241. fejezet (Kristen)
Másnap reggel Rob keltegetett, frissen főtt kávéval a kezében, amit aztán biztonságba helyezett az éjjeliszekrényen, mert amint kinyitottam a szemem, felé tapogatóztam, aztán hozzábújtam.
- Mikorra kell menned a találkára? – kérdezte gyengéden, és magához ölelt.
Egy pillanatra összeráncoltam a homlokomat, nem tudtam, milyen találkára gondolhat, de aztán beugrott, hogy mára beszéltem meg Catherine-nel. Csak vajon hány órára, töprengtem visszacsukott szemekkel.
- Kristen, kelj fel, hányra kell menned? – zargatott Rob tovább ahelyett, hogy csókkal vert volna belém életet.
- Talán tizenegyre – feleltem ásítva, és visszavackoltam magam a karjaiba.
- Akkor főleg ébresztő, negyed tizenegy van – figyelmeztetett.
Semmi kedvem nem volt sem elmenni bárhová, sem pedig kikelni az ágyból szerelmem mellől. Aki megint túl volt öltözködve. Félálomban kezdtem el gombolgatni az ingjét, de nevetve lefogta a kezem, és egyetlen puszit adott, azt is az arcomra, mielőtt kibontakozott az ölelésemből, és felállt.
- Hova menekülsz? – kérdeztem még mindig bágyadtan és hunyorogva a reggel fényeitől.
Aztán tudatosult bennem, hogy már nem reggel van, hanem idő, hogy induljak. Máris kipattant az álom a szememből, és lerúgtam magamról a takarót.
Rob egy gyors pillantást vetett az ajtó felé, utána magához húzott, és olyan csókkal jutalmazott a sietős ébredésemért, hogy megint meggondoltam magam, és újfent nem akartam menni sehová.
Döntésképtelenségemet azzal oldotta meg, hogy lefejtette a karjaimat a nyakáról, és ezzel lerombolta minden illúziómat, amely arra irányult, hogyan tehetnénk még édesebbé a reggelt. Mielőtt határozottabban tiltakozni kezdhettem volna, találomra kikapott pár ruhát a szekrényemből, és öltöztetni kezdett.
Felnevettem a helyzet lehetetlenségén, és az általa választott elég bizarr kollekció helyett valami hétköznapibb és kevésbé feltűnő darabokat kutattam a gardrób mélyén.
Gyorsan felhúztam őket magamra, és megindultam a kávé felé. Azt felkapva az erkélyre léptem, ahol Rob ölelő karjai közt fogyasztottam el.
- Tényleg nem jössz velem? – kérdeztem megint, bár előző nap elég egyértelműen elutasította a lehetőséget.
- Tényleg nem megyek – erősítette meg az akkori válaszát.
Fogalmam sem volt, mit tervez arra az időre, amíg én nem leszek itthon, de reméltem, hogy elkerülik egymást a bátyámmal. Nem akartam újra balhézni látni őket.
- Oké, akkor most elrohanok – néztem az órámra, és egy gyors csókot cuppantottam szerelmem szájára.
Ő azonban visszatartott.
- Egy teljes percet még csak szánsz rám – mondta incselkedve, mire máris sokkal forróbb csókkal köszöntem el tőle.
Hosszabbra is sikeredett, mint hatvan másodperc, utána viszont majdnem szó szerint kellett elszakadnunk egymástól.
Bepattantam Cameron kocsijába, és komolyan fontolóra vettem, hogy be kéne szereznem egy saját autót. Aztán el is vetettem az ötletet, arra a boldogító dologra gondolva, hogy hamarosan úgyis elutazunk, és csak bajosan tudnám magammal vinni Londonba.
Catherine a megbeszélt helyen várt, és előre rendelt nekem is egy cappuccinot. Utána mesélni kezdett a filmről, és hogy őt mennyire lenyűgözte az írónő fantáziadús alkotása, amelyből a forgatókönyv készült.
- Ugyanaz a címe a filmnek, mint a könyvnek? – gondolkodtam el egy pillanatra.
Catherine helyeselt, mire az agyamba villant, hogy már az ominózus könyvet is láttam valahol. Anyám ágya mellett. Ő már tuti százszor kiolvasta, és ezt is csak azért, hogy engem minél hatékonyabban tudjon győzködni a szerep elvállalására.
De a rendezőn nem tudott volna túltenni. Kedves, rendes nőnek tűnt, aki a munkája megszállottja, de olyan szinten, mintha minden egyes film, amelyet rendez, a saját gyermeke lenne. Ezt éppúgy tartottam pozitívumnak, mint negatívumnak.
Mégsem tudta elérni, hogy mindenestül magaménak érezzem a karaktert, amit el kellene játszanom, habár bevallottam magamnak, hogy voltak hasonló tulajdonságaink ezzel a Bellával. Ennek ellenére nemet mondtam, de Catherine ragaszkodott hozzá, hogy még most is aludjak rá egyet, és csak utána döntsek véglegesen.
- Egyébként mi ellene a kifogásod? – kérdezte, és úgy tűnt, őszintén érdekli a véleményem.
- Lehet, hogy hülyén hangzik, de… Utálom a vámpírokat – vallottam be gyengeségem. – És minden más vérszívót is, legyen akár kullancs, pióca, szúnyog… - Az említésükre is megborzongtam, majd együtt nevettem magamon Catherine-nel. – Sajnálom, de tényleg így van.
- Lehet, hogy jó terápia lenne, éppen ezért – kacsintott rám, és magamban beismertem, hogy talán igaza lehet.
- A többi szereplő már megvan? – érdeklődtem.
- Igen, kivéve Edwardot.
Megint megfordult a fejemben, hogy esetleg rá tudnám beszélni Robot, hogy vállalja el a másik főszerepet, mert vele szívesebben forgatnék együtt, mint egy csomó idegennel, ezért merészen felajánlottam Catherine-nek, hogy bemutatok neki valakit, aki alkalmas lenne rá, de előtte még beszélnem kell az illetővel. Persze, hogy nem ellenkezett, valami rejtélyes okból bízott az ítélőképességemben.
Megbeszéltük, hogy este mindenképpen felhívom a saját döntésem és Rob miatt is. Aztán elbúcsúztunk, és siettem haza szerelmemhez az új infókkal.
De csend volt a házban. Cameron sem volt otthon, ezért a szobámba mentem, hogy átöltözzek valami kényelmesebb holmiba. Utána fogtam a telefonomat, hogy rácsörögjek kedvesemre, merre kószál, de ki volt kapcsolva a mobilja. Vállat vontam, és reméltem, hogy nem esett semmi baja.
Kiültem az erkélyemre cigizni, és kisvártatva megláttam egy taxit gördülni a házunk elé. Rob szállt ki belőle, majd elindult a ház felé. Leszaladtam a földszintre, hogy beengedjem, és egyszerre érhettünk az ajtóhoz, mert alighogy kinyitottam, nyúlt volna a csengő felé.
De boldogan mosolyogva kapott a karjaiba, amint meglátott, és hosszú sziacsókot váltottunk az újratalálkozás örömére, holott alig pár órát töltöttünk külön.
- Szia – köszönt utána szóban is. – Hogy ment? – kérdezte, miközben becsukta magunk mögött az ajtót.
Az én kezeim azzal voltak éppen elfoglalva, hogy őt karoljam át, ezért hárult rá ez a feladat. Utána viszont ő is ismét átkarolt, és a nappaliig jutottunk, ahol velem az ölében huppantunk a kanapéra.
- Hát… - kezdtem. – Jól…
- És egy kicsit meggyőzőbben? – kérte mosolyogva.
- Nem volt rossz, elmesélte, miről is lenne szó pontosan… - haboztam, hogy hogyan is kérdezzem meg a másik szerepről, de végül egyszerűen kiböktem. – De csak akkor vállalom, ha te leszel a másik főszereplő.
Erre elakadt a szava, és az engem cirógató keze is.
- Mondtam tegnap, hogy ez nem nekem való – ellenkezett.
- Legalább beszélj Catherine-nel, és majd utána döntesz – próbáltam tovább győzködni, de csak a fejét ingatta.
- És te hogy döntöttél? El akarod vállalni? – firtatta. – És most tőlem függetlenül kérdezem.
- Nem is tudom… Jobban vonz a Brightonba költözés gondolata – vallottam színt, és újabb csókért nyújtottam az ajkaimat.
Megkaptam a csókot, és még többet is. Viszont a kanapén voltunk, és nem szerettem volna, ha Cameron egyszer csak betoppan, ezért mielőtt lekerült volna a pólóm, azt javasoltam Robnak, folytassuk ezt a „beszélgetést” a szobámban.
Kedvesem habozás nélkül felállt, és az emeletre vitt. Az ágy mellett bontakoztam ki a karjaiból, hogy gyorsan ledobáljam a ruháimat, és ő is így tett.
Kisvártatva már meztelenül fonódtunk össze az ágyon, hogy a vágyainkkal ötvözött szerelmünket érzéki simogatásokkal és mozdulatokkal adjuk egymás tudtára.
Az egész délutánt az ágyban töltöttük, később is csak az éhség száműzött bennünket a konyhába. Miután szabad kezet adtam neki, Rob fenséges vacsorakölteménnyel kápráztatott el. Ekkor toppant be kedvenc bátyám is, aki persze rögtön rávetette magát a finom sültre.
- Lefogadom, hogy ezt sem te csináltad – mutogatott felém a villájával.
Csúnyán néztem rá egy falat rágása közben, majd lenyeltem, és adtam egy puszit a mellettem ülő Robnak.
- Komolyan nem értem, mit akarsz a húgomtól, főzni nem tud, takarítani utál… - nézett Cam kedvesemre hitetlenkedéssel vegyes értetlenkedéssel.
Rob csak egy szerelmes pillantással felelt, de ezt felém intézte a bátyám helyett, és viszonozta az iménti puszimat. Mi ketten tudtuk, mit is akarunk egymástól.
A vacsorát kővetően a szobámba vonultunk, míg Cameron a nappaliban maradt tévézni.
Az erkélyre mentünk cigizni, és eszembe jutott, hogy még azt sem tudom, merre járt ma Rob. Meg is kérdeztem tőle, de csak titokzatosan mosolygott. Kezdtem újra megijedni, vajon most mivel rukkol majd elő, de nem kellett rá sokat várnom. A szobámba ment, és elővett egy kis dobozkát a délelőtt viselt nadrágja zsebéből.
Majdnem felsóhajtottam, amiért megint ékszerrel akar elhalmozni, mert a bársonydobozból arra következtettem, hogy valami olyasmi lapul benne. De most nem tétovázott a kezembe adni, és várakozásteljesen pillantott rám.
Én sem tétováztam, azonnal felpattintottam a fedelét, és egy kulcsot láttam benne.
- Egy kulcs? – néztem rá kérdőn.
- A házhoz van – magyarázta.
Boldogan elmosolyodtam, de nem értettem, hogy kerül ez ide?! És hogyan?! Meg is kérdeztem tőle, mire bocsánatkérően vállat vont.
- Jill nem fért a bőrébe, és elküldte valami futárral.
Bár Jill nevének említésére nem töltött el földöntúli öröm, de mégis meghatódtam. A kezembe fogtam a piciny kulcsot, és Rob nyaka köré fontam a karjaimat, hogy egy csókra magamhoz húzzam.
Erre az estére is elfelejtettünk minden mást, és csupán a kettőnk közti érzékek és érzelmek sokaságának kifejezésére fordítottuk az éjszaka minden percét.
