256. fejezet (Kristen)
Nem érzékeltem az idő múlását. Remegtem, és nemcsak a hidegtől - mivel még mindig a fürdőszoba padlóján ücsörögtem -, hanem attól is, hogy elkezdtem felfogni az egészet.
Kintről nem hallatszott semmilyen zaj.
A könnyeim elapadtak végre, így megpróbáltam végiggondolni a történteket. Bár az agyam még nem működött rendesen.
Nem akartam elhinni, hogy Rob tényleg megtette. Nem tudtam kimondani, még magamban sem, hogy micsodát. De nem vallotta volna be, ha nem lenne mégis igaz… A miértek egyre-másra keringtek a fejemben, de merteket nem találtam egyikre sem.
Úgy éreztem, hogy megaláztak, kihasználtak, és nem értettem, hogy mi mindennek az oka.
A megalázottság amiatt a tény miatt volt, hogy képes volt lefeküdni valaki mással. És éppen Jillel. Bár ez még mindig jobb, mintha egy olyasvalakivel tette volna, akit közelebbről ismerek. De csak egy halvány fokkal jobb.
A kihasználás érzése pedig amiatt tépkedte a lelkemet, mert utána visszajött hozzám, és úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Egy ócska rongynak éreztem magam ebben a pár percben. Vagy órában…
Nem tudtam, mióta lehetek bezárkózva a fürdőbe.
Rob egy ideje nem szólongatott. Talán már elment. Ahogy kértem. Most nem tudtam volna vele találkozni, beszélni, vagy akár csak ránézni. Most…
A szívem mélyén azonban még mindig őt akartam. A végtelenségig.
De vajon rendbe lehet-e ezt hozni valaha? Úgy éreztem, hogy nem. Ha egyszer megtette, lehet, hogy meg fogja tenni máskor is. Bár azt mondta, hogy ivott, és nem emlékszik semmire, de ez sem menti fel az alól, ami végül történt.
Lehunytam a szemem, és egy könnycsepp buggyant ki újra a pilláim alól. És még én aggódtam, mit fog szólni Kellan miatt… Én is ittam akkor, de mégis megálltam, hogy rögtön lefeküdjek vele. Még akkor is elutasítottam volna, ha nem jönnek a többiek.
De Rob… Felhívta magához Jillt, és… Ünnepeltek. A mi házunkat.
Még ha valaha úgy is döntenék, hogy az elhamarkodottan kimondott megbocsátásom mellett újra meg is próbálom vele, akkor sem tudnék soha belépni abba a házba. És Rob lakásába sem.
De egyiknek sem áll fenn a veszélye, mert elküldtem. És ebben a percben abban reménykedtem, hogy tényleg nincs már itt a szobában. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj, amit tett velem. A szemem előtt volt az arca, mialatt elmondta. Szenvedett. Le sem tagadhatta volna.
Bár jó színész, ezt be kellett vallanom, ha arra gondoltam, milyen jól játszotta, hogy nincs semmi baja. Baja nem is volt, csak éppen félrekefélt…
Azt sem értettem, hogy miért jött vissza egyáltalán. Hogy még nagyobb fájdalmat okozzon?! Vagy rúgni akart még egyet, mielőtt színt vall?!
De ezt nem tudtam róla elképzelni. Hiszen ismertem. Vagy legalábbis azt hittem, hogy ismerem. De most… Elbizonytalanodtam.
Az utóbbi napok csodásak voltak, pedig már „azután” volt. Mégis… Éreztem, hogy szeret. Minden pillanatban meggyőzött róla, és nemcsak az ágyban.
És az is jelenthetne valamit, hogy ő mondta el, nem pedig mástól kellett megtudnom. Egész életemben becsültem, ha valaki őszinte, holott sokszor én magam sem voltam az. Kivéve vele, leszámítva azt az egyetlen rossz döntést.
Azt az „aprónak” egyáltalán nem nevezhető tény is eszembe jutott, hogy Jill talán teherbe esett. Amilyen szerencsétlen vagyok, ez biztosan megtörtént. Nekem meg úgysem lehet…
A hasamra szorítottam a kezem, ahol valamikor még a közös gyermekünket hordtam. De most már vége. Mindennek vége.
Lassan felálltam a padlóról, mert egy cigire volt szükségem. És a bárszekrény tartalmát is szerettem volna közelebbről megismerni.
Hirtelen kopogtak a bejárati ajtón, mire összerezzentem. Nem nyitotta ki senki, tehát Rob tényleg nincs már itt. De tartottam attól, hogy ő az, aki kopog, ezért csak a fürdőből mentem ki, az ajtót nem nyitottam ki senkinek.
- Kris, jól vagy? – kérdezte ekkor Ash a folyosóról.
Egy rövid habozás után őt mégis beengedtem, majd az erkélyre mentem rágyújtani.
Ash még döbbenten állt a bejáratnál, amikor már javában cigiztem. Aztán utánam jött.
- Mi történt? – suttogta rémülten, miután kijött hozzám.
- Szakítottunk – nyögtem rekedten.
- De miért? – nézett rám elkeseredve. – Hiszen…
Mielőtt elkezdte volna ecsetelni, milyen szép pár is vagyunk, közbevágtam.
- Megcsalt – mondtam ki, és újult erővel tört rám a fájdalom.
- Ó, Kris – ölelt magához Ash, de eltoltam.
Tudtam, hogyha elengedem magam, akkor biztos megint bőgni fogok, és nem akartam sajnálni, sem pedig sajnáltatni magam. Majd túlleszek ezen is. Egyszer…
- A fiúk lent vannak a bárban… - kezdte aztán. – Rob is velük van – tette hozzá, várva, mit reagálok.
Keserűen elmosolyodtam.
- Biztos iszik meg nőzik, ez a legújabb szokása – szakadt ki belőlem.
- Most éppen nem… Egyedül ücsörög egy sarokban, és órák óta ugyanazt a teli poharat bámulja.
Nem tudott meghatni. Megráztam a fejem, és újabb szál cigire gyújtottam.
- Nem akarom látni.
Eszembe jutott, hogy úgyis kell majd, a cuccai még biztos itt vannak a szobában. Megkértem Asht, hogy legyen szíves mindent összepakolni, amit nem az én holmimnak gondol és tegye ki az ajtó elé.
- Kris… Nem akarok beleszólni, de…
- Akkor ne tedd! – morrantam rá, de meg is bántam, és bocsánatot kértem.
Nem lenne fair rajta kitölteni a… Mimet is? Dühömet? Elkeseredettségemet? Csalódottságomat? Elveszettségemet?
Míg ezen töprengtem, Ash összeszedte Rob ruháit, és a bejárati ajtóba tette, csakhogy belülre, nem kívülre. Én magam rugdostam ki a táskát a folyósóra, és Asht is megkértem, hogy hagyjon magamra.
- Nem akarsz vele beszélni? – kérdezte, mielőtt rácsuktam volna az ajtót.
- Nem – feleltem hitetlenkedve.
Miért hiszi vajon, hogy az bármin is változtatna?
- Később visszajövök, hogy jól vagy-e – mondta még, aztán sajnálkozó tekintettel nézte végig, ahogy eltűnök a záródó ajtó mögött.
Belülről az ajtónak dőltem, és újra rám tört a sírás. Addig zokogtam, míg újra elfogytak bánatom sós cseppjei, majd elvánszorogtam a hálószobáig. Az ágyra néztem, de nem voltam képes ott aludni, ahol vele szeretkeztünk. Visszamentem a nappaliba, és a kanapéra kucorodtam.
A szervezetem már működött, de mintha teljesen kiürült volna. Éreztem a kínt, amely lassan, mint a cseppenként ható méreg, marta szét a bensőmet, és csak egy hatalmas fekete űrt hagyott maga után.
A bárszekrény érintetlen maradt. És egész éjjel nem aludtam.
Nem zaklatott más, még Ash sem jött vissza, így nyugodtan tudtam átgondolni a dolgokat. Ezek után nincs sem közös jövőnk, sem Brighton, sem házasság, semmi…
Azt kívántam, bárcsak teljesen kitörölhetném az agyamból az egészet. Minden boldog tervet, amelyet együtt határoztunk el. És legjobb lenne őt is elfelejteni.
De ez nem volt ilyen egyszerű.
Reggel a mobilom csiripelése riasztott fel éber kómámból, amelybe azért süppedtem, hogy ne sújtson le rám újfent a fájdalom, és ezzel jelezte, hogy dolgoznom kell indulni. Mert az élet nem állt meg. Csak az én létem lett értelmetlen.
Nem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzek, a forgatáson úgyis más ruhát kell felhúznom, ezért ahogy voltam, gyűrötten, és kócosan léptem ki a szobából. Ahogy kinyitottam az ajtót, Rob táskája még mindig előtte hevert.
Ő maga pedig ott ült a földön az ajtóval szemben, a felhúzott térdeire tett karjaira borulva. Az ajtó nyílására felkapta a fejét, és szomorúan nézett végig rajtam.
Felriadtam dermedtségemből, és kiléptem. Behúztam magam mögött az ajtót, és ügyet sem vetve rá, a lift felé indultam. Ő egy pillanat múlva mellettem termett, és megfogta a karomat, hogy megállítson.
- Engedj el – sziszegtem felé, de nem néztem rá.
- Kristen, kérlek, beszéljük meg.
- Nekünk nincs többé mit megbeszélnünk – feleltem halkan, és célzatosan a kezére néztem, hogy eresszen el végre.
- De igenis van! – mondta valamivel hangosabban, aztán hirtelen a falnak szorított, hogy ne tudjak szabadulni.
Kétségbeesetten néztem körül, de sehol nem volt senki, és mivel a folyosón csak a stáb tagjai laktak, akik valószínűleg mind elmentek, esélyem se volt, hogy bárki meghallja, ha segítségért kiáltok.
- Szeretlek – ölelt magához Rob, hiába próbáltam eltolni.
- Hagyj békén – nyögtem, és éreztem, hogy a könnyeim a szemembe gyülekeznek.
- Nem, kérlek, adj még egy esélyt – könyörgött tovább. – Szeretlek, Kristen.
Egyetlen lehetőségem volt. Menekülni a helyzetből, és a sokkból, hogy megcsaltak, amelyet még nem tudtam feldolgozni. És éltem is ezzel.
- Én nem szeretlek – mondtam határozottan és rezzenéstelenül, a szemébe nézve.
Életem legjobb alakítása lehetett, mert Rob elsápadt, aztán enyhült a szorítása a csuklóm és a testem körül egyaránt.
Végül elengedett. Elléptem tőle, és vissza sem nézve mentem tovább a lift irányába. A szívem megint sajgott, bár azt hittem, az éjszaka során már teljesen kivérzett.
Catherine rémülten sikoltott fel, amint meglátott, de nem kérdezett semmit. Nem így Ash, aki ötpercenként azt firtatta, jól vagyok-e. Még Kellan is figyelmesebb volt a vártnál, bár azt hittem, hogy a férfiúi szolidaritása miatt nem az én pártomat fogja majd. Az nem is volt kérdéses, hogy már mindenki tud a szakításunkról.
A nap gyötrelmesen lassan telt. Rob már a délelőtt során feltűnt a tömegben, és a távolból figyelt egész nap. A szünetekben igyekeztem elrejtőzni előle, de nem is zaklatott többet.
Este viszont, amikor visszamentünk a szállodába, újra az ajtóm előtt várt.
