266. fejezet (Rob)
A nap már erősen sütött be a szobába, ahol felébredtem. Körülnéztem, és sehol nem láttam Kristent.
Elment, dermedt belém a gondolat.
Az illata még a levegőben terjengett, és a testem is meggyőzött róla, hogy nem álmodtam, valóban együtt töltöttük az éjszakát. De nem értettem, hogy hova ment máris.
Aztán elátkoztam magam, amiért elaludtam. Villámgyorsan felkeltem, felvettem a ruháimat, majd a recepcióra rohantam, hogy megtudakoljam, mikor hagyta el a szállodát.
Kiábrándító hírt kaptam: három órája.
Amely elég kevésnek tűnik, néha viszont ennyin múlhat minden. Mint ebben az esetben is. Csak három óra! Ennyivel korábban kellett volna felébrednem, sőt, el sem szabadott volna aludnom, hogy még láthassam egy pillanatra, beszélhessek vele – ami éjjel elmaradt -, és esetleg maradásra bírjam.
Hogy elmondhassam neki a Jill-sztorit is. De nem. Három nyomorult órán múlt minden. Még megkérdeztem, nem tudják-e véletlenül, hova indult innen tovább a csapat, de nem tudtak rá válaszolni.
A kocsimhoz mentem, és hazahajtottam.
Otthon jött csak a felismerés: az egy dolog, hogy én elaludtam, ő viszont kiosont anélkül, hogy felkeltett volna. Ergo: ő nem akart velem beszélni. Direkt intézte így… Vagyis már nem akar tőlem semmit. Nem is akart, csak ezt az egyetlen éjszakát.
Amilyen boldog voltam még hajnalban, most olyan erővel sújtott le rám megint a kín. Ennyivé alacsonyodtam a szemében. Már csak egy kalandra vagyok jó, semmi egyébre.
A szívem újra haldokolni kezdett, a lelkem pedig összefacsarodott. Olyan szinten elment minden életkedvem, hogy komolyan fontolóra vettem az öngyilkolás különböző módszereit. Aztán elvetettem az ötletet. Annak sem lenne értelme. Ez a sorsom, valamiért ezt érdemlem, törődtem bele.
Még ezen a napon délután - mintha nem lett volna elég bajom, olyannyira belemerültem az önsajnálatba, és a bánatba -, megjelent Tom.
Hogy honnan tudta meg az új címemet, arról fogalmam sem volt, de az sem igazán érdekelt, hogy itt van. Nem túl barátságosan érdeklődtem meg tőle, mit akar, de látta, hogy nem vagyok éppen a legjobb hangulatomban, ezért ő kérdezte meg, velem mi van.
Teljesen úgy viselkedett, mintha mi se történt volna. És ez bosszantott. Nem elég, hogy megerőszakolta a szerelmemet, még képes és idejön?! Ezen istenigazából felhúztam magam, és rajta töltöttem ki a dühömet, amelyet pillanatnyilag Kristen elmenetele miatt is éreztem.
De csak egy jóízűt tudtam behúzni neki, mielőtt rájöttem, hogy annak sincs értelme, ha most megint félig agyonverem. Abbahagytam. Visszamentem a házamba, és magányba zárkóztam. Ő viszont nem tágított. Kettőszázhatvannégyszer kért bocsánatot tőlem, mielőtt kimondta volna kedvesem nevét.
Ekkor feltéptem az ajtót, és gyilkolni készen meredtem rá.
- Ne merd a szádra venni a nevét! – sziszegtem felé, de valamiért őszintének tűnt a bűnbánata. Mégsem tudott meghatni.
Már csak volt a barátom. Még akkor sem tudnék neki megbocsátani, ha nem Kristennel művelte volna ezt. De vele tette, és akármennyire is nem vagyunk már együtt – újabb szívsajdulás – még mindig ő nekem a legfontosabb. És az is marad… A végtelenségig.
- Haver, kérlek, én tényleg őszintén sajn… - Nem hallottam tovább. Rácsaptam az ajtót, és a ház túlsó sarkába, az emeletre menekültem.
Itt volt a háló is. Félelmetesen hasonlított az egész a malibui nyaralóra, de ez csak azután tűnt fel, mikor minden holmimat bepakoltam. És nem könnyített a lelkem terhein.
Pár napig kínoztam magam, és szenvedélyesen gyűlölni kezdtem a sorsot, amiért ezt érdemlem tőle. Aztán elkezdtem nosztalgiázni. Minden gondolatomnak Kristen volt a főszereplője. Nem egyszer elővettem a gitáromat, de az ujjaim csak az ő dalát voltak képesek elpengetni.
Minden örömünk és bánatunk eszembe jutott, és egyre inkább úgy éreztem, az nem lehet, hogy neki semmit nem jelentett az a legutóbbi éjszaka. Felrémlett előttem a tekintete. Először nem láttam meg benne a szerelmet. Valószínűleg én öltem ki belőle sikeresen. És egyúttal akaratlanul.
És fölöslegesen, mert mint utóbb kiderült, Jill hazudott. És a némber nem átallott ezen a napon is zaklatni. Nem akartam beengedni, így kikiabáltam neki, hogy legyen szíves és tűnjön el a verandámról és az életemből egyaránt, lehetőleg mindörökre.
Még egyszer bocsánatot kért, de kezdtem unni, hogy az utóbbi időben mindenki az én elnézésemért esedezik, ezért nem foglalkoztam vele. Egyedül Ricknek örültem meg, amikor pár nap múlva elrángatott kocsmázni.
Bár ehhez sem volt igazán hangulatom, így csak némán ültem a teli sörösüvegem mellett.
- Most ezt meddig akarod még folytatni? – kérdezte, mikor három óra múlva is érintetlen volt még a söröm.
Vállat vontam. Erre felsóhajtott.
- Komolyan olyanok vagytok, mint két gyerek! – csattant fel erre, de csak egy megvető pillantást kapott érte cserébe.
Nem szerettem volna őt is elmarni magam mellől, de tudtam, hogy ha így fojtatja, és esetleg ócsárolni kezdi Kristent, akkor nem állok jót magamért. De persze nem hagyta abba.
- Mi a fenét tehetnék, mondd! – kiáltottam rá végül, mikor már épp elég ideje osztotta az észt ahhoz, hogy komolyan kiakadjak.
- Mi lenne, ha felhívnád? – kérdezte.
Hitetlenkedve bámultam rá. Kristen ismeri a számom. És eddig akárhányszor hívtam, mindig kinyomta. Mondjuk az is tény, hogy a legutóbbi találkozásunk óta nem kerestem…
- Nem ilyen egyszerű, Rick… - És elmeséltem neki az alig több mint egy hete történt „összefutásunkat”, persze csak nagy vonalakban, mert nem én akartam lenni az, aki esetleg lendít a házaséleti kötelességein.
- Uhh… Akkor most ezzel a Kellannel jár, azt mondod?
Ezt így nem mondtam, de minden jel arra mutatott, hogy igen. Bár nem hívta be magához azon az éjjelen, az újságok viszont cáfolhatatlanul állították, hogy így van. Ezt is megosztottam Rickkel.
- És te tényleg elhiszed azt a sok baromságot? – döbbent meg.
Nem akartam elhinni, de nem mertem kizárni a lehetőségét. Megittam a sörömet, és hazamentem.
Ami egyáltalán nem volt igazi otthonnak nevezhető, de legalább egyedül lehettem megint. És szenvedtem tovább. Úgy egy hétig még…
Aztán félredobtam minden büszkeségemet, és telefonálni kezdtem. Először Cameront hívtam fel, de – érthető módon – nem volt túl kedves, úgyhogy örültem, amiért szimplán csak lecsapta. Tudtam, hogy csak ő tudhat valamit, vagy… Jenny. Ő volt a második célpontom, de majdnem ugyanígy viselkedett, azzal a kivétellel, hogy ő előbb elátkozott mindennek.
Két héttel később viszont ő hívott fel, és beállt a tőlem bocsánatot kérők hosszú sorába.
- Miért is akarsz elnézést kérni? – kérdeztem fáradtan.
Napok óta nem aludtam, és amikor mégis igen, Kristennel álmodtam újra azt a legutolsó éjszakát. Tudtam, hogy ha ez így megy tovább, bele fogok pusztulni, vagy megőrülök. Mindkettő elég jó kilátásnak tűnt.
- Most tudtam meg, hogy Jill mit tett – suttogta döbbenten. – Sajnálom, én…
- Jenny, hagyjuk ezt! – mondtam, mert tényleg nem haragudtam rá. Inkább örültem, hogy ilyen kitartó és mindig mellette álló barátnője van Kristennek.
- Tudok segíteni valamiben? – érdeklődött bánatos hangon.
Éppenséggel tudott volna.
- Nem tudod, hol van Kristen? – kérdeztem, bár nem bíztam benne, hogy ha tudja is esetleg, el fogja árulni nekem. Pont nekem…
- Öhm… Pár napja Bécsben voltak, de azt hiszem, onnan már tovább mentek… - árulta el mégis.
Ezzel viszont nem mentem semmire.
- Azt nem tudod, hol tudnám utolérni? – reménykedtem mégis.
- Sajnos nem, mindig ő hív, és mindig máshonnan – ábrándított ki Jenny is. – De sokszor érdeklődik felőled…
Ez meglepett, de a fáradtságom is egy pillanat alatt semmivé foszlott. És a reményem is életre kelt.
- Hogyhogy? – nyögtem, mire elmesélte, hogy elég agyafúrt módon bár, de csaknem minden beszélgetésük alkalmával rám tereli valahogyan a szót szerelmem.
Meg kellett tudnom, mondott-e valamit arról az éjszakáról is, de Jenny nem is tudott róla, hogy találkoztunk. Ezek szerint Rick se árulta el neki, de hogy Kristen se említette… Ez megint elkeserített. Ha számított volna neki valamit is, akkor nem felejtette volna el ilyen könnyen.
- És mit tudsz arról, hogy van-e most valakije?
- Rob, sajnálom, de erről nem beszéltünk…
Maradt tehát minden változatlan.
És tovább teltek a napok. A nővérem is meglátogatott, elmesélte, hogy találkozott Kristennel, amikor ő itt járt. Egyelőre nem említettem neki, hogy én is. Vic bevallotta, hogy elmondta szerelmemnek, mit tudott meg Jillről.
Ekkor újabb kirakós darabka került a helyére. Vagyis Kristen már tudta, hogy nem én vagyok a gyerek apja, sőt, le sem feküdtem Jillel, és ennek tudatában bújt velem ágyba. Abban biztos voltam, hogy ha ezt nem tudta volna, meg se teszi. Hanem rövid úton zavar el a fenébe…
De megtette. Megborzongtam az emlékek hatására. És én is megosztottam Vickel, ami velünk történt, mire megdöbbent. Főként azon, hogy Kristen se szó, se beszéd ment el, amíg én aludtam.
- Te is nő vagy, mondd meg nekem, miért tette ezt?! – akartam rájönni a nyilván kézenfekvő, csak számomra nem világos megoldásra.
- Hát vagy az van, hogy… - tűnődött el egy pillanatra. – Hogy szégyelli magát…
- Vagy? – kérdeztem, de sejtettem, hogy ez a válasz fog kevésbé tetszeni.
- Vagy csak ennyit akart – suttogta kíméletlenül.
De legalább őszinte volt. Az én szívem viszont megint több sebből vérzett.
