239. fejezet (Kristen)
Mike lassan sétálva közeledett felénk, és úgy tűnt, szinte kutya baja. Leszámítva a gipszet a karján, és a kötést a fején. Nyoma sem volt semmilyen bénulásnak.
Őszintén megörültem annak, hogy ilyen jó színben van, de az nem tetszett, ahogy levegőnek nézte Robot. Engem ellenben át akart ölelni, de inkább elhúzódtam előle.
- Mike – szóltam rá. – Hogy vagy? – tereltem el a figyelmét az ölelésből való kibújásáról.
Elmesélte, hogy lassan, de biztosan a gyógyulás útjára lépett, de egyelőre nem bocsátkozott részletekbe.
Rob keze megremegett, ahogy az enyémet fogta, és sejtettem, hogy az idegei nemsokára felmondják a szolgálatot, de egyelőre nem tudtam, mi lesz a következő lépés. Mike ekkor végre őt is észrevette, majd egy biccentés után nyájasan megérdeklődte, beszélhetne-e velem négyszemközt.
Fogalmam sem volt, mit akarhat, de Rob egész lényéből feszültség áradt, így rövid habozást követően jobbnak láttam, ha rábólintok Mike kérésére, bármilyen rossz is lesz ez szerelmemnek.
Adott egy puszit, majd odébb sétált, egyelőre hallótávon belülre. De Mike le akart ülni a távolabb eső padra, így kénytelen voltam én is messzebb kerülni Robtól. Aztán mesélni kezdett a balesetről, és csodálkoztam rajta, hogyhogy emlékszik szinte mindenre, hiszen bőven eleget ivott hozzá, hogy a kocsit ne tudja koordinálni, de nem kérdeztem meg tőle, mi a titka.
Azt még láttam, hogy Rob is leül, de egy kis idő múlva feláll, és a még távolibb dohányzóhely felé halad. Ott a falnak dőlve rágyújtott, és minket figyelt.
Biztosítottam Mike-ot a együttérzésemről, és jobbulásokat is kívántam tucatjával, sőt, még azt is megengedtem magamnak, hogy megszidjam a felelőtlensége miatt.
- Te küldtél el – dobta vissza a labdát higgadt hangon.
- Tudod, hogy miért – feleltem neki ugyanolyan nyugodt hangon.
Erre gyűlölködve nézett Rob irányába.
- Igen, mert ő érkezett előbb – mondta megvetően.
- Nem erről van szó – próbáltam meggyőzni. – Már korábban eldöntöttem, hogy… - kerestem a szavakat, hogy Mike-ot se bántsam meg túlságosan, de nem találtam megfelelőeket a finom megfogalmazáshoz. – Hogy megpróbálom vele megint.
- És azt hiszed, ezúttal jobb lesz? – hitetlenkedett.
- Nem hiszem, hanem tudom.
- Kris, nem való hozzád! – erősködött tovább.
- És ki való hozzám, te?! – kérdeztem.
- Igen! – vágta rá habozás nélkül, és igyekeztem nem kinevetni emiatt.
- Nem, Mike, sajnálom. Köszönöm és örök életemben hálás leszek, amiért mellettem voltál a bajban, de én őt szeretem.
Mike hátradőlt a padon, és elég elveszettnek tűnt, de végül bólintott.
- Oké, ne haragudj, és nem mondom majd, hogy én előre megmondtam – nyögte ki végül a kissé rendhagyó áldását ránk, bár anélkül sem változtattam volna meg a véleményemet.
- Nem is kell mondanod, nem lesz rá szükség.
Kissé megkönnyebbültem, amiért nem erőltette, hogy igenis ő nekem a megfelelő vőlegény, férj, barát, akárki, hanem megpróbált továbblépni. Legalábbis egyelőre. De ismertem már annyira, hogy ezzel csak egyetlen csatában állok nyerésre, és ha álmatlan éjszakám nem is lesz miatta, fog ő még fejfájást okozni.
De most mégis könnyebb szívvel kezdtem búcsúzkodni, és miután felálltunk a padról, még azt is hagytam, hogy Mike magához öleljen, Robnak pedig, aki már éppen indult volna felénk, a tekintetemmel jeleztem, hogy ne essen neki emiatt.
Adtam egy utolsó puszi Mike arcára, és megígértem neki, hogy majd még találkozunk, de remélhetőleg már nem a kórházban, aztán mosolyogva szerelmem felé indultam.
- Mehetünk? – kérdezte ő cseppet sem leplezett dühvel.
- Igen – feleltem, és megfogtam a kezét.
Éppen csak nem rántotta el, de tiszta volt a lelkiismeretem, mert nem bátorítottam Mike-ot, ő sem erőszakoskodott, így teljesen felesleges volt emiatt mérgelődnie. Egészen a kocsiig bírta ki, hogy ne támadjon le a kérdéseivel.
- Nos? Mi volt az a titok, amiről én nem tudhatok?
Csodálkozva pillantottam rá, hiszen titokról nem esett szó. Aztán leesett, hogy biztos arra gondolt, miről nem akart előtte beszélni Mike. Hát valóban volt egy része, amelyet én sem osztottam volna meg vele.
- Nem volt titok, csak…
- Csak? – faggatott, és lerítt róla a féltékenység.
- Csak a balesetről beszélgettünk, elmondta, hogy milyen hülye volt.
Azt nem tettem hozzá, hogy arról győzködött percekig, válasszam őt, de aztán beletörődött a vereségbe.
- És még?
- És bocsánatot kért – meséltem homlokráncolva, miközben kihajtottunk a parkolóból.
Még csak nem is kellett elferdítenem a történetet. Rob nem szólalt meg, míg haza nem értünk hozzánk. És utána sem rögtön.
A házba belépve nem találkoztunk senkivel, így egyből a szobám felé vettük az irányt. Ő azonnal rágyújtott, de mivel továbbra is meglehetősen nyilvánvaló indulatok forrongtak benne, nem mentem utána, hanem az ágyra ülve vártam, hogy végezzen.
Egy szál cigaretta elszívásához szükséges idő után meg is jelent, és az erkélyről belépve leült mellém.
- Ne haragudj, csak olyan rossz titeket együtt látni – próbálta mentegetni a viselkedését, pedig enélkül is értettem.
- Nem haragszok – simogattam meg az arcát, és közelebb húzódtam hozzá. – Azt hittem, te haragszol énrám – motyogtam utána a vállába, miközben átkaroltuk egymást.
- Nem, hogy jutott ilyen az eszedbe? – firtattam, de válasz helyett megcsókoltam.
Nem akartam tovább Mike-ról csevegni, és azt sem akartam kifejteni, hogy szerintem neheztel rám, amiért magammal cipeltem, hogy utána arrébb küldjem.
A csók feledtette a gondjainkat, de mielőtt bármiben is elmélyedhettünk volna, Cameron törte ránk az ajtót, mire szétrebbentünk.
- Bocs, csak anyuék megint elutaztak – hozta a hírt. – Arra kért, mondjam meg, hogy mielőtt te is megint eltűnnél a Föld színéről, hívd fel Catherine-t – nézett rám, én pedig felnyögtem, és a fejemhez kaptam.
Igen, ígérgetem ezt egy ideje. De őszintén szólva totál kiment a fejemből.
- Ki az a Catherine? – kíváncsiskodott Rob.
Egy fintorral köszöntem meg, amiért még ő is firtatja ezt.
- Egy filmrendező. Talán régebben említettem, hogy felkértek egy szerepre. – Megvártam, míg bólint, és folytattam: - Szeretne velem találkozni, hogy megbeszéljük a részleteket.
- És elvállalod?
Még a forgatókönyvet sem olvastam el, ezért igazán nem tudtam mit válaszolni erre a kérdésre.
- Előbb tudni akarom, hogy egyáltalán miről van szó – vonogattam a vállam, és az ágyról felállva az asztalon levő iratkupacban kezdtem turkálni. Úgy rémlett, hogy ide hajítottam a füzetkét. És meg is találtam.
- Azt hiszem, ez a forgatókönyv – mondtam, és Rob felé nyújtottam. – El akarod olvasni?
Elvette, én pedig visszavackoltam magam az ölelésébe, és együtt futottuk végig az oldalakat. Felkeltette a kíváncsiságomat a történet, habár kételkedtem benne, hogy ezt a szerepet valóban nekem szánták, de mivel Catherine annyira ragaszkodott hozzám, úgy döntöttem, kap egy esélyt rá, hogy személyesen próbáljon meggyőzni.
- Mikor találkozol a rendezővel? – kérdezte Rob, miután kivégeztük a forgatókönyvet.
- Öhm… Fogalmam sincs.
Aztán megkerestem a mobilomat, és telefonálni kezdtem. Catherinte fennhangon vidult, amiért meggondoltam magam, és elvállalom a filmet, de egyelőre nem akartam lelohasztani a jókedvét, így nem közöltem vele, hogy még nem egészen határoztam el magam.
Megbeszéltünk másnapra egy találkozót, miközben Rob bátorítóan pillantott rám.
- Oké, akkor holnap – mondtam végül, és a telefont az asztalra hajítottam a többi papírkupac közé.
- Szóval holnap? – kérdezett rá kedvesem is a nyilvánvalóra.
Elgondolkodva bólintottam. Igazából nem sok kedvem volt az egészhez, a sztori magával ragadósága ellenére sem.
- Ugye velem jössz? – Szerettem volna, ha igent mond, de nem így történt.
- Addig városnézek – ajánlotta helyette, mire durcásan elhúztam a számat, bár valahol megértettem, hogy az ilyesmi őt valószínűleg nem vonzza igazán.
Rob, látva a rosszkedvemet, magához húzott, és fölém hajolva újra csókolni kezdett, épp úgy, mint mielőtt Cameron félbeszakított volna. Úgy helyezkedtem, hogy kényelmesen a lábaim közé tudjon feküdni, és a ruhán keresztül is éreztem, hogy már egészen máshol járnak a gondolatai. Egyre szorosabban öleltem, és minél jobban dörgölőztem a nadrágja keményen domborodó elejéhez, annál szaporábban vette a levegőt.
Vetett egy pillantást a ajtó felé, és suttogva kérdezte:
- Ugye nem fog berontani a bátyád, hogy letépjen rólad?
- Tegnap éjjel sem tette – kuncogtam, mire nem habozott újabb csókkal kinyilvánítani, hogy mit is szeretne csinálni a továbbiakban.
Semmi kifogásom nem volt ellene, sőt. Miután pucérra vetkőztetett, a nyelve selyemként siklott végig a bőrömön, a melleim felől a hasamon át a lábaim közé. Mielőtt felsikíthattam volna, amikor megéreztem a legérzékenyebb pontomon a lágy érintést, Rob befogta a számat az egyik kezével, míg a másikkal ugyanott kényeztetett, ahol a nyelve is járt.
A számra tapadó tenyerét felemeltem, és az egyik ujját a számba véve igyekeztem még tovább fokozni a vágyait, és nem is bírta túl sokáig visszafogni már magát.
Villámsebesen ledobálta a ruháit, de mielőtt mellém fekhetett volna az ágyba, én is érezni akartam az ízét, ezért feltérdeltem, és a fenekébe markolva húztam közelebb a számhoz testével együtt, lüktető gerjedelmét. Nem kóstolgathattam túl sokáig, mert kisvártatva elszakította magát tőlem, de csak hogy az ágyra döntsön, és alig vártam, hogy magamban érezhessem.
- Megőrjítesz – súgta az ajkaim közé, és a nyelve ugyanabban a pillanatban vette birtokba a számat, amikor belém hatolt.
Egy pár percig mozdulatlan maradt, de a csókunkat nem hagyta abba, és ezzel is csak tovább tüzelve a vágyat mindkettőnkben. Kezeim és körmeim fel-le siklottak a hátán, és a vállain, egyszerre próbáltam érinteni mindenütt, miközben arra vágyakoztam, hogy mozduljon már meg bennem, mielőtt elszenesedek a kíntól.
Néma könyörgésem meghallgatásra talált, mert Rob végre eleget tett a kérésemnek, de a sikolyaimat ezúttal a szájával fojtotta el. Az önkívülethez közeledve egy véget nem érő csókba olvadtak ajkaink, és a levegővételt is mellőzve, elakadó szívveréssel teljesült be gyönyörünk.
Pár perccel később a zuhany alatt igyekeztünk volna lehűteni szenvedélyeinket, de ott is tovább időztünk a kelleténél. Cameron eleinte egy szót sem szólt a vacsoránál, amikor végre megjelentünk, és ha szólt is volna, nem érdekel. Egyelőre csak gyanakodva figyelte réveteg boldogságunkat, és a Mike hogyléte iránti érdeklődését már nem tudta magában tartani.
Rövid, tömör válasszal intéztem el, és nem engedtem, hogy tovább provokáljon. Ahhoz most túl jól éreztem magam. Vacsora után ismét a szobám lett a színtere további gyönyöreinknek, és ezúttal kulcsra zárt ajtó mögött adtuk át magunkat a szerelemnek.
Kimerülten pihentem Rob mellkasán, amikor váratlanul felemelte az államat, így kényszerítve finoman arra, hogy ránézzek. Még nem tudtam, mit szeretne mondani, amihez az osztatlan figyelmem szükséges, de kíváncsian vártam, mi sül majd ki a félénk habozásából.
- Vettem magunknak egy házat… - kezdte, mire hitetlenkedéssel vegyes öröm áradt szét a testemben.
Meg sem fordult a fejemben, hogy szóvá tegyem, nem kellett volna-e előbb ezt megbeszélnünk, mert azért mégsem mindegy, hol lesz a közös otthonunk. De megkaptam a választ a ki nem mondott kérdésemre, amint a helyszínt is közölte a következő pillanatban.
– Brightonban…
Elakadt a lélegzetem, és pillanatokig csak emésztettem az információt. Életem leggyönyörűbb napjait töltöttem ott – leszámítva a mostani malibui heteket persze. Az öröm eltűnt a bőröm alól, és a helyére valami olyan eddig még soha nem tapasztalt érzés költözött, hogy szavakat sem találtam rá.
- Mikor költözünk? – firtattam kábultan, és izgatottan szemléltem, ahogy Rob félelmei is eloszlanak, és a helyüket átveszi a megkönnyebbüléssel vegyes boldogság.
