237. fejezet (Kristen)
A következő napok túlcsordultak a szerelemtől, amelyet minden pillanatban kinyilvánítottunk a másik iránt.
Greg egyik nap újabb vitorláspartira hívott bennünket, amit ezúttal nem utasítottunk vissza, és mivel szerencsére nem tartott velünk a két, nekem régebben ártó illető, igazán jól éreztük magunkat. Még az is kiderült, hogy csak féltékenységükben akartak ártani, mert nem voltak tisztában Greg beállítottságával, de ezt azóta tisztázták.
A vitorlázás után még grillezni is invitált minket a társaság, de egy rövid pillantással egymás, majd az ő tudtukra adtuk, hogy az estét már kettesben szeretnénk tölteni, ezért köszönettel elutasítottuk a javaslatot.
Az utolsó nap előtti estén a városba mentünk, hogy egy gyertyafényes, éttermi vacsorával koronázzuk meg ittlétünket, és körülbelül kéthetes eljegyzésünket. A nyaralóba visszaérve Rob legnagyobb megdöbbenésemre a megmaradt, vagy nem teljesen csonkig égett gyertyákat újra meggyújtotta, hogy megismételjük azt a bizonyos éjszakát, amely, ha lehetséges, ezúttal még szenvedélyesebbre sikeredett.
Utána egyikünknek sem akaródzott elaludnia. Nem akartam egyetlen maradék percet sem elvesztegetni, ezért csendben élveztük egymás közelségét.
- Mire gondolsz? – kérdeztem bágyadtan elnyújtózva Rob mellett az ágyon.
- Nincs kedvem hazamenni – felelte halkan.
Nekem sem volt, de tudtam, hogy muszáj.
- Nekem sincs – súgtam vissza. – Meddig érvényes a vízumod? – kérdeztem aztán.
- Még talán egy hét…
Egy hét… Isteni lenne együtt tölteni még ezt a hetet, ábrándoztam. Arra nem akartam egyelőre gondolni, hogy mi lesz utána.
- Be szeretnélek mutatni a családomnak – pillantottam fel rá, a hasára fektetve a fejemet.
Ő gyengéden a hajamba túrt, és csak egy pillanatig töprengett.
- Benne vagyok – mondta aztán.
- Nem tudod még, mire vállalkoztál – próbáltam meg figyelmeztetni, de csak mosolyogott az aggodalmamon.
Én viszont ismertem a családomat, és tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet egyikükkel sem. Főleg anyám miatt aggódtam. Meg persze Cameron miatt. Sőt. Miatta még inkább. Ő valamivel többet tud, mint a szüleink, de elhatároztam, hogy valahogyan majd leállítom az ellenségeskedését.
- Emlékszel arra a meglepetésre, amit nem akartam elárulni? – kérdezte Rob hirtelen.
- Igen – néztem fel kíváncsian, még a mellkasát cirógató kezem is megállt. – Most elmondod? – reménykedtem.
Már meg is feledkeztem róla, de izgatottan vártam azóta is, hogy kiderüljön. Szerelmem elmosolyodott a türelmetlenségemen, de mielőtt belekezdhetett volna, megszólalt a mobilom.
- Nem érdekel, ha atombomba közeleg is, ki vele! – mondtam és felkönyököltem a teste mellett.
Ő kissé tétovázva várta, hogy elhallgasson a telefonom, így én is erre kényszerültem.
- Szóval… Emlékszel Brightonra? – kérdezte habozva.
- Hogyne emlékeznék, isteni volt ott – feleltem, és fölé hajoltam, hogy egy csókkal adjak még több hitelt a szavaimnak.
Ezzel el is terelődött minden figyelmem Brightonról, és egészen más gondolatok töltötték be a képzeletemet. A következő órákban nem esett több szó a meglepetésről, a szenvedélynek annál nagyobb szerep jutott viszont.
Remegni kezdtem a kimerültségtől, habár életem végéig folytatni tudtam volna. Sosem éreztem egy fikarcnyit sem úgy, hogy ezt valaha meg tudnám unni vele. Teljesen kizártnak tartottam. És a világon a legszerencsésebbnek éreztem magam, amiért egyedül én részesülök Rob kitüntetett figyelmében.
A telefonon riasztott fel éber szendergésemből kedvesem karjaiban, de most sem voltam igazán kíváncsi, ki akarja megzavarni az utolsó éjszakánkat. Rob nyúlt végül az éjjeliszekrényre, mire az elhallgatott. De közben a kezembe adta, miután egy pillantást vetett a kijelzőre.
Én is ezt tettem. Mike keresett. Tanácstalanul tartottam a kezemben a szerkezetet, vissza is akartam hívni, meg nem is. Inkább nem. De Rob döntött helyettem. Óvatosan leemelt magáról, kiszállt az ágyból, és magára kapott egy farmert.
Imádtam, amikor csak ez az egy ruhadarab van rajta, de most nem engedtem szárnyalni a fantáziám.
- Én… - bökött szerelmem a telefon felé. – Addig elszívok egy cigit – hadarta, és kimenekült a szobából.
Én pedig tárcsáztam Mike-ot.
Először elkápráztatott a szokásos lehengerlő stílusával, amikor gyűlölködve elnézést kért, amiért rosszkor zavart meg bennünket, és el is érte ezzel, hogy máris ne sajnáljam ennyire. De nem tudtam rá haragudni, érthető volt, hogy sértve érzi magát.
- Mike… - próbáltam csillapítani a dühét, és szerencsére a higgadt hangomtól meg is nyugodott, és abbahagyta az acsarkodást. – Hogy vagy?
Pillanatnyilag jobban érdekelt a hogyléte annál, mennyire utál, amiért nem őt választottam.
- Jól… - felelte, de nem túl meggyőzően. – Hiányzol, Kris – nyögte aztán.
Nem kezdtem el neki újra magyarázni, hogy köztünk mindennek vége, és örökre, mert tudtam, hogy azzal csak rontanék az amúgy sem túl rózsás életkedvén.
Nem válaszoltam neki, mert nem akartam azt hazudni, hogy ő is nekem.
- Mikor látogatsz meg? – kérdezte aztán.
- Öhm… Holnap utazunk vissza L.A.-be, majd… Valamelyik nap… - feleltem nem túl határozottan, de ez nem lombozta le Mike hirtelen támadt lelkesedését.
Kifejtette, mennyire várja már, hogy újra lásson, és meghagytam abban a tévhitben is, hogy reménykedhet a valahai kibékülésünkben.
Magamban viszont elhatároztam, hogy Robbal együtt megyek el hozzá a kórházba, persze ha ő hajlandó velem jönni. Elbúcsúztam Mike-tól, mert nem bírtam tovább hallgatni az örömködését, aztán hanyatt dőltem az ágyon, és azon gondolkodtam, hogy már megint mit vettem a nyakamba.
Rob nem jött vissza, ezért én indultam a keresésére. A házban nem volt, a verandán sem, ezért itt kint maradtam, és rágyújtottam. De mire elszívtam, sem jelent meg. Aztán egyszer csak kivált az alakja a sötétségből, és lassan fellépdelt hozzám, és a korlátnak dőlve várakozásteljesen pillantott rám.
- Szeretné, ha meglátogatnám – mondtam rövid habozás után.
Bár a testtartása arról árulkodott, hogy tombol benne a feszültség, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
- Én viszont csak akkor megyek, ha velem jössz – folytattam, mire szemmel láthatóan meghökkent.
Gondolkodott vagy egy teljes percet is. Tudtam, hogy semmi kedve hozzá, és felkészültem rá, hogy ha nem akar velem tartani, a saját lelkiismeretemmel kell elszámoljak, mert egyedül úgysem megyek be Mike-hoz, de ezerszer inkább a bűntudat, mint egy esetleges veszekedés Robbal.
Legnagyobb meglepetésemre viszont végül beleegyezett, hogy elkísér.
- Köszönöm – hálálkodtam rögtön, és felálltam, hogy átöleljem.
Még boldogabbá tett, amikor visszaölelt, és megcsókolt. Az éjszaka hátralevő perceit is ki akartam élvezni vele az utolsó cseppig, és hagytam, hogy visszavezessen a sötét házba.
Az ajtót csak belökte mögöttünk, és mivel teljes fénytelenség uralkodott az egész házban, attól sem kellett tartanunk, hogy beláthat valaki erre ténfergő kósza alak, ezért nem jutottunk messzebb a kanapénál, hogy ott hódoljunk a vágynak, amely tűzzé olvasztotta minden porcikánkat.
Utána felmentünk az emeletre alvás céljából ugyan, de ebből sem lett semmi, és így ért bennünket utol a hajnal első sugara, amint az ablakon bekukkantva végigsimogatta összeölelkező testünket.
Rob egy idő után abbahagyta a cirógatásomat, és felkelt, hogy kávét főzzön. Hálás voltam neki, mert anélkül nem bírtam volna már sokáig talpon maradni. Azaz esetemben egyelőre fekve, de mivel az álomkór az agyam egy részét már ellepte, én is kimásztam az ágyból, és követtem.
Reggeli után nekiálltunk rendbe tenni a házat magunk után, aztán csomagolni kezdtünk. Minden egyes elpakolt ruhadarab után megsajdult a szívem, mert ugyanebben a ritmusban teltek a másodpercek és a percek abból az időből, ami még megmaradt nekünk itt, a boldogság helyszínén.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy előző nap valamiről alaposan megfeledkeztünk. Kérdően fordultam Rob felé.
- Öhm… Tegnap el akartad árulni a meglepetést – léptem közelebb hozzá, és elkezdtem matatni a hasán.
Most nem bizonyult olyan közlékenynek, mint tegnap, és elátkoztam Mike-ot, amiért tegnap sikeresen félbeszakította az erről szóló beszélgetésünket. Rob mosolygott, de megrázta a fejét, és bár puszikkal próbált engesztelni, ezzel letörte a kedvemet is.
- Mégis egy kicsit várnod kell még – ábrándított ki aztán végleg.
Hiába próbáltam minél hitelesebben alakítani a duzzogót, átlátott rajtam, és nevetve a karjaiba kapott, majd az ágyra dobott, és kegyetlenül csiklandozni kezdett. Egy percig sem bírtam megállni nevetés nélkül, és kegyelemért esedeztem. A következményeket egyáltalán nem bántam.
Idő hiányában sem maradt kielégítetlenül egyetlen apró, most feltámadt vágyunk sem, de utána szigorú szabályokat állítottunk, és csakis felöltözve folytathattuk a csomagolást. Ennek ellenére időről időre elmélyültünk egy ölelésben és egy csókban, ami viszont még fájóbbá tette a tényt, hogy el kell hagynunk ezt a földi paradicsomot is.
Végül bepakoltunk az autókba, és Rob végig mögöttem hajtott egészen odáig, ahol a kocsit bérelte. Azt visszaadtuk, utána az enyémmel mentünk tovább hozzánk.
Szerencsére nem volt otthon senki, így fel tudtam készülni rá, hogy hogyan is mutassam be szerelmemet. A vőlegényemként még nem tehetem, nem is ismerik. De reméltem, hogy erre a gondra is hamarosan megoldást találunk, csak essünk végre túl a bemutatkozáson. Biztos voltam benne, hogy jobban izgulok, mint Rob.
És nem is úsztuk meg az első kellemetlen pillanatokat. Cameron jött meg, és egyből rájött, kibe is kapaszkodok szerelmes-szorosan. Udvariasan viselkedett, egész addig, amíg félre nem vont egy percre. Egy bocsánatkérő mosolyt villantottam kedvesem felé, és követtem a konyhába.
- Mi a fenét keres ez itt? – támadt nekem. – Teljesen elment az eszed?
- Cam, nyugodj meg, tudom, mit csinálok…
- Ő az, igaz? – faggatott, és gyilkos düh gyúlt a szemében.
- Állítsd le magad, tudtommal te mondtad meg neki, hol vagyok, szólva nem kell a hiszti – gurultam méregbe én is, de ő csak döbbenten pislogott rám.
- Én nem mondtam meg neki, hol vagy… - felelte zavartan.
De ez már rég nem számított, így csak legyintettem, és visszamentem Robhoz a nappaliba.
Kézen fogtam, és az emelet felé húztam a szobámba.
- Na, közölte, hogy jobb, ha elfelejtesz? – kérdezte miközben felfelé haladtunk.
- Nem, ezt majd veled fogja közölni – feleltem kissé kesernyésen mosolyogva.
Sajnos ismertem már annyira a bátyámat, hogy tudjam, nem fogja annyiban hagyni az ügyet, de majd valahogy leszerelem.
A szobámban Rob ledobta a sporttáskáját, és a karjaiba kapott. Erre vágytam, amióta megérkeztünk.
- Bárkivel megküzdök érted – motyogta a nyakamba, majd egy hosszú édes csókkal hallgattatta el a kuncogásomat.
Az ajtóból egy torokköszörülés hallatszott, mire szétrebbentünk, és apám állt az ajtóban. Komolyan elkezdtem rajta gondolkodni, hogy ezek Cameronnal együtt közösen sajátították el valahol a „hogyan közlekedjünk úgy, hogy senkinek se tűnjön fel, amikor megérkezünk” – féle mozdulatsort, de ahelyett, hogy kérdőre vontam volna, a nyakába ugrottam.
Utána bemutattam neki szerelmemet, de apám is elég gyanakodva méregette majd’ egy percen át, aztán a dolgozószobájába hívta, hogy igyanak meg valamit. Rob még vetett rám egy mindenre felkészült pillantást, és apám után indult.
