281. fejezet (Rob)
Hiába voltunk együtt, mintha két idegen lettünk volna. Kristen alig beszélt, rám szinte nem is nézett. Ha kérdeztem, válaszolt, de csak semmitmondóan… Enni alig evett valamit, és iszonyúan lefogyott, pedig azelőtt sem volt oka panaszra a súlyát illetően.
Nagyon nehéz volt. Fogalmam sem volt, mit tehetnék annak érdekében, hogy legalább egy kicsi érdeklődést mutasson bármi iránt.
Az éjszakák voltak a legkínzóbbak. Azt megengedte, hogy átöleljem, de jobb szó erre az, hogy inkább csak hagyta. A csókom elől elhúzódott, és a szerelmi vallomásaimat sem viszonozta.
Kezdtem megőrülni, bár nem voltam benne biztos, vele nem történt-e már meg ez. Senki nem tudta kizökkenteni. Nem egyszerre, de többen jöttek meglátogatni, a családom elsősorban, hisz ők voltak a legközelebb. De semmi reakció. Rájuk is ugyanolyan élettelenül tekintett, és velük is ugyanolyan megkövetelt kötelességből beszélt, mint velem.
Sok időt voltam vele otthon, de az új házat is lassan berendeztem kettőnknek, hogy talán a környezetváltozás jót fog tenni neki. A költözésben sem segített, mintha nem is érdekelte volna az egész.
Az első ott töltött esténken egy olyan étellel leptem meg vacsorára, amelyet akkor csináltam neki, amikor Brightonban voltunk. De csak piszkálgatta. Próbáltam türelmes lenni, de nagyon nehezen ment.
Őt sokszor láttam sírdogálni, amikor azt hitte, nem figyeli senki, és ilyenkor a szívem szakadt meg. Egyetlen előnye volt annak, hogy így viselkedett: a saját bánatommal kevesebbet tudtam törődni. Ez sem feledtette el velem azonban, hogy az én gyerekem is volt az a kis csöppség, akinek megszületni sem volt lehetősége.
Kristen előtt viszont gondosan lepleztem az érzéseimet. Róla akartam gondoskodni, rajta segíteni, és őt felvidítani, de sehogyan sem ment.
Egyszer Rick „elrabolt otthonról”, és Jenny maradt addig kedvesemmel. Egy közeli szórakozóhelyre mentünk, ahol hétköznap lévén elég kevesen lézengtek. Szerencsére. Mert nem volt kedvem senkihez sem.
- Mi a helyzet? – kérdezte Rick.
Már meg sem lepett, hogy ő is tud mindent.
- Változatlan – mondtam neki.
Erre felsóhajtott, és együtt érzően a vállamra tette a kezét.
- Nem vagyok pszichológus, de talán jót tenne, ha egy kicsit külön lennétek – javasolta aztán.
Döbbenten meredtem rá. Hogy legyünk külön?! Na azt már nem. Hevesen megráztam a fejem.
- Most is alig vagyunk együtt – kezdtem. – Tudom, és látom, hogy ott van mellettem, de mintha mérföldekre járna.
- Talán csak a történtek utóhatása… - gondolkodott tovább barátom.
Nem tudtam, mi lehet a baj. Már magamban is kerestem, de ott sem találtam. Rágyújtottam, és tovább ittam a sörömet. Egyszer csak felfigyeltem valamire.
Kristen közeledett felém. Tom kísérte. És mosolyogtak. Leesett az állam.
Aztán szerelmem odalépett hozzám, és megfogta a kezemet. A többiekről, és előző meglepettségemről megfeledkezve követtem, magam sem tudtam hova. Kristen az épület mögé vezetett, ahol a falnak döntött, és lábujjhegyre állva csókolni kezdett.
Az elmúlt hetek kínszenvedései után olyan heves érzések jártak át, hogy nem tudtam türtőztetni magam. És a kezem. Anélkül, hogy megkérdeztem volna, mi történt, miért csinálja ezt, meg egyáltalán: mit művelt ő Tommal, visszacsókoltam, és az ujjaim maguktól indultak felfedezőútra a testén.
Veszélyesen hasonlítani kezdett az egész egy régebben elkövetett incidensre, ami akkor történt, miután elzavartam magamtól. De most tényleg őt tartottam a karjaimban, és a legközelebb álló kocsi motorháztetejére döntöttem.
Végigsimítottam a testén, és felgyűrtem a szoknyáját. Nem viselt bugyit. Fölé hajoltam, és újra csókolni kezdtem, nyelvemmel végighaladtam a nyakán, a váll nélküli felsőjét a derekára toltam, és a melleit is birtokba vettem.
Kristen kezei eközben a nadrágom elejét bontogatták, és pillanatokba telt csak, amíg kiszabadított belőle. Utána közelebb csúszott, a lábait szélesre tárta, és a fenekembe markolva vezetett magába mélyen.
A teste mellett én is a kocsira támaszkodtam, és az egyik kezem a csípője alá téve húztam magamhoz még szorosabban. És egyre gyorsabban mozogtam benne. Olyan hihetetlen érzések járták át az egész testemet, hogy megfogalmazni sem lettem volna képes őket.
Kristen vadul karmolt, többször a számba harapott, és hangosan felsikított, amint elérte a gyönyörök mindig tárt kapuját. Én is követtem őt, és a teste fölé borulva próbáltam ráeszmélni, mit is csináltunk.
Körülnéztem, de szerencsére senkit nem láttam, holott tökéletes kilátása nyílt volna bárkinek az egészre, aki húsz méteren belül van. Most elhúzódtam inkább tőle, és visszagomboltam a nadrágomat. Ő még fekve maradt a motorháztetőn, és rémülten vettem észre, hogy újra vérezni kezdett.
Azonnal a karjaimba vettem, és a saját kocsim felé vittem. Amint betettem az ülésre, elvesztette az eszméletét, én pedig olyan gyorsan vittem a kórházba, ahogy csak tudtam, pillanatnyilag egy rendőrkordon sem állíthatott volna meg.
Ott a műtőbe tolták, bár nem mondott senki semmit, hogy miért. Órákig ültem tűkön a váróban. Vic jelent meg ismét.
- Mi történt? – kérdezte félve.
De most még magam sem tudtam neki mit mondani. Erre felajánlotta, hogy megkeresi a barátját, hátha az gyorsabban ki tud valamit deríteni, bennfentes orvos lévén. Megköszöntem neki, és tovább idegeskedtem.
Reggel lett, de még mindig nem jött senki, hogy értesítsen róla, mi van Kristennel. Az aggodalom szétmarcangolta a szívemet, a lelkemet, és a húsomat is rágni kezdte, amikor végre jött egy fiatal doktornő, és a nevemet kiáltotta. Azonnal odaugrottam hozzá.
- A barátnője elvetélt – mondta, majd továbbállt.
Most már biztos voltam benne, hogy vagy én őrültem meg, vagy az egész világ körülöttem. És ez valamilyen szinten megnyugtatott. Méghogy elvetélt… Hangosan felnevettem. De hát az már hetekkel ezelőtt történt…
Azóta nem is voltunk együtt. A kislányunk elvesztése miatti fájdalmat sehogyan nem vezettük le, még egy érzéki összebújással sem. Egészen ma estig. És ennek is mi lett a következménye...
Míg ezen gondolkodtam, Tom lépett mellém.
- Szia, hogy van Kris? – kérdezte.
Elképedve bámultam rá. Hogy kerül ő ide?! És honnan tudja, hogy itt van Kristen?! Ezt meg is kérdeztem tőle, de közben cseppet sem finoman a falhoz kentem, és a gallérjánál fogva emeltem a magasba.
- Csak… Erre jártam… - dadogta, mire eleresztettem.
Most ő érdekelt a legkevésbé.
- Ja, és mellesleg lefeküdt velem pár hete.
A sokk váratlanul ért. Most már végképp nem tudtam, mit gondoljak. És kinek higgyek. Visszafordultam Tom felé, és összeszűkült szemekkel parancsoltam, hogy ezt fejtse ki bővebben.
Elmesélte, hogy nemrég, mikor én a házon dolgoztam, Kristen felhívta őt, hogy magányosnak érzi magát, és nem menne-e át hozzá kicsit beszélgetni. Tom kíméletlenül az orrom alá dörgölte azt is, hogy miután kivesézték azt, mennyire eltávolodtunk egymástól, az ágyban kötöttek ki.
- Most sokkal szenvedélyesebb volt a kicsike, nem is kellett erőszakoz folyamodnom – kacsintott rám, de egy bal horgot kapott cserébe.
Utána addig ütlegeltem, amíg pár ápoló le nem szedett róla. Őt is a műtőbe vitték, mert elrepedt az állkapocscsontja, én meg ismét egyedül maradtam a kínzó gondolatokkal és a tényekkel. A kézfejemről a folyosó fehér padlójára csepegett a vér, de nem érdekelt.
Egy kéz érintette meg a vállam, és mikor felnéztem, Mike-ot láttam magam mellett. Ha nő lettem volna, ekkor nevetek fel hisztérikusan. De csak egy dühös pillantást kapott, hiába szólt hozzám barátságosan.
- Mi a fenét keresel te itt egyáltalán? – firtattam, és készültem rá, hogy őt is a műtőbe küldjem.
- Meglepetést akartam szerezni Krisnek – felelte, majd leült mellém.
Újabb órák teltek el. A fejemben kattogott a mutató, másodpercenként hangos zajjal jelezve az idő múlását. Mike nem szólalt meg többet. És más sem. Zúgott a fülem. És Kristenen gondolkodtam.
Azt képtelenségnek tartottam, hogy igaz lenne, amit Tom mondott. Meg azt is, amit az ápolónő. Mike már csak a hab volt a tortán. Végső kétségbeesésemben szinte reménykedve pislogtam az ajtó felé, hátha Kellan is megjelenik, mint egy mézédes meggyszem a torta habjának tetején. De nem jött.
Egy orvos viszont végre igen. Közölte, hogy Kristen kómába esett, és senki nem tudja, mikor fog felébredni. Látni akartam azonnal. Bemehettem hozzá, de tényleg nem volt magánál. Közös kórtermet kapott Tommal. Tényleg kezdtem elveszíteni a türelmemet. Azonnal megmondtam az orvosnak, hogy távolítsák el a nem kívánatos személyt, de az csak akadékoskodott.
Amint kiment a szobából, én magam toltam ki Tom ágyát a folyosóra, és magunkra zártam az ajtót. Kristen mellé ültem, és megfogtam a kezét. Hideg volt. Ő maga pedig mozdulatlan. Napok teltek el így.
Tomot eltűntették a folyosóról, mert mikor másnap kimentem cigizni, már nem volt ott. A családom most is bejött, és mindenféle együttérzésükről biztosítottak, de nem voltam túl barátságos hangulatban, így őket is elzavartam. Mike szerencsére elment, mert őt nem láttam többé.
Kristen a nyolcadik napon ébredt fel. Éppen bent voltam nála, és a sorsot faggattam, mivel érdemeltem ki ezt a szenvedést. Újra lejátszódott a jelenet, ami a legutóbbi kórházbéli tartózkodásakor. Elküldött. De másnap hazavihettem, és meg is tettem. Megint befelé fordult. Senkivel és semmivel nem kommunikált.
Én magam felkerestem egy pszichiátert, hogy próbáljon meg legalább nekem segíteni, mert akkor talán én is tudok Kristennek. Ekkor már szinte hónapok óta nem aludtam. Ha igen, akkor is csak egy-egy órára, mert attól tartottam, Kristen pont akkor fog visszaváltozni normálissá, amikor nem vagyok mellette.
De ez nem történt meg.
Rick egyik este megint elcsalt sörözni. Jenny maradt ott Kristennel a házban. Aztán egyszer csak megjelent. Rögtön nekiestem, hol hagyta szerelmemet, de csak annyit mondott, hogy otthon vár engem, és menjek mielőbb, ha jót akarok magamnak.
Nem álltam le vele vitázni, hogy beszélhet velem így, hiszen eddig egy oldalon álltunk, inkább siettem haza kedvesemhez.
A házban sötét volt. Fel akartam kapcsolni a villanyt, de nem sikerült.
Biztos elment az áram, gondoltam. Felkattintottam az öngyújtómat, és félve néztem a konyha felé.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, amikor láttam, hogy Kristen nem fekszik ott félholtan, mint a legutóbbi áramszünetkor.
Az emelet felé lépdeltem, de a hálószobában se volt.
Halk csobogást hallottam, és a fürdő felé indultam.
A tocsogó hangokból ítélve túlfolyhatott a víz, mert a lábam alatt kúszott a lépcsősor felé.
A torkomban dobogott a szívem, miközben kitártam a fürdőszoba ajtaját, és a kád felé néztem.
Eddig dobogott a szívem.
Most megállt.
Kristen feküdt ott a gyertyákkal megvilágított helyiségben, és sötét színű víz patakzott kifelé a hófehér kádból.
Az öngyújtó kiesett a kezemből.
Közelebb léptem.
Az egyik karja kilógott a kád szélén, és az összeszabdalt csuklójából vér csöpögött a túlfolyt vízbe, amely a padlót borította. Ott hevert a konyhakés is.
Szerelmem lehajtott fejjel feküdt a vörös vízben.
Úgy éreztem, meghalok.
Azonnal tárcsáztam a mentőket, utána még közelebb léptem, és az elmémbe költöző rémület helyére higgadtságot és lélekjelenlétet próbáltam erőszakolni.
Nem ment könnyen.
A csuklóján nem tudtam volna tapintani a pulzusát, ezért az álla alá nyúltam, hogy felemeljem a fejét.
A feje hátrabicsaklott, és hatalmas vágás szelte végig a torkát.
Élettelen szemekkel bámult rám.
Nem kaptam levegőt.
Zokogva rogytam a földre a kád mellé, és nem akartam elhinni, hogy vége.
A szívem kiszakadt a helyéről, és Kristennel együtt szállt a mennyország felé.
Egyetlen szó visszhangzott a fejemben:
Vége…
