Kathy a védelmébe. – Azt hiszed, itt dekkolnék, ha nem szólt volna, hogy jöjjünk lehetőleg sokan és azonnal? Nem! És lehet, hogy már ti sem élnétek!
Túlzott, mert maximum engem ölt volna meg ez a néhány ismeretlen, Kristent és a fiamat pedig nyilván elrabolták volna, mégis volt benne ráció, amit fejtegetni próbált. De fáradt voltam, és elegem volt ebből az egészből.
- Mikor lesz már vége ennek? – mormoltam magam elé.
- Hamarosan.
Csak győzzem kivárni – gondoltam. Élvezettel fogom Dylan torkába tolni a fegyvert, és meghúzni a ravaszt. Engem is megdöbbentettek saját gyilkos gondolataim, így inkább visszafordítottam a figyelmemet a jelenbe.
Megint körülnéztem, de Kathyn kívül csak két sötétruhás alak ácsorgott pár méternyire tőlünk. Ami azonnal feltűnt, hogy az egyikükön baseball sapka van. Bár elég sötét volt, ezért nem láttam az arcát, valamiért beugrott, hogy mit – jobban mondva kit – is láttam délután a tengerparton.
- Ő kicsoda? – böktem felé.
Kathy is odafordult, majd kissé lassan vissza felém.
- Ő is velünk van – mondta egyszerűen.
Mielőtt megkérdezhettem volna, mi a neve, a másik alak elszólította. Rápillantottam a földön heverőre, de most már nem mocorgott. Úgy döntöttem, amíg a főügyesek diskurálnak, megkeresem Kristent, és megnyugtatom valahogy, hogy elmúlt a veszély.
Megfordultam, hogy visszalépjek a házba, ekkor viszont újabb lövés dörrent. Az ereje letaszított a lábamról. Elsötétült a világ…
(Kristen)
Akárki is közeledett, megtorpant, amint eldörrent a második lövés. Legalábbis arra tippeltem, hogy ez is az lehet, bár pillanatnyilag inkább a tompa fajtából való. Kilestem a gardrób ajtaján, és láttam, hogy megmozdul a kilincs. Akárki is akart bejutni, halkan csinálta, nyilván, hogy a földszinten levők – ha volt egyáltalán még ott bárki is életben – ne figyeljenek fel rá. A szívem is majdnem megállt dobogni a félelemtől.
Egyetlen élőnek muszáj volt maradnia – próbáltam gondolkodni -, hisz különben ki lőtt volna ismét? Aki pedig a szobába próbált bejutni, minden bizonnyal nem Rob volt - ő valószínűleg a nevemen szólongatott volna.
Hirtelen kiáltásokat hallottam, és az, aki a háló előtt ácsorgott, mintha futásnak eredt volna az emeleti folyosón. Legalább elment…
A szívem ekkor mégis életre kelt, és már hevesen dobogott a torkomban, azt viszont már rég elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni. Victor tovább aludt békésen a mózeskosárban, így a belőlem áradó feszültséget sem érezte.
Újra léptek zaja hallatszott, majd egy erőteljes kopogás, és egy hang. Egy női hang!
Felkecmeregtem a rejtekem mélyéről, és reszkető térdekkel közeledtem az ajtóhoz.
- Kristen, ha itt vagy, nyisd ki az ajtót – mondta a nő. – Kathy vagyok, engedj be, kérlek!
Kathy. Akármilyen más esetben utáltam volna még a gondolatát is, hogy találkoznom kelljen vele, most mégis megörültem neki. Az ajtóhoz szaladtam, de egy másodpercre mégis átfutott az agyamon, hogy mi van, ha csapda az egész? És nem is Kathy áll odakint?
Megérezhette, miért habozok kinyitni az ajtót, mert hirtelen közölte, hogy látott bennünket a múltkor a konyhában. Ez hatott. Rögtön megértettem, mire gondol. Erről más nem tudhatott, csak ő. Nyilván nyálcsorgatva leste, mit művelünk.
Feltéptem az ajtót, és kifejezetten ellenségesen meredtem rá.
- Gyere velem – mondta nyugodtan, ezzel együtt mégis zaklatottan.
- Szállj le a férjemről! – sziszegtem olyan dühösen, amilyennek éreztem magam.
A félelem viszont eltűnt belőlem. Talán az a tény segített megnyugodnom, hogy Kathy is szabadon mozgott a házban.
Kilestem mellette a folyosóra, emberek hangja hallatszott odalentről.
- Közületek volt fent az imént valaki? – kérdeztem.
Döbbenten meredt rám. Ezzel újfent megijesztett.
- Mikor?
- Pár perce. A kilincset is lenyomta… A legutolsó lövés után ment el… - próbáltam összegezni neki, mi és hogyan történt.
Erre elkiáltotta magát, és magamra hagyott.
- Gyere le – szólt hátra a válla fölött.
Visszamentem Victorért a gardróbba, a karjaimba vettem, és továbbra is remegő lábakkal indultam el vele a földszint felé. Odalent meglehetősen nagy fejetlenség uralkodott. Idegen emberek jöttek-mentek, az egyetlen ismerős arc Kathyé volt. De legalább a sötétség megszűnt – mindenhol felkapcsolták a villanyt.
A férjemet nem láttam sehol. Szólongatni kezdtem. Egy mentő gördült a ház elé. Kathy odalépett hozzám, és megnyugtatott, hogy az egyik embere látta, amint az iménti emeleti látogatóm eliszkolt, és már ketten a nyomában vannak.
Csak bólintottam, a tekintetemmel azt kutattam, merre lehet Rob. Újra szólítottam.
- Kristen – fogta meg a karomat Kathy.
Először nem néztem rá. Furcsán rossz előérzetem volt. Kifejezetten baljós előérzet. A szavai pedig meg is erősítették, hogy van miért aggódnom.
Könnybe lábadt szemekkel pillantottam rá.
- Rob is kapott egy lövést – közölte síri hangon.
