276. fejezet (Kristen)
Rob nem bízik bennem. Ez fájt. Azt tekintve, hogy mi mindenen mentünk már keresztül együtt és külön, nem is igazán kellett volna csodálkoznom ezen, mégis rosszul esett, hogy nem hisz a szavamnak.
Ennek ellenére akkor is joga van tudni, hogy apa lesz. Vagyis hogy terhes vagyok.
Akár elhiszi, hogy tényleg ő az apja, akár nem.
- Bármit is gondolsz – kezdtem halkan, és próbáltam nem hisztériás rohamban kitörni. Sem bőgésben, pedig mindkettőhöz közel álltam. – És bárkinek is hiszel… Egyszer sem feküdtem le mással rajtad kívül, amióta megismertelek.
Ez persze nem volt igaz, de Tommal nem önszántamból történt a dolog.
Nem tudtam Robra nézni, miközben folytattam, amit elkezdtem mondani.
- Egyszer te beszéltél nekem a bizalomról. És annak a hiányáról – itt néztem rá újra először, és láttam, hogy ugyanolyan sápadtan figyel, amilyennek én éreztem magam.
És ahogy a szemeibe néztem, amelyben saját félelmeimet láttam viszonttükröződni, el is felejtettem, hogy mit is akartam ebből kihozni. A táskámért nyúltam, amely a mellettem levő széken hevert. Robbal szemben ültem, így az asztaltól nem láthatta, ahogy kivettem az apró cipőcskéket. Egy percig még nézegettem, és a hirtelen jött bánatom ellenére elmosolyodtam.
- Ma este egészen mást akartam elmondani, de… - kissé megráztam a fejem, majd bizalmatlan szerelmemre pillantottam.
- Kisbabánk lesz – nyögtem, és az erőm utolsó szálaiba kapaszkodva próbáltam visszafojtani a könnyeimet.
Letettem az asztal közepére a kis cipellőket, és Rob döbbent tekintetével nem törődve felálltam, és meglehetősen csalódottan kifelé indultam az étteremből. Tudtam, hogy én is hibás vagyok, mert a jelek szerint nem győztem meg eléggé arról, mennyire szeretem, és szerettem mindig, de pillanatnyilag túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy ezt újra bizonygatni kezdjem. Mert ha nem érzi… Akkor én mit tehetnék még?!
Minden tekintetben rosszul sült el ez az este, pedig teljesen mást vártam. Azt reméltem, hogy nem lesz féltékenységi jelenet, nem lesz vita arról, melyikünk bízik vagy nem bízik a másikban, hanem örömmel telik meg a szívünk egymás és a hamarosan megszülető közös kisdedünk iránt.
Miközben kifelé lépdeltem, magamra kaptam a kabátomat, az utcán pedig elindultam, magam sem tudtam, hogy merre. De alig tettem pár lépést, amikor Rob utolért. A könnyeim ekkorra már kicsordultak, de nem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem őket.
A karomnál fogva kapott el, maga felé fordított, és szorosan átölelt.
- Ne haragudj – suttogta, majd kissé elhátrált, és a hasamra nézett.
- Ez…? Igaz…
Nem kérdezte, hanem mondta, miután a szemembe nézve meggyőződhetett róla, hogy ilyesmiben nem hazudnék. Talán rájött, hogy a kérdéssel csak újra a köztünk levő bizalom kérdőjeleződne meg.
Aprót bólintottam, és lenyeltem az újra feltörő sírásomat.
- Kellan tudta?
Ezzel megfogott, de mivel őszinteséget fogadtam, akármilyen bonyodalmat okozok is vele ismét, megint csak bólintottam.
- És Vic? Jenny? – Újabb bólintásokkal feleltem.
Vártam, hogy megint kitörjön, és felrója, amiért ő volt az egyetlen, akit nem avattam be a titokba, de a viselkedése megint meglepett. Megint magához ölelt, és arcát a hajamba temette.
- Olyan idióta vagyok, bocsáss meg – kérte halkan, szenvedően.
Kezdtem valamiért lehiggadni. Talán mert felrémlett előttem az a lehetőség, hogy talán mégis hisz nekem. És azt sem gondolja, hogy nem ő a gyermekem apja.
- De mikor…? – tolt el kissé újra, aztán kattant a fejében a fogaskerék. – Amikor itt jártatok a stábbal… - válaszolta meg a saját kérdését.
- Igen – erősítettem meg én is. – Két és fél hónapos.
- Istenem – suttogta, és olyan érzelmek suhantak végig az arcán, amelyet tényleg az elejétől fogva vártam, amint megtudja a titkot. – Köszönöm – tette hozzá, majd kézen fogott, és az autó felé vezetett. – Menjünk most haza.
Nem volt ellene kifogásom. Némán tettük meg az utat a házunkig, ahol Rob a karjaiban vitt fel egészen a hálószobáig.
Az ágy mellett talpra állított, amíg levettem a kabátomat, majd elővette a zsebéből az apró cipőket. Szinte eltűntek a tenyerében.
- Alig merem elhinni – mondta, szinte csak magának.
Miután kigyönyörködte magát a kis topánkákban, rám nézett, és ujjaival végigsimított az arcomon. A könnyeim már leszáradtak, a bánatom helyét átvette egy örömteli izgalom. Most már ő is tudja. És a jelek szerint nincs ellenére a dolog. A féltékenységét és bizalmatlanságát meg vagy végleg elfelejtette, vagy csak egyelőre félrerakta, de ez most, ebben a percben, és helyzetben nem is volt fontos.
- Szeretlek – suttogta, és a pillantása, az érintése is ezt sugallta.
- Én is szeretlek téged – suttogtam vissza, és közelebb húzódtam hozzá, hogy meg tudjuk csókolni egymást.
Olyan felemelő érzés volt, és megkönnyebbülés, hogy nem fajult tovább a kezdődő vitánk, ráadásként pedig immár mindketten osztozhattunk a gyermekvárás örömeiben.
Sou ajánlására a következőeket EZT hallgatva olvassátok.
A csókja ezúttal nem a szenvedélyről szólt, hanem sokkal mélyebb érzelmekkel volt átitatva. Észre sem vettem, mikor jutottunk el az ágyig, azt sem, amikor levetkőztetett, és fehérneműben az ágyra fektetett. Ő még fel volt öltözve, de nem hagyta, hogy megszabadítsam a ruháitól.
Mellém feküdt, és végignézett rajtam. A pillantása megállapodott a hasamon, és mintha porcelánból lennék, úgy érintette meg a bőrömet. Bár még nem látszott rajtam semmi, ami a terhességre utalna, mégis olyan áhítattal simított végig, hogy újra könnyek szöktek a szemembe, most már a meghatottságtól.
Egyik kezemet a fejem alá tettem, és vártam, mi lesz a következő lépése.
Elérzékenyülve figyeltem, ahogy a derekam fölé hajol, ahol még látszott a műtétem halvány hege is, aztán puszikkal borít be mindenütt. Utána csillogó, kicsit szégyenlős tekintettel nézett fel rám, és a fejét a hasamra fektette, de olyan óvatosan, hogy nem is éreztem.
Az arcára valamiféle letörölhetetlen, átszellemült mosoly költözött már akkor, amikor az autóba ültünk még az étteremnél, és ez mintha ráragadt volna, azóta szüntelenül rajta ragyogott.
Most éreztem maximálisan teljesnek magam, és kereknek az egész világot. Együtt voltunk, a kezdeti félreértések ellenére minden jól alakult, és most már csak a jövevényre kell várnunk még kicsit több mint fél évet.
Egy picit sajnáltam, hogy nem leszünk tovább egyedül, de mivel az apróság megfoganása is maga volt a varázslat, eszemben sem volt elcserélni őt semmiféle többévnyi kettesben-léttel.
Rob úgy festett, mint aki befelé fülel a testembe, de még kizárt volt, hogy bármi is neszezzen ott, hacsak nem az én működésem zajait hallhatta. Felnevettem, amikor összeráncolt homlokkal, és kissé csalódottan emelte fel a fejét, és tanácstalanul bámult még lapos pocakomra.
- Majd egy pár hónap múlva – mondtam neki, mire rám nézett, még inkább lelombozva, de megint csak kinevettem érte.
Aztán elmúlt a hosszú várakozási idő miatti türelmetlensége, és még ezernyi puszit adott a hasamra. Utána visszahúzódott mellém, tenyerét otthagyva az iménti csókokkal illetett területen, és míg azt cirógatta, száját az enyémre szorította, és a végtelenség ígérete sejlett a csókunkban.
Ez az éjjel most nem elsősorban a szexről szólt. Órákig feküdtünk egymás mellett, és beszélgettünk. Főként a kis jövevényről. Rob elhalmozott kétségbeesettebbnél kétségbeesettebb kérdésekkel, holott én sem voltam még szakértő gyereknevelés terén.
- Akkor az utóbbi időben ezért tartóztattad meg magad a cigitől meg a piától… - mondta megvilágosodva.
- Igen… - feleltem szemlesütve, mert azzal kapcsolatban is füllentettem neki.
De nem haragudott.
- És te mióta tudod? – faggatott tovább.
- Aznap reggel óta, amikor eljöttünk Párizsból.
Ezen kissé elgondolkodott, de nem tett említést a Kellannel kapcsolatos gyanújáról, ami az arcára volt írva. Én sem feszegettem a témát. De eszembe jutott, hogy őt egyszer majd még informálnom kell a fejleményekről.
Rob képtelen volt elvenni a kezét a hasamról, csak annyi időre tette mégis, amíg időről időre puszikkal lepte be a bőrömet.
- Át kell építenünk a házat – pattant fel aztán egyszer váratlanul, és olyan hirtelen, hogy szinte megijedtem.
A szavai hallatán azonban nevetnem kellett, és csitítani próbáltam, hogy erre még nagyon-nagyon sok időnk lesz.
Ő viszont tettre késznek látszott, és kissé tanácstalannak, amint körülnézett.
- Inkább veszünk egy nagyobbat – mondta aztán, miután a szobában fel-alá járkálva hangosan mérlegelte a lehetőségeinket. - Hat hónappal kell számolni. Nem akarom, hogy a por meg zaj miatt valami bajotok legyen – használt máris többes számot.
Utána megtorpant, és rám bámult. Lassan közelebb jött, visszafeküdt mellém, és ijedten suttogni kezdett.
- Ugye… Ugye nem okoztam fájdalmat, mielőtt az étterembe mentünk? Vagy tegnap a fürdőben? Vagy… azelőtt, amikor…
Az ujjamat a szájára helyezve hallgattattam el, mert tudtam, addig sorolná, amíg el nem érkeznénk a párizsi együttlétünkig, az volt a legelső, mióta teherbe estem.
- Nem, nem okoztál fájdalmat – nyugtattam meg. – És eszedbe ne jusson olyasmi, hogy ezentúl nem nyúlsz hozzám, mert megkeserülöd – tettem hozzá fenyegetően, amit persze nem vett komolyan.
Helyette elvigyorodott, és végre fölém gördült. Rögtön átkulcsoltam a csípőjét a lábaimmal, és a hátára csúsztattam a kezem. Aztán a derekára, és kettőnk közé. Nyelvünk érzéki játékba kezdett közben, mialatt igyekeztem kicsatolni az övét.
Amint ez sikerült, ő maga szakadt el tőlem, hogy a ruháit ledobálva meztelenül feküdjön vissza rám. Az én fehérneműm viszont még útban volt. A nyelve végigsiklott a bőrömön, amint az kiszabadult először a melltartó, majd a bugyim takarásából.
Mielőtt testünk is egyesült volna, hitetlenkedve a szemembe nézett, de nem adott magyarázatot a csodálkozására. Aztán szerelmesen elmosolyodott, és megcsókolt. Belefeledkeztem az ízébe, de nem annyira, hogy ne vegyem észre, közben gyöngéden a magáévá tett.
Belenyögtem a szájába, és remegő kézzel simogattam, ahol csak értem. Ebből időnként karmolások lettek, ő mégsem panaszkodott. A gyönyör heves hullámokban érkezett, és remegve fonódtunk eggyé a boldogság sodrásában.
Ezen az éjszakán sokkal bensőségesebbnek, mélyebbnek és érzelmekkel gazdagítottnak hatott a szeretkezésünk, mint eddig bármikor.
Úgy éreztem, akárhogy is lesz tovább, mi tényleg örökké egymáshoz tartozunk.
