Nos, előre jeleztem tegnap, hogy mára mi várható, most éppúgy, mint majd az esti fejezetnél.
Utolsó lehetőség, hogy meggondoljátok magatokat, és majd ezeket is csak holnap olvassátok el, a hétfői háromórás fejivel együtt, mert úgy messze nem lesz annyira gáz a dolog, mint ha most teszitek.
De rátok bízom.
Én szóltam... És nem kérek bocsánatot többet.
Szil
280. fejezet (Rob)
Nem mertem megmozdítani Kristent, hozzáérni is csak alig. A nyakára szorítottam az ujjaimat, és megkönnyebbülve éreztem, hogy bár gyengén, de ver a szíve.
Fogalmam sem volt mi történhetett, de nem haboztam azonnal hívni a mentőket. Szerencsére tíz percen belül megérkeztek, addigra az áram is visszajött, és erős fénybe borította szinte az egész házat. Így még rosszabb volt őt látnom. Könnyek fojtogatták a torkomat, és egész testemben remegve hajoltam élettelennek tűnő teste fölé.
Csak a kezét mertem megfogni, és szüntelenül beszéltem hozzá, de nem válaszolt. Meg sem rezzent, sem az érintésemre, sem a hangomra nem reagált. Azt meg tudtam állapítani, mije vérzik, de nem mertem belegondolni. Így is megszakadt a szívem.
Amint a mentők befutottak, azonnal hordágyra tették, és közölték, hogy sürgős ellátásra van szüksége. Velük mentem a rohamkocsiban, és tovább beszéltem kedvesem fülébe, remélve, hogy talán mégis hall valamit. A kórházban betolták egy műtőfélébe, ahova nem mehettem vele.
Fel-alá járkálva vártam, hogy valaki mondjon végre valami bíztatót. Napoknak tűnő órák, vagy lehet, hogy csak percek teltek el így. Nem mertem belegondolni sem, hogy… Elvesztette a kisbabánkat.
Ahogy ezt mégis kimondtam magamban, az egyik székre rogytam a váróban, és éreztem, hogy az őrület kerülget. Azt is tudtam, hogy Kristen ebbe bele fog pusztulni. Nem tudtam volna megmondani, melyikünk várta jobban, hogy a világra jöjjön, és ha most… Hagytam kicsordulni a könnyeimet, de mivel még azt sem tudtam, pontosan mi van, lenyeltem őket, és tovább várakoztam.
Aztán egy orvos jelent meg az ajtóban, amely mögött Kristen hordágya eltűnt.
- Ön a hölgy hozzátartozója? – kérdezte tőlem.
- Igen, a vőlegénye vagyok – feleltem, és azonnal felpattantam a székről.
- Rossz hírt kell közölnöm… - kezdte, de a papírjaiba bújt, amelyeket a kezében tartott, rám se nézett.
Visszafogtam magam, hogy ne tépjem ki azokat a kezéből, hogy végre rám figyeljen, mert ez neki lehet, hogy mindegy, nekem viszont az életem az, akiről most kapok rossz híreket!
- A hölgy rendbe fog jönni – mondta végre. – De a magzatot elvesztette.
Ezzel tovább is ment. Mielőtt megemészthettem volna ezt, utána szóltam.
- Mikor láthatom? – kérdeztem.
A doki visszafordult, és egy futó pillantást vetett felém, aztán az ajtóra mutatott maga mögé, ahonnan érkezett.
- Hamarosan átviszik egy szobába.
Meg sem tudtam köszönni, hogy informált, bár nem is akartam igazán.
Visszaomlottam a székre, és a tenyerembe temettem az arcomat. Kristen fel fog gyógyulni. De a baba… Ő nincs többé. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek.
Legalább annyira szerettem őt, mint azt a nőt, aki a szíve alatt hordta. Ő mindkettőnkből volt egy darab. És most nincs többé.
Tudtam, hogy szerelmem ettől még jobban össze fog roppanni, mint én magam, de tartanom kell majd magam előtte, és mellette kell lennem. Amíg ezt végiggondoltam, Vic ült le mellém döbbenten.
- Mi történt? – kérdezte ijedten.
- Kristen – suttogtam.
Vic a szájához kapott. Tudtam, hogy a barátja itt dolgozik a kórházban, biztos csak őt jött be meglátogatni, most mégis örültem, hogy megoszthatom valakivel a fájdalmamat. Elmondtam neki, mi történt. Hogy mikor hazaértem, milyen állapotban találtam. És azt is, amit az orvos mondott.
- Úristen! – Csak ennyit tudott kinyögni.
Aztán kitolták Kristent a műtőből. Azonnal odaszaladtam hozzá, de még mindig eszméletlen volt. Egy fehér hálóingszerűséget adtak rá, a ruháit egy zacskóba csomagolva nyomták a kezembe. Nem akartam látni sem őket. És a vért sem. Továbbadtam Vicnek, aki követett, én meg szerelmem után iramodtam.
Egy egyágyas szobába tolta az ápoló, akitől megtudtam azt, ami csak még több sav volt amúgy is fájó sebeimre: kislányunk lett volna. Vic ide is követett, de valahol megszabadult a zacskótól. Leültem a kórházi ágy szélére, és megsimogattam az arcát. Jéghideg volt és hófehér.
Az ápoló állított valamit egy infúzión, majd közölte, hogy elég nyugtatót és altatót adtak ahhoz Kristennek, hogy reggelig biztosan aludjon, de rám egy hosszú, gyötrelmekkel teli, álmatlan éjszaka várt.
Mégsem bántam. Vicet hazaküldtem, mert nem akartam, hogy ő is itt szenvedjen velem. Kikísértem a parkolóba, mert megkért, és rágyújtottam. Remegő kézzel szívtam egyik szálat a másik után, amíg az autójához nem értünk.
- Rob, kíméletesen közöld vele – kérte, de csak bólintottam.
Még magam sem tudtam, mit fogok mondani. Szerettem volna felébredni ebből a rémálomból, de megcsípnem sem kellett magam ahhoz, hogy tudjam: ez a valóság. Sokáig néztem Vic távolodó kocsija után, majd visszamentem Kristenhez a szobába.
Egész éjjel fogtam a kezét, és szerelmes szavakat suttogtam a fülébe. Megnyugtatóakat nem mertem, mert nem tudtam, hallja-e, amit mondok, és nem szerettem volna, ha épp azoktól válik nyugtalanná.
Reggel a hajnal első fényeivel együtt ébredt. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem, így azonnal észrevettem, amint megrebbent a szempillája, majd kinyitotta a szemét.
Kicsit zavartan nézett körbe.
- Mi történt? – kérdezte tőlem homlokráncolva.
Féltem. Tudtam, hogy itt az idő, hogy közöljem vele a tényeket. Hiába fogalmaztam meg magamban az éjszaka során ezerszer, hogyan tudnám úgy elmondani, hogy ne okozzak vele akkora fájdalmat, amekkorát jelent, most mégsem jöttek a szavak a nyelvemre.
Észrevette, hogy nem válaszolok, csak a kezét szorongatom, amely már nem volt olyan jéghideg.
- Rob – szólt rám. – Miért vagyok itt? – húzta össze a szemöldökét, és a hangja is egyre idegesebbé vált.
- Nem emlékszel? – kérdeztem tőle, hogy időt nyerjek.
Először enyhén megrázta a fejét, majd a hasához kapott, és tágra nyíltak a szemei.
- Ne – nyögte, és könnybe lábadtak a szemei.
- Későn értem haza, bocsáss meg – hajtottam le a fejem, mert nem tudta elviselni a tekintetét, amelyben a saját fájdalmam milliószorosa tükröződött.
Egy darabig csak a zokogását hallgattam. A kezemet nem engedte el, így éreztem, ahogy lassan ismét kihűl. Rápillantottam, és észrevettem, hogy ő is engem néz.
- Már… - kezdte remegő ajkakkal. – Ő már nincs ugye? – kérdezte halkan a hasára pillantva.
- Nincs – feleltem, és az én szememet is csípni kezdték a gyötrelem jelei.
Újra felsírt, és ez a hang mindennél jobban a szívembe markolt. Átkoztam mindent, aminek ez lett a következménye. Azt is, hogy későn értem haza, azt, hogy Kristen nem tudott felhívni, mert nyilván olyan hirtelen jött rá a rosszullét, vagy akármi, még az áramszünetet is átkoztam, hogy pont akkor kellett bekövetkeznie.
- Fiú volt? – kérdezte aztán.
Megráztam a fejem, és nem tudtam őt nézni tovább. Lehunyt szemekkel vártam, hogy újra zokogásban törjön ki, de úgy tűnt, a könnyei elapadtak. Kíváncsian rápillantottam, és tényleg nem sírt.
Csak bámult maga elé. A keze elernyedt a szorításomban. Ha nem tudtam volna, hogy nem igaz, azt hihettem volna, meghalt. A szeme ide-oda cikázása a hasát fedő takarón viszont szintén arról tanúskodott, hogy életben van. Legalább ő.
Ha nem is könnyen, de talán lehet még másik gyerekünk. Aki persze nem lesz ugyanez a kis tünemény, és soha nem is fogja pótolni, de őt is ugyanennyire fogjuk szeretni. De addig is együtt kell maradnunk. Ezt máshogy nem lehet feldolgozni, gondoltam, és nem is lettem volna képes nélküle végigcsinálni ezt az egészet. És reméltem, Kristen sem fog eltaszítani, hanem szüksége lesz rám.
Közelebb hajoltam szerelmemhez, és egy puszit adtam az arcára, miután megcirógattam. Utána a szája felé közelítettem, de elfordította a fejét. Pedig nem szenvedélyes, vad csókot akartam volna tőle orozni, ehhez most nekem sem volt vágyam, csak azt akartam vele tudatni, hogy itt vagyok, és mennyire szeretem.
De az, hogy elfordult, nemcsak enyhe csalódottságot szított bennem, hanem félelmet is. Nem is sejtettem, mi jár most a fejében, mire gondolhat, vagy egyáltalán. Nem nézett rám, és a szeméből sem tudtam olvasni.
- Kristen – szólítottam meg halkan, de nem reagált.
- Menj el – mondta aztán, és elrántotta a kezét a markomból.
Legalább annyira elsápadtam, mint amilyen fehérre a falak voltak meszelve.
- Krist… - kezdtem volna, de gyűlölettel a tekintetében nézett rám.
- Menj innen – ismételte.
Még rosszabbul éreztem magam ettől, hogy elküld, ahelyett, hogy osztoznánk a fájdalomban. De a tekintete, és a viselkedése arról adott tanúbizonyságot, hogy nincs rám szüksége.
Mielőtt kiabálni kezdett volna, és még jobban kiborul, inkább magára hagytam, nem akartam ugyanis, hogy túlságosan felizgassa magát. A folyosón a falnak támaszkodtam, és a kétségbeesés egyre inkább ellepte a tudatomat. Kristen nem akar engem. Nincs rám szüksége… Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amit csak növelt a gyermekünk elvesztése.
Egy orvos lépett be mellettem a szobába, majd pár perc múlva kijött, és együtt érzően pillantott rám. Rögtön letámadtam, hogy mondja meg, mitől lehet a hirtelen ellenségessége Kristennek, de csak vállat vont, és tovább ment. Elképedve bámultam utána. És kezdett összemosódni körülöttem minden.
Lehunytam a szemem, hogy csak egy pillanatra tudjak elfelejteni mindent, ami az elmúlt huszonnégy órában történt, de nem sikerült. A folyosón töltöttem ezt a napot és éjszakát. Többször megpróbáltam beszélni Kristennel, de mindannyiszor elküldött. A végén már Jennyt kértem meg, hogy jöjjön be, és beszéljen vele, de őt is elzavarta.
Másnap hazavihettem. Nem engedte, hogy hozzáérjek, és azonnal lefeküdt, amint a házba értünk. Nem akartam magára hagyni, mégis szerettem volna mellette lenni, annál sokkal közelebb, mint ebben a percben. Mivel a háló ajtaját magára zárta, nem mehettem utána. Hiányzott az ölelése, amely vigaszt jelenthetett volna, és alig akartam elhinni, hogy neki nincs erre szüksége.
De a jelek szerint Kristen egyedül akart megbirkózni mindazzal, ami történt. Mégsem adtam fel. Megvártam, amíg estefelé egyszer előbújt a hálószobából, és elrejtettem a kulcsot, hogy többé ne tudjon elbújni előlem. Csak inni ment a konyhába, utána visszaindult a szobánkba, ahol már vártam.
Rám se nézett, úgy feküdt vissza az ágyba, és hátat fordított nekem. Odahúzódtam mögé, végigsimítottam a karján, és adtam egy puszit a vállára.
- Szeretlek – suttogtam. – Kérlek, ne taszíts el – könyörögtem neki halkan.
A babánk elvesztése miatti fájdalom a csontomig hatolt, és ő is csak fokozta ezt a viselkedésével. Legalábbis eddig a pillanatig. Mert most kissé felém fordult, de csak ennyit mondott:
- Sajnálom, de nem megy…
Nem mertem megkérdezni, mi nem megy. Magamhoz öleltem, és végighallgattam, ahogy álomba sírja magát.
