255. fejezet (Kristen)
(nem baj, ha van kéznél zsepi a gyengébb idegzetűeknek)
Rob egyenesen hozzám lépett, és szorosan átölelt. Kissé kábán öleltem vissza, mert egyre jobban nem értettem semmit. Sem azt, hogy vajon miért jött el a forgatásról, sem pedig azt, hogy most mire föl ez a nagy ölelgetés.
Én is örültem neki, nem arról van szó, csak mégis meglepett a viselkedése.
- Mi történt? – kérdeztem félve, de egyben várva is a magyarázatát.
Tudtam, hogy valami jelentős dolognak kellett lennie, különben minden a megszokott ütemben folyna.
- El kell mondanom valamit – nyögte, és a hangja még jobban megrémített.
Egyből az jutott eszembe, hogy a családomból esett baja valakinek. De azért nem jött volna vissza a szállodába, hanem velem marad, és elmondja ott a forgatáson. Vagy utána… Hogy ne zökkenjek ki.
De aztán elvetettem az ötletet. Talán az ő családjából valaki… Nem!
- Mi történt? – húzódtam tőle picit távolabb, de a karjai szorosan fonódtak körém, és még a kezemet sem tudtam kettőnk közé csúsztatni, hogy a mellkasánál toljam kicsit távolabb.
- Annyira sajnálom – súgta elfúló hangon.
- Rob – szóltam rá ekkor.
Valamiért mindennél jobban a hatalmába kerített a félelem.
- Mi a baj? – kérdeztem újra.
Az egész teste megremegett, ahogy érezhetően nehezére esett eleresztenie engem. De megtette. Utána rám nézett. Ha nem tudtam volna, hogy képtelenség, azt hittem volna, könnyek csillognak a szemében.
De elfordult, és nem láttam tovább az arcát. Lehajtott fejjel állt, háttal nekem, és hiányzott az iménti ölelése.
- Mi a baj? – ismételtem, és végigsimítottam a hátán.
- Szeretlek – suttogta megtörten.
- Tudom, én is szeretlek, de kérlek… Megijesztesz – nyögtem én is, és az én szememet is könnyen kezdték csípni.
- Történt valami… Londonban – kezdte végre, és visszafordult felém.
De nem nézett rám. Csak leült az ágy szélére, a térdére könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát. Leguggoltam elé, és megfogtam a csuklóját.
Ekkor előbújt a tenyere mögül, és megfogta a kezem. Összefűzte az ujjainkat, és pillantása megakadt a gyűrűimen. Amelyeket soha egyetlen percre sem szándékoztam levenni, amíg élek. Még a filmesek kedvéért sem, pedig Catherine többször megkért, hogy legalább a jelenetek forgatása idejére szabaduljak meg tőlük, de hajthatatlan voltam.
- Megoldunk mindent, együtt, csak kérlek, mondd el, mi a baj – erőltettem magamra nyugalmat, de belül már majd szétvetett az ideg. – Mi történt Londonban?
Ekkor Rob rám emelte a tekintetét, és olyan fájdalmat láttam benne, amilyet emberi ésszel elképzelni sem tudtam volna.
- Ezt nem lehet megoldani – mondta halkan.
Ismét a kezeinket kezdte el bámulni, és már éppen készültem, hogy feltegyem a következő kérdést, amikor lehunyta a szemét, majd újra megszólalt.
- Lefeküdtem Jillel.
A keze megremegett. Az enyém megdermedt.
Biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam.
- Mit mondtál? – suttogtam.
Az nem lehet, hogy tényleg…
- Szeretlek, Kristen, kérlek, higgy nekem! – pattantak fel a szemei, és könyörögve nézett az enyéimbe.
A kezei szorosan tartották az én kezeimet, nem tudtam kiszabadítani, de egyelőre nem is akartam. Az egész testem megfagyott. A szívem is.
Ezek szerint jól hallottam.
Nyeltem egyet, és a lelkem sajogni kezdett. Egy idő után a tüdőm is.
Rádöbbentem, hogy nem vettem levegőt, amióta kimondta. Mintha csődöt mondott volna a szervezetem is.
Teljesen megsemmisültem.
A könnyeim nem záporoztak, ahogy normális esetben kellett volna, nem kezdtem sem kiabálni, sem dühöngeni.
Sokáig néztem meredten a szemébe. És nem akartam elhinni, amit mondott.
- Miért? – tátogtam, de hang nem jött ki a torkomon, ahhoz levegő kellett volna, hogy megrezegtesse a hangszálaimat.
De még mindig nem lélegeztem. A szívem is egyre csendesebben dobogott.
- Nem tudom… - hajtotta le Rob ismét a fejét, és a kezeinkre nézett.
A vér is megfagyott az ereimben, így nem is éreztem az érintését.
- Megláttam azt a videót és a képet az interneten, és…
A hangja alig volt több suttogásnál, de az erkély felől érkező szellő éppen a fülem irányába repítette, így tökéletesen értettem, amit mond. Vagyis hallottam. Megérteni még nem tudtam.
- Majd’ megőrültem a féltékenységtől – vallotta be. – Előtte írtam alá a házzal kapcsolatos papírokat, aztán…
A „ház” szót számomra újdonságnak számító utálattal ejtette ki. Nem tudtam megkérdezni, miért, az több szavas mondatot igényelt volna tőlem. De egyelőre szólni sem voltam képes.
- Jillel koccintottunk a sikeres együttműködésre…
Nem akartam hallani ezt a nevet többet. De tiltakozni sem volt erőm. Az ellen se, hogy folytassa…
- Utána mutatta meg a képeket, és… Kiborultam. Ittunk...
Rob arckifejezése egyre torzabb lett, ahogy elmesélte a történteket. A kezemet még mindig fogva tartotta. A messziségből érzékeltem, hogy zsibbadni kezd a lábam, és egy idő után nem is bírta. Térdre rogytam, és a sarkamra ültem.
- Utána nem emlékszem, hogy mi történt, de… - Ekkor rám nézett egy pillanatra, és új ijedtséget láttam a szemében. Talán a merev ábrázatom rémítette meg. – Amikor reggel felébredtem, meztelenül feküdtünk az ágyamban – hunyta le megint a szemét, és kifújta a levegőt.
Nekem nem volt mit kifújni.
- Kérlek, bocsáss meg! – suttogta olyan szívszaggatóan, hogy majdnem megsajnáltam.
De csak majdnem. Mert ugyanennek a fájdalomnak a többszöröse kezdte el apró cafatokra szaggatni már halott szívemet és lelkemet.
Nem tudtam gondolkodni, valami mégis az eszembe jutott. Az egyetlen tény, ami elősegítené, vagy hátráltatná a végső döntésemet.
Lassan, fájón teleszívtam a tüdőmet levegővel, és kinyitottam a számat. A szívem felgyorsult, ahogy beindult a testem működése, és egy pillanatig csak annak a zajára figyeltem.
- Legalább védekeztetek? – A hangom idegenebb volt, mint valaha. Eltöprengtem egy másodpercre, ezt valóban én kérdeztem-e, mert nem ismertem fel ezt a rekedt, kínlódó, dallamtalan és kifejezéstelen hangszínt.
Mivel még mindig őt bámultam, nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy lássam, megrázza a fejét. A mozdulat nem volt több egy lepke szárnycsapásánál, de egyértelmű felelet volt a kérdésére.
Megmozdítottam a kezemet. Rob még szorosabban kulcsolta össze az ujjainkat.
- Kérlek, bocsáss meg – nyögte ismét az enyémhez hasonló szenvedő hangon.
- Engedj el – kértem a maradék levegőmet felhasználva.
Egy utolsót szorított a kezemen, miközben zihálni kezdett. Utána elengedett. A kezem még nem vette fel a hullamerevséget, amit halottnak hitt létem miatt gondoltam, hogy már belém is állt. Erőtlenül hullott alá a combomra.
A szívem megint lelassult, de ahogy fel próbáltam állni, gyorsulni kezdett. A hullámzástól megszédültem, de sikerült talpon maradnom.
- Megbocsátok – mondtam ki, mielőtt felfoghattam volna, hogy mire is készülök.
Rob abbahagyta a zihálást, és csodálkozva, hitetlenkedve, és megkönnyebbülten nézett rám. Elmosolyodott, aztán azonnal felállt, és át akart ölelni, de valahonnan erőt merítettem és a tenyeremet tartottam felé. Megtorpant, mielőtt még hozzáértem, és leengedte a karjait a teste mellé, amelyekkel átkarolni akart volna.
- De menj el – folytattam az imént elkezdett félmondatomat.
Elfordítottam a fejem, de nem láttam magam előtt semmit. Csak nagy üresség tátongott bennem, és körülöttem egyaránt.
- Kristen – szólt hozzám, de nem figyeltem rá.
Leengedtem a kezem, összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és mentem pár lépést. Nem tudtam volna megmondani, hogy kerültem oda, de egyszer csak a fürdőszobában találtam magam, a csukott ajtónak támaszkodva.
- Kristen – szólongatott Rob tovább.
- Menj el – suttogtam.
A könnyeim még mindig nem jelentkeztek, pedig belől nemcsak zokogtam, hanem véreztem is. Az összes belső szervem megszűnt működni, és az ajtó mentén a földre csúsztam. Nem tudtam tovább tartani magam, hiába volt a segítségemre ebben a csukott ajtó.
- Kérlek, ne küldj el – hallottam a hangját egészen közelről.
Gyanítottam, hogy ő is az ajtónak támaszkodik a túloldalon.
- Menj el – mondtam ismét, valamivel hallhatóbban.
Utána csend.
Sokáig.
Nem mertem megnézni, vajon itt van-e még.
Az agyam teljesen üres volt. Semmit nem tudtam vele kezdeni. Gondolkodni éppúgy nem, mint eldönteni, hogy meddig akarok még itt ülni a hideg kövön, vagy hogy életre akarok-e még kelni valaha.
Erőlködnöm kellett, hogy vissza tudjam idézni a szavait, mert valamilyen láthatatlan erő bennem nem engedte szabadon lényemnek azt a részét, ami emlékezni akart rá, mit is mondott Rob.
Lefeküdt Jillel. Meglátta a képet és a videót az interneten, és kiakadt. Jogosan. Utána ittak. És reggel egymás mellett ébredtek, elég félre nem érthető helyzetben.
Másnap pedig már itt volt nálam. És velem szeretkezett… Mintha mi sem történt volna… És ez több napja volt, sőt, több, mint két hete…
Hányingerem támadt.
De még most is szerettem. Még így is szerettem…
A könnyeim gejzírként törtek elő a szempilláim között, amint végre képes voltam felfogni, mit is jelent mindez.
Vége…
