234. fejezet (Kristen)
Másnap reggel vad szélre riadtam, amely ház körüli pálmafákat cincálta. Egy kicsit a fejem is fájt, ezért gyógyszerkereső körútra indultam, úgy emlékeztem, hoztam magammal, de hogy hova tehettem…
Rob még aludt, nem akartam máris felébreszteni. Felvettem a köntösömet, és a földszintre osontam, ahol be is kaptam egy szem fájdalomcsillapítót. Aztán elszívtam egy cigit a verandán. Szerencsére a zord időjárás ellenére még meglehetősen meleg volt, így a szélben sem fagytam meg.
A mobilom csörgése ugrasztott fel, és gyorsan a keresésébe kezdtem, nehogy felébressze szerelmemet.
Doreen volt a hívó, de amint belehallóztam a készülékbe, megjelent Greg is a verandán, mintha csak összeegyeztették volna, mikor kell felbukkanniuk, egyiküknek az éterben, másikuknak a ház körül. Utóbbinak intettem, hogy máris jövök, addig üljön le. Így tett.
Visszaléptem a konyhába, hogy főzzek egy kávét, és ott folytassam a csevegést Mike anyjával, aki elmesélte, hogy a fia valami csoda folytán jobban van, és a bénulása is javulgat. Állítólag egy ideget nyomott csak valami felgyülemlett vérrögszerűség, de már apad. Ezt persze orvosi nyelven hadarta el, ezért nem egészen értettem elsőre, csak amikor emberire is lefordította.
Közben megjelent Rob is, aki egy pusziért lépett hozzám, éppen, amikor Doreen aziránt érdeklődött, mikor megyek el meglátogatni a fiát, mert ő is szeretne velem találkozni. Csak reméltem, hogy Rob nem lesz túl ideges, ha majd ezt megosztom vele, mert magam is be szándékoztam menni Mike-hoz a kórházba. Majd.
Kisvártatva elbúcsúztunk, és a kávé is lefőtt. Három csészébe osztottam a négy adagot, és kivittek a fiúkhoz, akik jól átvertek előző nap, de már egyikükre sem tudtam haragudni.
Gregre egyelőre ügyet sem vetve ültem Rob ölébe, hogy az imént kapott puszit egy szerelmes csókra cseréljem. Még a cigit is elkoboztam a szájából, hogy más feladatot adjak az ajkainak. Persze zavaró háttérzajt jelentett közös barátunk víg nevetgélése eközben, de megpróbáltam kizárni a külvilágot, ami túl jól sikerült.
Robnak kellett megszakítania a csókunkat, mielőtt túlságosan belehevültünk volna. Ekkor fogtam csak fel újra, hogy nem vagyunk egyedül.
- Szia – suttogtam szerelmemnek.
- Szia – súgta vissza.
- Mit terveztek mára, fiatalok? – érdeklődött Greg, amint úgy érezte, visszatértünk a Földre.
Rob visszalopta a cigijét a számból, mert közben tovább kezdtem szívni, és a kávémat adta helyette a kezembe. Aztán kérdően pillantott rám.
- Nem tudom – feleltem tétován, majd Greg felé lestem. – Van ötleted?
- Túl nagy vihart nem ígérnek, és a többiekkel béreltünk egy hajót, ha gondoljátok, ezennel meg vagytok hívva – vigyorgott, és ő is szürcsölni kezdte a kávét.
Valamiért nem túl sok kedv tolongott bennem attól a lehetőségtől, hogy újra találkozzak azzal a két ismeretlen lánnyal, akik azt a vackot itatták velem a múltkor, pedig minden bizonnyal ők is ott lesznek.
Úgyhogy bármilyen csábító is volt Greg ajánlata, köszönettel visszautasítottam Rob nevében is.
- A barátnőid nem lopták magukat a szívembe, úgyhogy bocs, de nem.
Greg nem sértődött meg, tovább fecserészett velünk mindenféléről, majd elbúcsúzott, és végre kettesben maradtunk.
Szerelmem újabb cigire gyújtott, és kis habozás után homlokráncolva megkérdezte:
- Mi újság Mike-kal?
Már el is feledkeztem róla, hogy beszéltem Doreennal, de most úgy gondoltam, megosztom Robbal is a jó híreket.
- Jobban van, kezd valahogy… elmúlni a bénulása… Nem is tudom, hogy mondják ezt orvosul.
- Ez jó hír – mondta halkan, de nem tudtam eldönteni, vajon tényleg örül-e ennek vagy inkább mégse.
Az arckifejezése alapján nem volt teljesen oda a hírtől, legalábbis nem annyire, mint amilyen örömöt én éreztem. Hiszen ez azt jelenti, hogy Mike felépülhet, és újra normális életet élhet. Mert nem kívántam volna még az ellenségemnek sem, hogy örök életére lebénuljon.
- Kérdezhetek valamit? – érdeklődött Rob tovább, még mindig tétovázva.
Nem hagytam, hogy elrontsa a jókedvemet, ezért mosolyogva vártam a következő kérdést, miközben simogatni kezdtem kedvesem mellkasát, és a vállára döntöttem a fejem, hogy még több ponton érintkezzünk.
- Ha már orvosokról volt szó… - kezdte. – Neked mit mondtak pontosan a műtét után?
Erre a kérdésre nem számítottam, és összeszorult a torkom. Tudtam, vagy legalábbis azt hittem, tudom, miért pont erre kíváncsi.
- A gyerek miatt kérdezed, igaz? – kérdeztem vissza halkan.
Nem válaszolt rá azonnal, amiből két dologra is következtethettem. Vagy azért, mert valóban ezt akarta tudni, vagy pedig azért, mert nem. De amikor végül megszólalt, mégsem voltam benne biztos, melyik sejtésem valósult meg. Ugyanis meglepett.
Hiába volt két nővére, totális zavarban bökte ki azt a kérdést, mikor is kell legközelebb menstruálnom. én is kissé zavartan osztottam meg vele, amit az orvos mondott anno.
- Öhm… Kaptam egy injekciót – magyaráztam. – Ez úgy negyedévig fog hatni a hormonjaimra. És előfordulhat, hogy közben nem fog megjönni. Még egy ideig…
Persze ez sem az a fajta injekció volt, amely kizárta volna, hogy teherbe essek, de arra gondolni sem mertem.
- Szóval, ha abban reménykednél, hogy esetleg máris megtörtént a csoda, és teherbe estem, ki kell, hogy ábrándítsalak – tettem hozzá, és magam sem értettem, miért érzem magam megbántva.
Talán azt hittem eddig, hogy tényleg én kellek neki, és nem a gyerek. De minden ilyen alkalommal, amikor hasonló téma került szóba, sikerült majdnem végérvényesen elbizonytalanodnom.
Felálltam Rob öléből, és a konyhába vittem a kávéscsészéket. Ott pattant el a cérna, amely az idegeimet volt hivatott összefogni, és a mosogató szélére támaszkodva már nem tudtam visszatartani a képtelenségem miatti bánatomat.
Rob nesztelenül lépett mögém, és magához húzott, de ezzel nem javított a dolgokon.
- Ne haragudj, csak tudni szerettem volna, hogy működik most ez az egész – kért bocsánatot. - Ne sírj – suttogta aztán, miközben maga felé fordított.
Arcomat a mellkasába fúrtam, és visszaöleltem, mert eltaszítani soha nem lettem volna képes. Egészen addig csitított halkan, és gyengéden, amíg el nem apadtak a könnyeim. Felemeltem a fejem, és elszégyelltem magam a gyengeségem miatt.
- Ne haragudj, tudom, hogy van még valamennyi esély arra, hogy valaha gyerekünk legyen… - Csak gondolni sem akarok erre, fejeztem be gondolatban, de tudtam, hogy ez elég félreérthető lenne, így óvatosabban próbáltam fogalmazni. – De az orvos is azt mondta, jobban teszem, ha nem reménykedek, és ha mégis valaha összejönne, akkor annál jobban örülhetek majd neki.
Szerelmem lágy csókot lehelt az ajkaimra, ezzel igyekezvén megnyugtatni háborgó gondolataimat.
- Igaza volt a dokinak – mondta, és hálás voltam neki, amiért nem erősködik tovább.
De aztán mégis összehúztam a szemem. Eszembe jutott egy másik lehetőség. Ami csak az övé, ha nekem nem jönne össze.
- De ha mégsem sikerül velem, akkor… - toltam el mégis magamtól, és a mosogatónak dőltem, karba tett kézzel. - Akkor szabad vagy.
- Nem – tiltakozott ő egy pillanatnyi habozás nélkül, és megfogta a kezem. - Nekem csak te kellesz, gyerekkel, vagy anélkül, teljesen mindegy! – ismételte meg azokat a szavakat, amelyekkel egyszer régebben már megpróbált meggyőzni.
Lesütöttem a szemem, és mialatt összefonódó ujjainkra néztem, az jutott eszembe, hogy most lehet, hogy ezt mondja, de egy idő után másként fog gondolkodni. Addig viszont együtt lehetünk, és ez máris több annál, mint amire remélhettem. Utána pedig legalább szép emlékekkel gazdagon élhetem tovább az életemet nélküle.
Rob újra magához húzott, és a nevemet suttogta. Felemeltem a fejem, és ránéztem.
- A végtelenségig, emlékszel? – idézte a gyűrűbe vésett szavakat.
Egy halvány mosoly futott át az arcomon, és aprót bólintottam.
- Mindennél jobban szeretlek – vallotta be szóban is, bár tekintete, mosolya, érintése és gesztusai ezerszer elmondták minden pillanatban.
- Én is szeretlek – feleltem határozottan, és végre eltűnt az arcáról a feszültség, amelyet az elmúlt percek okozta kellemetlen beszélgetés csíráztatott ki mindkettőnkben. Én is megnyugodtam.
Aztán lassan lehajolt, majd finoman megcsókolt. Az illata és az íze viszont megrészegített, úgyhogy kiéhezve kaptam az ajkai után. A reggeli fejfájásomnak nyoma sem volt, így szabadon és szenvedélyesen kóstolgattuk egymást.
A nadrágját bontogató kezemet viszont lefogta, és körülnézett. Engem az sem igazán mozgatott volna, ha egy tucatnyian lesnek be az ajtón-ablakon, de mégis örültem, amiért Rob csak kettőnknek szánta a következő intim órák gyönyöreit.
Eltolt magától, amíg becsukta az ajtót, utána a karjába emelt, és a hálószoba felé vitt. Ezúttal nem a vad szenvedély dominált a szeretkezésünkben, hanem az érzelmeinket akartuk kifejezni egymás iránt, és ettől vált még szebbé az egész.
Ennek ellenére újra és újra felcsigáztuk egymás érzékeit, hogy még több szerelemben részesüljünk, és órákig ki sem bújtunk az ágyból.
A természet szava viszont közbeszólt, amikor csaknem egyszerre kezdett el korogni a gyomrunk. Nevetve mentünk a fürdőbe, hogy egy gyors zuhany után valami élelem után nézzünk, de a „gyorsból” is csak egy lassú, de annál izgalmasabb fürdőzés lett.
Végül nagy nehezen elengedtük egymást, és ez alkalommal együtt készítettünk valami finomságot. Külön örültem, amikor Rob nem zavar ki a konyhából, mint ahogy tette eddig számtalan alkalommal, hanem ezúttal ő lopott csókokat, míg az étellel vesződtünk.
Úgy éreztem, hiába volt kellemetlen az órákkal azelőtti beszélgetésünk, még tovább mélyültek az egymás iránti érzelmeink. És ez más megvilágításba helyezett sok mindent.
Mivel kint feltámadt a szél, az apró nappaliban terítettünk meg, és itt fogyasztottuk el az ebédet, hogy aztán visszamenjünk az emeletre, és ott folytassuk, ahol előtte abbahagytuk.
Mialatt kint a vihar tombolt egyre erőteljesebben és hangosabban, addig a szobába mi varázsoltuk bele a hurrikánt, az orkán erejű szelet és a hangos mennydörgéseket.
