264. fejezet (Kristen)
Reggel iszonyú rosszul voltam, amikor felébredtem, az alig pár órás szendergésem után. A másnaposságra fogtam a dolgot.
A fürdőbe rohantam, hogy kiadjam magamból, ami kikívánkozik, aztán megmostam az arcom, de a tükörbe nézve megijedtem. Kellan is benyitott, de amint meglátta, milyen sápadt vagyok, és milyen pocsékul festek, aggódva lépett mellém, és átkarolta a vállam.
- Kris… Ha te lennél a vámpír a filmben, sminkre se lenne szükséged… Minden oké?
Bólogattam, de éreztem, hogy megint hányingerem támad. Megpróbáltam kiküldeni Kellant, hogy ne kelljen végigasszisztálnia, de maradt.
Utána eleredtek a könnyeim. Ő pedig a karjába vett, és úgy ringatott, mint egy kisgyereket. Tudtam, hogy megijesztettem, de amíg csak ő tudja, hogy a lelki fájdalmam már testileg is megnyilvánul, addig nincs baj.
- Kérlek, ne szólj a többieknek erről – mondtam neki halkan, a sírásom elmúltával.
- Persze, hogy nem, bízhatsz bennem – felelte. – Egy feltétellel – tette hozzá mégis.
Kérdően néztem rá, de ő komoly volt.
- Ma este eljössz velem vacsorázni! – Tiltakozásra nyitottam a számat, de még nem fejezte be. – Csak mi ketten. Nem érdekelnek a fotósok, meg az idióta kitalációik – rázta meg a fejét. – És elmondod nekem, mi ez az egész! – mondta végül szigorúan.
Mivel az elmúlt két nap során ő volt az egyetlen, aki végig kénytelen volt figyelemmel kísérni azt, mi történik velem, beleegyeztem. Aztán, mivel már elmúlt a hányingerem, kizavartam, hogy lezuhanyozhassak.
- Ne mossam meg a hátad? – kacsintott még rám az ajtóból.
Tudtam, hogy nem úgy gondolta, és önkéntelenül mosolyodtam el.
- Na látod, ilyennek szeretlek – mondta vigyorogva, és kiment.
Hosszan eresztettem magamra a hűvös vizet, amíg nagyjából beszámíthatóbbnak nem éreztem magam. Éppen törölköztem, amikor valaki kopogott az ajtón.
- Máris jövök – kiáltottam ki neki.
- A barátnőd van itt – mondta Kellan, aztán hallottam távolodni a lépteit.
Fogalmam sem volt, kire gondol. A stábból senki sem lehet, mert azoknak a nevét mondta volna. Jenny kizárt, hogy idejött volna, bár elmondtam neki, hol vagyunk éppen. Más meg nem tudta.
Kíváncsian léptem ki a fürdőből egy fürdőköpenybe burkolózva, és megláttam Jillt.
Bár csak egyszer találkoztunk, rögtön felismertem. Már látszott rajta a terhesség. Sokkot kaptam. Aztán elájultam.
---
Amikor magamhoz tértem, Kellan hajolt fölém. Az ágyamban feküdtem.
- Végre – sóhajtotta. – Már orvost akartam hívni.
Megijedtem. Reméltem, hogy nem szólt senkinek. És Jill… Mit akar itt?! Nem okozott még épp elég gondot, tipródtam.
Körülnéztem, de csak ketten voltunk a szobámban.
- Hol van…? – kérdeztem, de a nevét nem tudtam kimondani.
- A nappaliban vár – felelte Kellan. – Akarod, hogy szóljak neki?
- Ne! – kiáltottam majdnem, de végül suttogásra sikerült alakítanom a rövidke szót.
Kellan gyanakodva méregetett.
- Mégsem a barátnőd?
Megcsóváltam a fejem.
- Van valami köze ahhoz, hogy rosszul vagy? Mármint lelkileg… - faggatott tovább, de behunytam a szemem, és nem válaszoltam.
- Megmondom neki, hogy menjen el – szólt aztán, és megcirógatta az arcomat.
Utána elhagyta a szobát, és pár perc múlva egyedül jött vissza. Addigra felöltöztem, és örültem, hogy van mellettem valaki, aki segít megoldani a kényelmetlen helyzetet.
Egy papírt nyújtott felém. Nem mertem elvenni tőle.
- Elment, de megkért, hogy ezt adjam oda neked – informált Kellan.
Nem moccantam. Csak bámultam a levelet, és igazából nem is akartam tudni, mi áll benne. Önkéntes megmentőm észrevette a habozásomat.
- Leteszem ide, hogy később elolvashasd – mondta, és az ágyra ejtette a papírt.
Aztán hozzám lépett, végigsimított a karomon, és így szólt:
- Most egy kicsit magadra hagylak, de ebéd előtt visszajövök érted.
Megköszöntem a segítségét, aztán az ágyra ültem. Csak néztem a papírt, de rájöttem, hogy ha nem nézem meg, soha nem fogom megtudni, miért jött ide Jill és mit akart tőlem. Felemeltem, és kihajtogattam.
Kedves Kristen!
Kár, hogy nem tudtunk személyesen beszélni, de talán levélben könnyebb lesz…
Sajnálom mindazt, ami történt.
Nem akartam, hogy ez legyen belőle, már őszintén megbántam mindent, amit ellenetek elkövettem.
Rob is gyűlöl, és teljesen jogosan, mert visszaéltem a bizalmával.
Azt viszont látom, hogy szenved.
Én soha nem úgy szerettem őt, mint te, de azt sem akarom, hogy boldogtalan legyen. És ha veled boldog, akkor, ha tudsz, bocsáss meg neki, és kezdjétek újra.
Én csak egy rémálom voltam, de kiszállok az életetekből. A férjemmel elköltöztünk Londonból, most éppen nászúton vagyunk itt, Párizsban. A sors fintora, hogy ugyanebben hotelben szálltunk meg. De ha már így alakult, nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek Tőled.
Robtól már kértem, de hiába. Megértem őt, tényleg elment az eszem, amiért átvertem.
Ezentúl viszont nem hallotok rólam többé.
Ha újra tudnád őt szeretni, akkor adj neki még egy esélyt! Megérdemli a boldogságot...
Jill
Háromszor olvastam végig a levelet. Véletlenül épp itt szálltak meg. Ilyen nincs… De akkor ezért tudta, hogy én is itt vagyok.
És most ő kér rá, hogy bocsássak meg neki, és Robnak is adjak még egy esélyt. Nem tudtam felfogni sem, hogy mi történik. És azt sem értettem, miért érzem most úgy, hogy mégis van remény arra, hogy rendbe hozzunk mindent. Eddig elfojtottam magamban ennek még csak a gondolatát is, most viszont… Fordult a kocka.
Valamiért nem akartam tovább szenvedni, és Robnak is meg akartam mondani, hogy hogyan is érzek iránta még mindig. Akármit is fog hozzá szólni, úgy éreztem, muszáj tudnia. Ezen eltépelődtem még egy ideig, mert bennem volt a félsz, hogy újra csalódni fogok, de legyűrtem a kétségeimet.
Aztán habozás nélkül a telefonomért nyúltam. Robé viszont ki volt kapcsolva.
Szerencsére. Mert mégis inkább személyesen akartam vele találkozni. Lehetőleg minél előbb.
És nemcsak a levél miatt. Hanem mert már tényleg nem bírtam tovább nélküle. Most, hogy a promóciós vacaknak is vége, lesz időm magamra, és arra, hogy vele megpróbáljam normalizálni a kapcsolatunkat. De ehhez mindkettőnkre szükség van.
Jill viszont tévedett. Nem nekem kell megbocsátanom, és esélyt adnom Robnak, hanem ő kell, hogy mindazon kínok után, amiket én okoztam neki amiatt, hogy azt hittem, megcsalt, majd szó nélkül leléptem azután a varázsos éjszaka után, még egy lehetőséget adjon az újrakezdésre.
Pillanatnyilag kételkedtem benne, hogy ez megvalósulhat, de meg akartam próbálni. Elhatároztam, hogy amint vége a párizsi útnak, egyenesen Londonba megyek, és megkeresem. Sőt, legjobb lenne még hamarabb…
Ígéretéhez híven Kellan visszajött értem délben, de addig még legalább százszor próbáltam hívni Robot, de feleslegesen, mert még mindig ki volt kapcsolva.
- Kris, van még egy kis gond… - kezdte, majd megtorpant. - Mi az, miért vagy ilyen izgatott? – kérdezte, amint meglátta, hogy nem férek a bőrömbe.
Bár az előbb még ő is tanácstalannak tűnt valamiért, most az én élénkségem feledtette vele, mit is akart mondani.
- Londonba kell mennem! – mondtam neki határozottan.
- Mi? Minek? – értetlenkedett.
Haboztam, hogyan mondjam el neki az egész históriát anélkül, hogy teljesen hülyének nézne. Végül belekezdtem. Tőmondatokba összefoglalva elmeséltem neki a szakítást, azt is, hogy őt használtam ott az erkélyen arra, hogy bosszút álljak valamelyest, és azt is, hogy utána a londoni állomásunkon újra összejöttünk egyetlen éj erejéig.
Az erkélyes résznél lehajtotta a fejét, és csendesen felkuncogott. De csak most kérdeztem meg tőle, mi olyan vicces.
- Én is láttam, hogy lentről figyel… - vallotta be. – És direkt tettem úgy utána, mintha mi éppen… Szóval érted.
Felnyögtem. Akkor ezért is ment el. Túl jól sikerült az a tervem. De mindegy, mert utána Londonban egészen más volt a helyzet. Ott ez sem került szóba, mint ahogyan sok minden más sem. Sőt, semmi, ha őszinték akarunk lenni. Az a vágyakról szólt, nem a szavakról.
De ki kéne már nyitnunk a szánkat, ha valamit is ki akarunk még hozni ebből az érzelmi özönvízből, amely folyton eláraszt bennünket egymás közelében.
- Most már mindegy – legyintettem.
Az újságok miatt úgyis sokkal erkölcstelenebbnek gondol valószínűleg. Ez szinte se nem oszt, se nem szoroz.
- A lényeg, hogy találkozni akarok vele, minél előbb – fejeztem be, és fel is pattantam az ágyról, hogy nekiálljak csomagolni.
Kellan azonban visszatartott.
- Kris, ne kapkodj! – szólt rám, és még a kezemet is megfogta, hogy ne kezdjek pakolni rögtön.
Nem értettem, miért akadályoz meg ebben.
- Ezért voltak a rémálmaid - mondta inkább, mint kérdezte. – Mert még mindig szereted, és hiányzik, igaz?
- Valahogy úgy, nyilván, de elengednél, kérlek? – próbáltam szabadulni a szorításából.
- Nem hiszem, hogy el kellene utaznod – nézett rám átható tekintettel.
A keze erősebb volt, mint én magam, és esélyem sem volt ellene, mégsem adtam fel. Elkezdtem lefeszegetni az ujjait a csuklómról, persze hiába. Azt sem értettem, miért ne indulhatnék el rögtön.
- Engedj, muszáj mennem!
- Kris… Rob itt van.
Meghűlt bennem a vér. Aztán kiszaladt az arcomból, és elsápadtam. Újabb sokk ért, pont, mint az előbb, amikor Jillt láttam. Most még nem láttam szerelmemet, de a tudat, hogy ő is itt van, ez több volt, mint amit hirtelen el tudtam viselni.
Visszarogytam Kellan mellé az ágyra, és máris nem volt olyan sietős vele találkoznom. Vagyis akartam, minél előbb, csak a repülőn Londonig még lett volna időm gondolkodni. Most viszont…
- És… Az a helyzet, azt hiszi, hogy mi együtt vagyunk – folytatta Kellan, mire rábámultam.
- Engedélyt kért tőlem, hogy hadd beszéljen veled. Négyszemközt.
Hitetlenkedve megrázta a fejét, de én még csupán annyit tudtam felfogni, hogy Rob itt van.
Összeszedtem magam, és a sorsra bíztam a továbbiakat.
- Megmondanád neki, hogy én is látni szeretném? – kértem, mire végre elengedett, és az ajtó felé indult.
- Azt hiszem, az ebédünknek és a vacsorának lőttek… De kívánom, hogy kibéküljetek. Túl hangosan tudsz sikítozni éjjelente. Boldogítsd ezentúl őt ezzel… - vigyorgott még rám, és kiment a szobámból.
Utána iramodtam, és láttam, hogy kinyitja a bejárati ajtót. Amelyen belépett az a személy, aki kitörölhetetlenül beleégett a szívembe…
