218. fejezet (Rob)
Mike.
Ez a név újra tőrként döfködte a szívemet, de most fontosabbnak láttam, ha Kristent helyezem biztonságba. Ez egyelőre azt jelentette, hogy magamhoz öleltem, kivettem a mobilt az összeszorított kezéből, és az asztalra tettem, majd őt az ölembe húzva a székbe ültem.
- Mi történt? – kérdeztem, és a féltékenységemet félretéve most inkább aggódva szemléltem szerelmem sápadt arcát.
- Mike balesetet szenvedett, miután innen elment a múltkor – suttogta remegő hangon.
Ennek én sem tudtam örülni, már bármennyire is szerettem volna, hogy végre örökre kiszálljon az életünkből, azért az ellenségemnek sem kívánnék ilyet.
- Hogyan? – érdeklődtem.
Tudtam, hogy Kristennek valaha – vagy talán még most is – sokat jelentett, és valahogy vigasztalni szerettem volna.
- Nekiment egy fának… - suttogta maga elé meredve.
- És… Jól van?
Erre sokáig nem válaszolt, csak egy könnycsepp gördült le az arcán, amelyet lecsókoltam róla, és megcirógattam, de nem reagált.
- Kristen… - szólongattam, hogy rám figyeljen, és választ kapjak a kérdésemre.
Ekkor rám rebbent a tekintete, de inkább zavarodottságot tükrözött, mint kiegyensúlyozottságot.
- Jól van Mike? – kérdeztem újra.
Lassan megcsóválta a fejét, és elbámult a tenger irányába.
- Lebénult. A jobb oldala – mondta halkan.
Annak ellenére, hogy ez cseppet sem kicsi bajt jelentett, Kristen meglepően nyugodtnak tűnt. Az előző könnycseppet nem követte másik, és már nem volt annyira sápadt sem. Mélyet sóhajtott, és felállt az ölemből.
Elengedtem.
A cigije után kutatott, rágyújtott, és a mobiljáért nyúlt. Egy bizonyos Doreennal beszélt eztán, akivel Mike állapotát taglalták, ha jól vettem ki a szavaiból.
Én is rágyújtottam, és elég vegyes érzések kavarogtak bennem, miközben a part felé sétáltam, nem túl messze a háztól, de elég messze ahhoz, hogy ne kelljen hallanom, miről beszél Kristen azzal a nővel.
Mike ismét keresztülhúzta a számításaimat, ami a lánykérést illeti. És persze most is akaratlanul. Hiszen amikor Kristen elhagyott, és aznap akartam megkérni először, Mike teljesen véletlenül toppant be Londonba. Most pedig ez a baleset…
Mégis valahol örültem annak, hogy Cameron csak ma tudta tájékoztatni Kristent, legalább egy pár szép napunk volt, mielőtt minden bizonnyal máris elutazik ahhoz a Mike-hoz, hogy megnézze, hogy van, bár ezt nyilván telefonon is meg tudná érdeklődni.
Egy pálmafának dőltem, és a ház felé pillantottam. Kristen még mindig beszélt, és fel-alá járkált közben.
És én nem is hibáztathatom érte, ha így dönt. Ezzel viszont újra lőttek mindennek. Vagyis… Nem mindennek, mert ha el akar menni, vele megyek. Arra gondolni sem mertem, hogy esetleg Kristen nem akarja, hogy vele menjek. Elhatároztam, hogy vele tartok, akár szeretné, akár nem, és bármilyen fájdalmas is lesz nekem azt látni, hogy mennyire aggódik Mike miatt, talán jelenteni fog neki valamit, hogy mellette vagyok.
Elszívtam a cigit, és visszalépdeltem a ház felé.
- Köszönöm – mondta éppen Kristen a telefonba, majd kinyomta és az asztalra tette.
Nem tudtam, hogyan viselkedjek. Őt nyilván sokkal jobban megrendítette ez a dolog, mint engem. Mike-kal nem tudtam együtt érezni, hisz ő kereste magának a bajt azzal, hogy részegen ült a volán mögé, de Kristennel igen. Mert most ő is emiatt szenved, és biztosan magát hibáztatja.
Odaléptem hozzá, és megsimogattam a vállát. Felnézett rám, és egy bágyadt mosolyt próbált összehozni. Nem sok sikerrel.
- Jól vagy? – kérdeztem.
Bólintott, és átölelt. Én is szorosan magamhoz húztam, és a szívem rögtön hevesebben kezdett verni, ahogy hozzám simult. De tudtam, hogy ez nem a megfelelő pillanat… semmire.
A mai romantikus vacsorát, és holdfényt úgy fest, hogy elfelejthetem egy időre. Azt meg pláne, hogy most megkérjem Kristen kezét. Jobb lesz túlesni azon, amin muszáj, gondoltam, és feltettem a pillanatnyilag legfontosabb kérdést.
- Mikor akarsz indulni?
Kristen felemelte a fejét, és csodálkozva rám nézett.
- Hova? – értetlenkedett.
És én is elvesztettem a fonalat.
- Hát… - kezdtem tanácstalanul. – Azt hittem, azonnal rohanni akarsz hozzá megnézni, hogy van…
Nem éppen a legkedvesebben fogalmaztam, de most valahogy nem volt ingerenciám finomkodni.
- Nem – csóválta meg a fejét lassan. – Most úgysem tehetek érte semmit – tette hozzá csöndesen.
Ettől egy kissé megkönnyebbültem, de nem tudtam, hogy vajon nemcsak engem akar-e kímélni.
- Kristen… Felőlem nyugodtan, de hadd menjek veled – kértem.
Az ajkába harapva gondolkodott egy percig, aztán visszabújt a mellkasomra.
- Inkább maradjunk itt, amíg még lehet – mondta.
- Biztos?
- Biztos – motyogta, és még szorosabban ölelt.
A szívem és a lelkem örvendezni kezdett, mert egy újabb esélyt kaptam, holott tényleg elengedtem volna, ha menni akar. Akár még egyedül is. De az boldogabbá tett, hogy nemet mondott.
A nap lassan elkezdett lebukni a horizonton, és egy kissé elhúzódtam szerelmemtől.
- Séta? – kérdeztem, holott minden esténk így végződött.
Kristen bólintott, és a kezemet megfogva elindult a strand irányába. Némán lépkedtünk egy ideig egymás mellett, úgy látszott, nagyon a gondolataiba mélyedt. Sokkal messzebbre mentünk, mint szoktunk, kelet irányába, és így egyre több csillag jelent meg fölöttünk az égen.
Annak ellenére, hogy itt volt velem, úgy tűnt, hogy kedvesem lélekben egészen messze jár, és azt is tudtam, hogy hol. Mike-nál. Dühített az, hogy minden alkalommal képes elrontani köztünk a jó hangulatot, ha nem azzal, hogy váratlanul megjelenik, akkor ezzel a mostani esettel. És akármennyire nem szándékosan csinálta magának ezt a balesetet, mégis egy újabb tervemnek tett keresztbe.
Kristen váratlanul megállt, és a derekamat átölelve felbámult a csillagokra. Átkaroltam, és követtem a tekintetét.
- Sajnálom – mondta halkan.
Nem tudtam, miért is kér tőlem ő bocsánatot, hisz nem tehet semmiről, ami történt.
- Ne kérj bocsánatot, mert nincs miért – feleltem, és egy puszit nyomtam a homlokára.
- Te olyan türelmes és megértő vagy – mondta.
Majdnem felnevettem ezen. Ha tudná, mennyire félreismer, ha tényleg így gondolja…
Jelen pillanatban egyáltalán nem a türelmemről és a megértésemről voltam híres. Nem válaszoltam, mire felém fordult, és a nyakam köré fonta a karjait.
- Szeretlek, ugye tudod? – kérdezte csendesen.
A lágy holdfényben a szeme csillogása is erről árulkodott, így hittem neki.
- Én is szeretlek – mondtam és gyengéden megcsókoltam.
Forrón viszonozta, és eszembe jutott az egyik brightoni éjszakánk a tengerparton. Meg az is, hogy ott megesküdött, soha nem fog elhagyni. És most megint ugyanaz a kard lebeg a fejem felett.
De nem törődtem többé a kétségeimmel és a félelmeimmel, most csak rá koncentráltam. Elfelejtettem Mike-ot, a lánykérést, mindent, csak ő számított. A vágyaimat sem tudtam tovább uralni, és miközben tovább kóstolgattam az ajkait, kezem a pólója alá siklott, mert a bőrét is tapintani vágytam.
Egy pillanatra elszakadtunk egymástól, és Kristen lihegve nézett a szemembe.
- Menjünk vissza – súgta.
Mialatt a házhoz értünk, tovább gyötörtek a kételyek, hogy nemcsak felejteni akar-e majd most, de el is űztem ezt a gondolatot, amint az emeletre érve a háló ajtajában megint felém fordult, és vetkőztetni kezdett.
- Kívánlak, most – súgta, miközben már a mellkasomat csókolgatta.
Én is szerettem volna megszabadítani a ruháitól, de nem hagyta. Engem az ágy felé húzott, hogy ott ledöntsön rá, majd egy lépést hátrált, és ő maga vette le sorban a ruháit, minden egyes darab után egyre többet fedve fel magából.
Mindennél jobban akartam végre magam mellett és magamon érezni, és nem is kellett sokáig várnom. A rögtönzött sztriptízzel még tovább korbácsolta a vágyaimat, és amint az ágyra térdelt velem szemben, máris az ölembe mászott, és azonnal magába fogadott.
Elakadt a lélegzetem, és bár én máshogy indítottam volna a dolgokat, most hagytam, hogy ő irányítson. a vállamba kapaszkodva mozgott rajtam egyre hevesebben, az önuralmam határait feszegetve ezzel, és pár pillanattal később szét is szakította azt.
Az ajkait a számra tapasztotta az élvezet pillanatában, és én sem maradtam le mögötte, azonnal követtem a csúcsra, amint megéreztem magamon a gyönyöre keltette összehúzódásait.
Bár ez a mostani együttlétünk gyorsabb volt az eddigieknél, és azt is furcsállottam, hogy Kristen utána rögtön mellém feküdt, és annak ellenére, hogy hozzám simult, fejét a mellkasomra hajtva, valahogy úgy éreztem, ezt most nem akarta szívből.
Ez rosszul esett, de vigasztalt az a tudat, hogy mégis együtt vagyunk, és próbáltam elűzni az agyamba kúszó rémképeket.
Keze, mely a derekamon nyugodott, lassú mozdulatokkal cirógatott egy ideig, aztán egyenletes szuszogásából arra következtettem, hogy elaludt. Nekem még nem jött álom a szememre, mert úgy éreztem, valami megváltozott. Reménykedtem benne, hogy ez csak átmeneti, és másnap minden ugyanolyan lesz, mint a mai telefonhívás előtt, boldog, és tökéletes.
Még órákon keresztül csak Kristen szívdobbanásait hallgattam, és igyekeztem elhitetni magammal, hogy a Mike miatti aggódása ellenére a szíve értem dobog, de zavart az a viselkedése, amellyel hozzám viszonyult az elmúlt órákban.
Mielőtt olyasmiket kezdtem volna belemagyarázni ebbe, ami csak még jobban felborítaná a lelki nyugalmamat, inkább én is aludni próbáltam, és hittem abban, hogy másnapra minden más lesz.
