277. fejezet (Kristen)
Teltek a napok, a hetek. Boldogságban, nyugalomban.
Szerelemben.
És várakozásban. A baba, ha lehetséges, még közelebb hozott minket egymáshoz. Soha ilyen összhangban nem voltunk, mint ekkor. Mindketten epedve vártuk a kis jövevény érkezését, ember nem tudta volna megmondani, melyikünk jobban.
Mivel a ház átépítését együttesen kizártuk, Rob egy újat vett, alig pár utcányira, és éppen Jennyék szomszédságában. Egy éve még nem hittem volna, hogy gyermekkori barátnőmmel ismét ilyen közel leszünk egymáshoz, és nem győztem neki köszönetet mondani, hogy anno elcsalt engem ide látogatóba.
Akkor ugyanis nem ismerhettem volna meg szerelmemet, és nem érezném magam ilyen végtelen elégedettnek és teljesnek.
Az új házon viszont akadt tataroznivaló bőven, ebben Rick segített Robnak, aki engem szigorúan eltiltott a környékről is, nehogy valami bajom essen az átépítéssel járó porban, felfordulásban. Ilyenkor Jennyvel töltöttem az időm nagy részét.
A családjainkat is beavattuk abba, hogy hamarosan szülők leszünk, és Cameront leszámítva mindenki nagy örömmel fogadta a hírt. Anyám már az esküvőnket tervezgette, holott erről eddig még mi sem beszéltünk. Amint viszont szóbahozta, már aznap este elgondolkodtam rajta, és fel is tettem Robnak a kérdést.
- Mi legyen az esküvővel?
Ő, utóbbi időkben jó szokásához híven a már enyhén domborodó hasamat cirógatta, miután érzéki élményekben részesített, és éppen egymást ölelve hevertünk még a régi házban, a hálószoba rejtekében.
A keze megállt egy pillanatra, és felemelte a fejét a mellemről. Szeme csodálkozást, és izgalmat tükrözött.
- Mikor szeretnéd? – kérdezte mosolyogva.
- Talán jó lenne mielőbb… Amíg még normálisan néznék ki a menyasszonyi ruhában… Nem úgy, mint egy hordó – fintorogtam.
- Te vagy a legszebb kismama – bókolt erre, és puszikkal borította a nyakamat, majd egy édes csókkal bizonygatta, mennyire gondolja ezt komolyan.
Imádtam érte, de nem hittem neki. Napról napra kellemetlenebbül éreztem magam, ha viszont arra gondoltam, hogy aki a pocakomban lakik, a szerelmünk gyümölcse, mintha elfújták volna minden rossz érzésemet.
Megállapodtunk, hogy első körben anyáinkkal egyeztetünk, mert Claire is lelkesen közreműködni kívánt a lagzi szervezésében. Meg persze Jenny. Őt ki sem hagytam volna belőle. Rob nővéreiről pedig nem is beszélve. Még Lizzy is furcsa mód kedvesebb lett, mióta megtudta, hogy nagynéni lesz.
Másnap sor került a beszélgetésre családjaink idősebb nőtagjaival. Nem volt egyszerű, mivel az én anyám csak a kihangosított telefonon át tudott érvelni – azt viszont is meglehetősen hangosan.
Claire, Vic, Lizzy és Jenny egymás szavába vágva próbáltak – sikertelenül – megállapodni abban, hogy mi legyen a menü, honnan rendeljenek virágot, melyik zenekar játsszon nászindulót.
Robbal mégis csak akkor pillantottunk egymásra kétségbeesetten, amikor odáig fajult a dolog, hogy vajon a galambok reptetése, vagy egy kis tó hattyúkkal mutatna-e jobban. Ki se kellett mondanunk, egyazon pillanatban álltunk fel, és osontunk fedezékbe a háború elől.
- Uhh… Ezt nem hiszem el - nyögte, amint kiértünk a családja háza elé.
Azonnal rágyújtott, és ezt most én is szívesen megtettem volna. Észrevette a vágyódó pillantásomat, de nemcsak azért nem kezdtem el könyörögni egy cigiért, mert pár lépéssel rögtön távolabb ment, hanem mert amúgy sem akartam mérgezni a kisbabánkat.
- Szökjünk meg – javasoltam.
És tényleg nem tartottam rossz ötletnek. Sokkal boldogabbak lehetnénk, ha mondjuk egy tengerparti naplementében esküdnénk egymásnak örök szerelmet, nem pedig ezernyi vendégtől körbevéve.
Rob viszont lemondóan pillantott rám, miközben a kocsinak dőlt.
- Kitagadnának – sóhajtotta.
Ebben igaza volt. Még Jenny is totál kiakadna, ha lefújnám a menyegzőt. Így hát maradtunk a tervnél: mindenből a létező legkisebb részünket vesszük ki, és hagyjuk, hadd gyilkolják egymást a többiek, ha már ilyen mértékben szervezkedni akarnak.
Richard érkezett haza éppen mielőtt a kocsiba szálltunk volna, hogy hazameneküljünk a káoszból, mielőtt bárki észreveszi, hogy leléptünk.
- Hát ti? – kérdezte csodálkozva. – Nem maradtok vacsorára? – csodálkozott.
- Nem, apu, a nők megőrültek, a vacsit meg nem csinálja senki, úgyhogy ezt most inkább kihagyjuk – felelt Rob.
Azt viszont még megvárta, hogy jövendőbeli apósommal összeölelkezzünk, és csak utána segített be a kocsiba. Búcsút intettünk, és elhajtottunk az új házunk felé.
Rob leállította a motort, és a vállamat átkarolva pillantott ki mellettem az ablakon.
- Szép lesz, ugye? – kérdezte a nyakamba suttogva.
A felújításokkal már nagyjából végeztek, most a festésnél tartottak, de kívülről már teljesen késznek látszott.
- Gyönyörű – mondtam, és kissé felé fordítottam a fejem.
Éppen összeért a szánk, úgyhogy azonnal megízleltük egymást. Még érződött rajta egy picit a cigaretta füstje, így dupla élvezettel kóstolgattam az ajkait, és a nyelvét. Nem tudtam betelni vele.
Mióta a rosszulléteim ritkultak - hetente már alig kétszer kellett reggel a fürdőbe rohannom -, sokkal kívánósabb lettem, mint valaha gondolni mertem volna.
De nem étel volt az, amit napjában többször megkívántam, hanem Rob.
Ez persze egy cseppet sem volt ellenére, de most itt az autóban mégis visszautasított. Lefogta a kezem, amely a nadrágja egyértelmű domborodását simogatta, és a másikat is, amely pedig az ingjét gombolgatta.
- Hé, menjünk inkább haza gyorsan – súgta, és körbepillantott, nem látta-e valaki a majdnem-akciónkat.
- Gyorsan – kértem, mire lefejtette magáról a karjaimat, és visszaültetett az anyósülésre.
Indított, és a megengedett sebességhatáron belül ugyan, de szélsebesen hazavitt a régi házba, amelyet addig akartunk csak használni, amíg el nem készül az új.
A bejárat előtt felkapott, és átlépte velem a küszöböt.
- Mit művelsz? – nevettem rá, mire egy vidám pillantást kaptam tőle.
- Gyakorolnom kell – magyarázta véresen komoly hangon, de végül ő is elnevette magát.
Egyből a fürdőbe vitt, ahol megnyitotta a vizet, és a kád mellé állítva levetkőztetett, amely a folytonos csókolgatások közepette nem ment túl egyszerűen. Én is igyekeztem megszabadítani a ruháitól, ő azonban hamarabb végzett velem, és maga dobálta le a felesleges maradékot.
Utána a kádba ültetett, mögém csúszott, én pedig hátradőltem a mellkasára. Egy izgató emlékem idéződött fel bennem, amely Brightonra emlékeztetett.
Nem tudtam megtartóztatni magam, és mivel az ő keze a mellemen, és a hasamon járt, egyre lentebbi helyek felé vándorolva, én is a hátam mögé csúsztattam a kezem, hogy simogatni kezdjem a derekamnak nyomódó, lüktető férfiasságát.
A nyakamba nyögött, amint megtaláltam, amit akartam, és egy kissé lejjebb csúszott a kádban. Engem viszont feljebb húzott a testén a derekamnál fogva.
Széttártam a lábaimat, és bár a hátam mögött maradt, a kád szélébe kapaszkodva addig ügyeskedtem, míg magamba nem tudtam vezetni.
Hangos sóhajjal adóztunk az egyesülésnek, aztán visszadőltem rá, és egy kis ideig egyszerűen csak azt élveztem, hogy bennem van. Elfordítottam a fejem, hogy meg tudjam csókolni, mire éhesen, bár levegő után kapkodva kapott az ajkaim után.
Aztán lágyan mozogni kezdett bennem, vagy inkább engem mozgatott magán, nem tudtam volna megmondani, melyik kifejezés a helyes, de nem is ez számított, hanem az érzés. A csókot sem hagytuk abba, ezért nyelvünk is kifejezte azt a gyönyört, amelyet testünk újra és újra történő mély összekapcsolódása jelentett.
Nem telt bele egy percbe sem, de máris elérkezett a beteljesülés, ami után remegve hullottam vissza a karjaiba. Pontosabban a testére. Rob szorosan ölelt át, és tovább cirógatta a melleimet, hasamat.
Miután kilihegtük magunkat, szerelmem mindkettőnket megmosdatott, aztán megtörölt, és a hálóba vitt. Újabb szerelmes kényeztetésekkel és kielégülésekkel teli órák következtek, de minden alkalom után úgy éreztem, akármeddig tudnám folytatni. És Rob is fáradhatatlanul tett eleget „vőlegényi” kötelességeinek.
Az éjszaka közepén, mielőtt elszunnyadtunk volna, feltett egy kérdést.
- Vajon kisfiú lesz vagy kislány?
Meglepődtem. Ezen eddig még én sem gondolkodtam.
- Te szeretnéd tudni? – kérdeztem vissza.
Ezen elgondolkodott.
- Nem – mondta aztán csendesen mosolyogva. – Ha már úgyis egy kis csoda ő itt benned, akkor legyen ez is meglepetés – magyarázta, és én tökéletesen egyetértettem.
---
Másnap délelőtt még együtt voltunk, délután viszont magamra hagyott, mert megígérte Ricknek, hogy segíteni fog neki a házunk belső falainak festésében.
- Sietek, ahogy tudok – ígérte, és egy hosszú csókkal búcsúzott.
Az ajtóból intettem utána, és bár sajnáltam, hogy elmegy, tudtam, hogy értünk dolgozik. Értem és a kis jövevényért. Lepillantottam a hasamra, és gügyögni kezdtem a dudornak.
Mivel kissé fáradtnak éreztem magam, úgy döntöttem, amíg kedvesem távol van, ledőlök egy időre szundítani, de alighogy ez sikerült volna, csöngettek. Nehezen, de feltápászkodtam, és lementem a földszintre megnézni, ki lehet az.
Lizzy volt, aki vásárolni ment ma, és egy csomó édes gyerekholmit vásárolt nekünk. Megköszöntem, és beinvitáltam egy kis beszélgetésre. Míg ő kávézott, én teáztam, és hamar eltelt a délután. Rob még nem ért haza, de nem aggódtam miatta, tudtam, hogy telefonálni fog, ha sokat késne.
Lizzy egy idő után észrevette, hogy egyre álmosabban pislogok, és gyorsan elbúcsúzott. Nem bántam, mert bár mostanság szinte a nővéremnek tekintettem, valóban kimerültnek éreztem magam.
Még fel sem értem a lépcsőn, amikor ismét csöngettek. Úgy sejtettem, biztosan Lizzy hagyott itt valamit, ezért nevetve mentem vissza az ajtóhoz, de amint kitártam, lemerevedtem.
A rémálmom állt előttem.
Tom.
