Ez egy kis kitérő lesz, de senkit ne tévesszen meg a látszat ;-)
Szil :)
A fejezet szereplői:
(nagyításért katt rá)
Aaron / Nick
Kathy / Sam
45. fejezet Néhány héttel korábban…
Samantha belépett a szobába, ahova Nick kérette. Most már nem kellett feküdnie, pár nappal a sikeres műtétet követően megengedték, hogy felálljon, mostanra pedig szinte normális életet élt. Az ablakon nézett kifelé, amikor Sam megérkezett. Napok óta nem találkoztak, nem is beszéltek. Sam meglepődött, amikor Nick ma idehívta.
Nick a nő felé fordult, és feltette a pillanatnyilag legfontosabb kérdést, ami foglalkoztatta:
- Elmondtad neki?
Sam elhúzta a szája szélét, jelezve, mennyire nem helyesli az ötletet, amit Nick Kristen érdekében kitalált.
- El – felelte mégis végül. – Aaron halott.
Nick visszafordult az ablak felé, hogy Sam ne lássa rajta a fájdalmat, amelyet nem a lőtt sebek helye okozott. Ezer golyót is készséggel vállalt volna, ha megmentheti a nőt, akibe akaratlanul beleszeretett.
Sam viszont nem hagyta annyiban.
- Miért akartad, hogy azt higgyék, meghaltál? – kérdezte értetlenkedve.
- Mindenkinek jobb lesz így – mondta Nick halkan.
- Nem hiszem. A csaj eléggé kiborult…
Nick is tudta, hogy Kris nyilvánvalóan nem repesett a hírtől, de jobbnak látta még addig eltűnni az életéből, amíg erre van lehetősége. Méltósággal. Nem megalázkodva a reménytelen és kilátástalan szerelem miatt, amit iránta érzett.
- Neki is könnyebb lesz így – próbálta magát is meggyőzni. - A férje megvigasztalja.
Sam felsóhajtott, miközben Nick mellé lépett. Már ketten bámultak ki az ablakon.
- Mindig mondtam, hogy ne bonyolódj bele érzelmileg semmibe az ügyféllel.
Nick meglepetten felé fordult.
- Te beszélsz? Te is megkörnyékezted a férjét – emlékeztette a lányt.
Aki rögtön védekezett.
- Az más volt…
- Hogy lett volna más?
Emlékezett rá, hogy „Kathy” már régen a klubban is szemet vetett Robra, többször kellett a munkára figyelmeztetni, mire felfogta, hogy nincs esélye, és jobban teszi, ha tényleg a feladatra koncentrál.
- Én nem szerettem bele – vágott vissza Sam.
És ez így is volt. Samnek csak a fantáziáját, és persze egyéb érzékeit bolygatta fel Rob. De ezt azóta lezárta magában. Amikor a stúdióban kezdett dolgozni, már rég csak tettetőleg nyomult rá annyira, ezzel is a szerepét bizonygatva, amelyet Dylannek adott elő. Emellett látta is, mennyire imádja a nejét és a fiát, úgyhogy eszébe sem jutott többet keresztbe tenni nekik.
- Én viszont igen – hajtotta le a fejét Nick. – De nem számít.
- Helyes! Első a munka! Mikor térsz vissza közénk? – kérdezte Sam, vidámságot erőltetve magára.
Több mint két éve dolgoztak együtt, és Nick mindig jó partnernek bizonyult.
- Egy pár nap múlva biztosan – mutatott az egész derekát borító kötésre Nick. – Bár így, hogy azt hiszi mindenki, hogy meghaltam… Lehet, hogy szabadságra kéne mennem…
Persze tudta, hogy ez nem lehetséges, már csak saját maga miatt sem. Mindenekelőtt rács mögött akarta tudni Dylant, aki megölette a feleségét. Három éve történt, és azóta csak a bosszú vezérelte.
A Cinthia elveszítése miatti fájdalmakat már lezárta magában, de megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg el nem intézi Dylant. Eddig nem talált megfelelő bizonyítékot erre, Dylan azonban mostanság egyre több hibát vétett. Nick ezt akarta kihasználni.
Az mellékes kellett volna, hogy legyen, hogy közben beleszeretett az egyik védelmezettjébe. Tudta, hogy nem kellett volna, de az érzéseinek nem tudott parancsolni. Kristen házasságát viszont nem akarta tönkretenni. Úgy döntött, beéri azzal az apró csókkal, amelyet örök életére az emlékei között fog őrizni.
- Hát a házuk körül biztosan nem mutatkozhatsz… - célzott rá Sam, hogy ha már ezt a mesét adták be a családnak, ehhez is kell tartaniuk magukat.
- De talán néha mégis… Titokban. Hogy ne vegyenek észre.
- Nem bírod ki, hogy ne lásd, igaz? – kérdezte együtt érzően Sam.
- Tudom, hogy jobb lenne távol maradnom, de még nem megy. Majd idővel… Emellett Dylant is el kell kapnunk, úgyhogy a szabadságot elhalasztom.
- Azért előbb csak gyógyulj meg, mielőtt visszatérsz közénk.
Nick Samre mosolygott, és mint ahogy sokszor, most is sajnálta egy kicsit, hogy csak baráti érzelmeket táplál iránta. Vele könnyebb lenne. Ő ugyanolyan veszélyes életet él, mint ő, jobban is tud vigyázni magára… Mégsem volt meg a tűz… Ami Kristenhez vonzotta. És amelyet igyekezett eloltani magában. Mielőtt teljesen felemészti.
- Addig is számolj be róla, mi történik.
Sam megígérte, hogy így lesz, kis ideig még beszélgettek, majd elbúcsúzott. Nick pedig újra magára maradt a gondolataival.
Worthing, telefonbeszélgetés
Sam: Rob kiszúrt! Mi a fenét csinálsz?
Nick: Látni akartam.
Sam: De észrevettek! Jobb, ha inkább távol maradsz! Feltéve, ha még mindig halott vagy…
Nick: Nyugi, nem fedem fel magam.
Sam: Azt ajánlom is. Nem kéne, hogy még jobban összezavarodjon minden.
(Nick)
Hosszú hetek alatt sem sikerült kivernem a fejemből és kiűznöm a szívemből Kristent. Délután a partról mégis láttam, hogy boldog. Nem akartam tönkretenni ezt a boldogságot, bármily fájó is volt, hogy mással az.
Elnyomtam magamban a lelki fájdalmakat, de egy darabig még követtem őket. Jobban mondva hazáig. És utána sem akaródzott elmennem onnan. Utólag visszagondolva jól is tettem, ugyanis Dylan emberei pont a mieinkkel egy időben értek a házhoz.
Egyértelmű volt, hogy részt veszek az akcióban, holott nem tértem vissza közéjük hivatalosan. Elvégre halott voltam… Kivéve a kollégáim előtt, ők ugyanis már délután „lefüleltek” a parton, de tartották a szájukat.
Ahogy Ian is, akit a gyógyulásom után kerestem fel. A döbbenete leírhatatlan volt, de megígérte, hogy megtartja a titkomat. Egyszer mégis elmentem hozzá a régi cuccaimért, amelyeket szerencsére nem dobott ki.
Akkor láttam először Kristent a lövöldözés óta. Híreket mindig kaptam róla, de látni egészen más volt...
A kertben volt, épp a tőlem kapott kutyust etette. Váratlanul ért, mikor felnézett a házunkra. De még időben sikerült a függöny mögé rejtőznöm. Össze is szidtam magam gondolatban, hogy véthettem ekkora hibát. Nem akartam, hogy tudja, mégis élek.
Pedig így volt, és most is az ő életét szerettem volna menteni. Négy fegyveres ellen bőven elegen voltunk öten, akik éppen vigyáztunk rájuk a nyaralónál.
Hárman elmenekültek, de a negyediket csak egy jól irányzott lövéssel lehetett megállítani. Nem halt meg. Éppen Ryannel, az egyik „testőrrel” egyeztünk meg abban, hogy engem nem fognak belekeverni a jelentésbe, mikor megjelent Kris férje az ajtóban.
Áldottam magam, amiért még az éjszaka ellenére is baseball sapkát viseltem, így kisebb volt az esélye, hogy felismer. Csak a délután, a parton látott alakra ismerhetett bennem, de az nem érdekelt.
A szemem sarkából láttam, hogy felém pillantanak Sammel, de kolleganőm szerencsére nem szándékozott bemutatni neki. Egy perccel később viszont felgyorsultak az események.
Az imént leterített rohadék váratlanul előrántotta a fegyverét, és hiába volt bilincs a csuklóján, Robra lőtt. Ugyanabban a pillanatban, amelyben én küldtem golyót az agyába. Nem moccant többet.
A probléma csak az volt, hogy a saját fegyveremet használtam. És az ebből származó lövedék az ipse koponyájában hűlt ki éppen. Kris férjének csak a karja sérült. Ennek még a felesége iránt táplált érzéseim ellenére is örültem. Sam látta el, én pedig indulni készültem, amikor a tetőn vettem észre valami mocorgást.
Nem haboztam az emeletről éppen elszökni igyekvő alak nyomába eredni. Fél órán belül elkaptam. Ian felhívott, hogy Rob rendben van, a másik ürgéből pedig eltávolította a golyót, és egy hivatalosat tuszkolt a helyére.
Sosem értettem, hogy képes ezt csinálni, de mint mindig, most is megemeltem a kalapom a szakértelme előtt. Tudtam, hogy senki nem fogja észrevenni, olyan profin végezte a munkáját.
Másnap újra látni akartam Kristent. Megbizonyosodni, hogy jól van az előző napi lövöldözés után. Jól volt. Pár padnyi távolságra ültem tőlük a parton, és bár most sem volt könnyű látni, mennyire boldognak tűnik, örömmel töltött el a tudat, hogy rendben van az élete.
Dylant leszámítva. Akit továbbra is el akartam kapni. A testvérem szerint ezzel nemcsak én voltam így. Sőt, ők már nagyban tervezgették is, hogyan fogják megölni. Próbáltam lebeszélni Iant, de hajthatatlan volt. Azaz nem is ő, inkább Rob.
- Nem fogja annyiban hagyni, most is épp elment megöletni magát – mondta, mikor másnap rögtön elmesélte az autóbalesetet annak megtörténte után, valamint azt, hogy Rob fejvesztve elrohant valahová.
Az ütközés során Kris is megsérült. Ian azt állította, elég erős fájdalomcsillapítót kapott, és nincs egészen magánál. Megkockáztattam, hogy bemenjek hozzá a klinikára, ahova a testvérem vitette. Tudtam, hogy a férje még nem lesz ott. Bár nem vettem volna rá mérget, hogy Dylan élve elengedi…
De egyelőre az volt fontos, hogy Kristent láthassam. Majdnem testközelből. Borzasztó sápadtan feküdt öntudatlanul egy különszobában. Mégis túlcsordult a szívem az iránta való érzelmeimtől.
Magam sem tudtam, mit reméljek ettől a látogatástól. Semmit – válaszoltam meg a saját kérdésemet. Addig jó, amíg úgy tudja, hogy nem élek. Egy percre elfordultam, és kibámultam az ablakon. Viaskodtak bennem az érvek és az ellenérvek.
Ő pedig persze, hogy éppen ekkor ébredt fel. Halkan megköszörülte a torkát. A szívem a torkomban dobogott, amikor lassan megfordultam. A fény a hátam mögül jött, így csak remélni mertem, hogy nem ismer fel…
- Hol van Rob és a fiam? – suttogta.
Nem nézett meg elég alaposan ahhoz, hogy tudja, ki vagyok. Összetéveszthetett a testvéremmel. A köztünk levő hasonlóság most kapóra is jött. Megoldódott a dolog: nem kell neki elárulnom, hogy mégis életben vagyok.
- Victor a sógornődnél van, a férjed pedig… a mosdóban – feleltem halkan.
Most már csak azért imádkoztam, hogy a hangomat se ismerje fel. Nem is ismerte. De azt egyből levágta, hogy hazudtam az imént.
- Hol van Rob? - pillantottam rám újra.
Lehajtottam a fejem, hogy még a mostaninál is kevesebb fény érje az arcomat. Legalább a sapkát levettem, az biztos nem stimmelne neki – gondoltam.
- Nem tudom – feleltem.
Mégsem vallhattam be neki, hogy lehet, nem is látja többé… A szívem szakadt meg a gondolatra, hogy talán éppen most özvegyül meg. Az ő fájdalma az enyém is volt.
Kristen megint becsukta a szemét, és visszazuhant a nyugtatók okozta álomba. Én még nem voltam képes otthagyni. Leültem az ágya melletti székre, és engedélyeztem magamnak egy érintést. Megfogtam a kezét.
A bőre bársonyossága szöges ellentétet képezett annak hidegségével. Megsimogattam, majd az arcára néztem. Még ilyen betegen is olyan csodaszép volt… Éppen ezért kellett volna mielőbb eltűnnöm innen. Akármi is történik most Robbal, nekem is van még elszámolnivalóm Dylannel. Most már amiatt is, hogy Kris ilyen állapotba került.
Felálltam, elérhetetlen szerelmem kezét visszahelyeztem a takaróra, és vetettem rá egy utolsó pillantást. De nem indultam el. Valami varázslatos erő vonzott felé, amelynek egy pillanatra engedelmeskedve fölé hajoltam és leheletfinomat szájon csókoltam.
Ian nyitott be a szobába, de nem szólt semmit. Ő tisztában volt az érzéseimmel. Kimentem vele a folyosóra, ahol elárulta, hogy csak pár nap kell, hogy Kris rendbe jöjjön. Megkönnyebbültem, hogy nem esett komolyabb baja. Ennek ellenére ezt is meg akartam fizettetni Dylannel.
Nem volt időnk sokáig beszélgetni a fivéremmel, mert váratlanul Kristen férje jelent meg a folyosó végén. Még éppen időben tudtam lelécelni az ellenkező irányba. Nem akartam megvárni, amíg rájön a kilétemre. Egyelőre…
Valóban kész szerencse volt, hogy élve megúszta a látogatást a főféreg otthonában. Akit egyre jobban gyűlöltem. És nem először határoztam el, hogy tényleg magam végzek vele. Elvégre halott vagyok, ki gyanakodna rám?
Persze nem árultam el a tervemet Iannek, úgy akartam időzíteni, hogy éppen előttük érjek oda. Belőle viszont elég nehéz volt kihúznom az infókat a helyszínről és az időpontról. Nem akarta, hogy belekeveredjek. Hiába nevettem ki erre, és érveltem napokig a nyilvánvalóval: nekem van a legtökéletesebb alibim.
Végül Samet hívtam fel, aki csak hosszas unszolásra közölte, hogy egy óra múlva kezdődik az akció. Egyetlen dologtól rettegtem csak, amíg Dylan házához hajtottam. Féltem, hogy megállítanak a rendőrök gyorshajtásért. London egyik külvárosából a másikba mégis sikerült odaérnem alig háromnegyed óra alatt.
De már bent voltak. Fantomként mozogva én is könnyűszerrel bejutottam a házba, és el is töprengtem rajta, miért is nem jöttem előbb… De most a jelenre kellett koncentrálnom. Dylan épp szobán volt egy szőke macával, akit kisvártatva elküldött. Előléptem a szoba sötét feléből, amelyet nem világított be a hold beszűrődő fénye, és lőttem. Többször egymás után.
Hirtelen nyílt az ajtó, de csak Ianék voltak azok. Mélyen tisztelni kezdtem Kris férjét, aki nem futamodott meg a feladat elől: ő akarta csak igazán, hogy Dylannek vége legyen.
Ian persze nekem esett, hogy lehettem ilyen ostoba, de végül mire a furgonba értünk, ami rájuk várt, lehiggadt. Levettem a maszkom, és felraktam az utóbbi időben szinte védjegyemmé vált baseball sapkát a fejemre.
Ekkor néztem csak Robra, aki hitetlenkedve, tökéletesen összezavarodva és szótlanul bámult rám. Egy ideig. Aztán mesélni kezdtem...
