268. fejezet (Rob)
Kristen szemei hatalmasra nyíltak, és csodálkozva nézett rám. Aztán hevesen pislogni kezdett, és aprókat lélegzett.
Tudtam, ha nemet mond, akkor abba bele kell törődnöm. Ha végül belepusztulok, akkor is. Volt rá pár hetem, hónapom, hogy felkészüljek erre. Volt, amikor több reményt gondoltam az újrakezdése, és volt, amikor semennyit, de most végre tisztán akartam látni.
Szerelmem felállt, összefonta a karjait a mellkasa előtt, és úgy tűnt, hogy remeg.
- Rob, én… - kezdte, de közbevágtam.
Nem akartam, hogy elhamarkodottan mondjon bármit is. Azaz főleg nemet.
- Bármit megteszek, amit csak szeretnél, de kérlek… Gondold meg.
Újra rám nézett, és csak egyetlen szót suttogott.
- Hiányoztál.
A szívem repesni kezdett, de ez még nem volt elég konkrét válasz arra, mit is szeretne Ő. Én is felálltam, és tettem felé egy lépést. Megérinteni nem mertem egyelőre.
- Te is nekem – feleltem halkan.
- Úgy sajnálom – csordult ki egy könnycsepp a szeme sarkából, és elgyötörten nézett rám.
Nem tudtam, mit jelent ez. Sajnálja, de már késő?! Vagy sajnálja, amiért elhitte a hazugságokat? Amelyeket én is… De most már mindketten tudjuk, mi az igazság.
- Én sajnálom, hogy hittem Jillnek, és hagytam, hogy közénk álljon – mondtam.
Megint pislogni kezdett, hogy eltüntesse a kezdődő sírása apró cseppjeit.
- Én is szeretlek – viszonozta korábbi vallomásomat.
Most már a majdnem-siker biztos tudatában mosolyogtam rá, és még egy lépéssel közelebb mentem. Felemeltem a kezem, hogy megcirógassam az arcát. Letöröltem a könnycsepp száradó útvonalát, és az érintésem nyomán szivárványt láttam táncolni szerelmem bőrén. Megbizseregtem a rám szakadó érzelmek miatt.
Kristen a tenyerembe hajtotta a fejét, és a keze az enyémre siklott.
- Ne haragudj, hogy akkor csak úgy otthagytalak, de össze voltam zavarodva, és… - kezdett volna magyarázkodásba, de ez már nem számított.
Megcsóváltam a fejem, hogy elhárítsam a mentegetőzését, és a másik kezemet a derekára csúsztattam. Erre lassan ő is felém nyúlt, majd hozzám bújt.
Életem egyik legszebb éjszakájával ajándékozott meg akkor, és ez volt az egyik olyan dolog, amelynek az emlékét meg akartam őrizni. A szerelem elárasztotta minden idegvégződésemet, és gyengéden öleltem magamhoz.
- El akarlak rabolni… - kezdtem. Nem akartam több napot, de órát vagy percet sem nélküle tölteni. – Mennyi esélyem van erre?
Felnézett rám, boldogan csillogott a szeme, ahogy a tekintetemet kereste, és megajándékozott egy olyan mosollyal, amilyet a róla készült képeken láttam. De ez mégis több volt. Őszinte érzelem sugárzott belőle, és minden kétségem megszűnt abban a tekintetben, hogy kinek is jár EZ a fajta mosoly igazán.
- Még egy éjszakát kell itt töltenem, utána elvileg visszamennénk az államokba, de ez a része már fakultatív – felelte csengő hangon, vidáman.
Olyan régen hallottam már a hangját is, hogy ittam magamba minden szavát. Akkor ott, Londonban legutóbb nem sokat beszéltünk. A vágyaim most is éledeztek, azóta, hogy megpillantottam, ráadásként olaj volt a tűzre, amikor át is ölelhettem, de a szívem által keltett féktelen szabadság érzése még ennél is erősebb volt.
Szabadnak éreztem magam, mert végre nem kellett titkolnom, mit is érzek, nem kellett elhallgatnom, mik a szándékaim, és nem kellett tovább magamba fojtanom azt a boldogságot, amely átjárta az egész testemet.
Kristen szájára pillantottam, melyen még ott játszott az iménti édes mosoly, és lassan lehajoltam, hogy megcsókoljam. A karjai önkéntelenül csúsztak a nyakam köré, és ő is lábujjhegyre állt, hogy minél teljesebben és szenvedélyesebben tudjuk kivitelezni egymás újbóli ízlelgetését.
Ha a testemre hallgatok az eszem helyett, akkor azonnal az ágyba viszem, de most igyekeztem nem elkapkodni semmit. Annak már sokszor lett rossz vége, és most nem akartam hibázni.
Miután kifulladva elengedtük egymást, azonos ütemben kapkodtunk levegő után. Erőnek erejével kissé eltoltam magamtól, és újra a szemébe néztem.
- Szóval holnap? – kérdeztem, és még sose kívántam, hogy ilyen gyorsan teljen az idő.
Aprót bólintott, és ő is ellépett mellőlem.
- Még lesz egy sajtótájékoztató holnap délelőtt, amin muszáj részt vennem – mondta homlokráncolva, de nem tudtam, mi a baja ezzel pontosan. – De utána mehetünk, ahova csak szeretnéd.
- Ennyit még kibírok – léptem újra mellé, mert a közelsége őrülten hiányzott. Jobban, mint az oxigén, vagy a víz.
Úgy éreztem, olyan súlyos béklyóktól szabadultam meg, amióta kimondta, hogy ő is szeret, hogy az egész világot magamhoz szerettem volna ölelni, de ennek fizikai képtelensége miatt bővel beértem vele is.
A gyomra azonban hangosan korogva tiltakozott azellen, hogy egyelőre továbbra is csak egymással foglalkozzunk. Ebédelni mentünk, szigorúan kettesben, bár páran, ahogy észrevették, hogy megint itt vagyok köztük, igyekeztek ezt csupa jóindulatból megakadályozni.
Kristen egy baseball sapkával és napszemüveggel álcázta magát, de így is lebuktunk, amint kézen fogva sétáltunk kifelé a szállodából.
- Nagyszerű – morogta kedvesem, amint az első vaku fénye beterített bennünket.
Megszaporáztuk a lépteinket, és bepattantunk egy taxiba. Egy messzebbi étterembe vitettük magunkat, de útközben sem eresztettük el egymást.
- Most majd azzal lesznek tele a lapok, hogy te vagy a legújabb áldozatom – mondta kedvesem fintorogva.
Ez engem egy cseppet sem érdekelt. Bármikor bármilyen áldozat szerepét vállaltam volna, ha az egyenlő azzal, hogy ezentúl vele lehetek. Ezt meg is osztottam vele, mire csodálkozva, és kissé bűntudatosan pillantott rám, aztán az ablakon kifelé.
- Ami Kellant illeti… - kezdte, nyilván a firkászok miatt jutott eszébe, de nem akartam tudni a részleteket, mi volt köztük.
- Nem érdekel – szakítottam félbe. Erre újra felém nézett. – Felejtsük el a múltat – javasoltam.
És gondoltam itt tényleg mindenre: kezdve Jill aljas hazugságával, az összes gyötrelemmel, amellyel egymást kínoztuk, és a sem számított már, hogy mi közük volt egymáshoz Kellannel, vagy akár Mike-kal. Nem volt jogom felelősségre vonni olyan dolgok miatt, amelyek akkor történtek, amikor nem voltunk együtt. És meg tudtam volna érteni, hogy vigaszra volt szüksége.
- De én el szeretném mondani, hogy…
- Ne – vágtam közbe ismét.
Épphogy visszakaptam, nem akartam, hogy bármilyen kísértet közénk álljon. Amiről nem tudok, az nem fáj annyira, gondoltam, és ennek függvényében csak előre voltam hajlandó tekinteni. Visszafelé még véletlenül sem.
- Oké – felelte erre kissé elszomorodva, de aztán újra rám ragyogtatta a mosolyát.
Meg is érkeztünk az étteremhez, ahol legnagyobb meglepetésemre Kristen elpusztította a cseppet sem kicsi adag ételt, amit elé tettek. Azt már szóvá is tettem, amikor egy hatalmas fagylaltkelyhet is rendelt desszertként, mire elpirult, és szégyenkezve letette a kiskanalat a kezéből.
- Az utóbbi időben nem volt túl jó az étvágyam – mentegetőzött.
Nevetve szemléltem, ahogy újra nekilát a fagyinak, és rögtön eszembe jutott a múlt egy boldog szeglete. Malibu és a fagylalt…
Én is észrevettem rajta, hogy lefogyott, és az arca is beesettebb, de ennek ellenére is a világon őt tartottam a legszebbnek. Miután az egész kelyhet magába erőltette, újra magára vette az álca kellékeit, és városnézni indultunk.
Egész estig császkáltunk a szerelem városában. A szemeimet alig tudtam levenni róla. A kezeimet szintúgy, de mivel nyílt terepen voltunk, megembereltem magam, és igyekeztem nem folyton őt ölelni. A csókokkal viszont nem fukarkodtunk.
Későn értünk vissza a szállodába, ahol egy kicsit zavarba jöttem. Felkísértem Kristent a szobájáig, de ekkor eszembe jutott, hogy Kellan is ott „lakik”.
Szerelmem is megtorpant az ajtó előtt, és kérdőn fordult felém.
- Vettél ki szobát valahol?
- Igen, ugyanitt, pár emelettel lejjebb – feleltem.
Erre öröm villant az arcán, és bátran lépett be a közös lakosztályukba. Én nem mentem utána, de mivel a kezeink össze voltak fonódva, behúzott magával.
- Csak összeszedem a cuccomat – mondta. – Egy perc.
Kellan nem volt sehol, amit nem igazán bántam. Nem mentem Kristen után a hálóba, hanem addig arra a kanapéra ültem, amelyet már délután is bepróbáltam, amikor beszéltünk. Várakozásteli izgalom lett úrrá rajtam az előttünk álló éjszakára gondolva, hiszen most nyilván azért pakol, mert velem akarja tölteni azt.
Nem is volt kifogásom ezellen, sőt! Csak összeszűkült a gyomrom, a tenyerem izzadni kezdett, és megremegtem. Olyan elképzelhetetlennek tűnt még ma délelőtt, hogy eddig sikerül eljutunk. Hogy szerelmem képes lesz elfelejteni a sok rosszat, ami történt velünk, és hajlandó újrakezdeni velem.
A hálószoba ajtó felé néztem, amely mögött fel-alá rohangálva szedegette össze éppen a ruháit, és elérzékenyültem. Tudtam, hogy nem érdemlem meg őt, de a sors valamilyen kiszámíthatatlan oknál fogva mégis olyan szorosan összefűzte az életünk láncait, hogy ember nem létezhetett, aki azt szétválasztja.
Kristen, amint befejezte a csomagolást, útra készen állt meg előttem. Felálltam, elvettem tőle a bőröndöt, és még egy utolsó lehetőséget szerettem volna neki adni, hogy az én akaratommal ellentétesen meggondolhassa magát.
- Biztos vagy magadban? – kérdeztem, de a tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy mit is akar.
És a keze sem, amely az ingem alá csúszott, valamint az ujjai sem, amelyek az övem alá férkőztek. Húzni kezdett maga felé, és a másik kezével a mellkasomat végigsimítva a vállamba kapaszkodott, így nyújtózkodott fel hozzám. Egy apró puszit nyomott a számra, majd őrjítően izgatóan harapdálni kezdte az ajkaimat.
- Teljesen biztos vagyok – súgta búgó hangon, majd megdermedt.
Megijedtem, mi történhetett, és nem is volt alaptalan a félelmem.
