259. fejezet (Rob)
Kristen azt kérte, menjek el.
Utolsó szalmaszálként kapaszkodtam a reménybe, hogy talán csak időt szeretne… Akármilyen irreálisnak is tűnt, hogy tényleg így van, mégis úgy gondoltam, szerencsét kellett próbálnom.
Lassan felálltam, és kiléptem a szobából. Lementem a hotel bárjába, ahol a többiek is mulattak, de nem volt kedvem csatlakozni. Kértem egy whiskyt a pultnál, aztán leültem egy sötét sarokba, hogy átadjam magam a gyötrelemnek, amit okoztam. Mindkettőnk számára.
Rágyújtottam, de meg sem kóstoltam az italomat. Végigpörgött bennem minden boldog pillanatunk. Ez eltartott egy darabig. Nem voltam képes beletörődni, hogy vége.
Jackson szakította meg a gondolataimat, amikor egyszer megérdeklődte, miért nézek úgy ki, mint akin átment egy úthenger. Viccelődni próbált, hogy vajon az asszony zárt-e ki, de nem voltam humoros kedvemben. Amint elárultam neki, hogy ráhibázott, ő sem poénkodott tovább.
És szerencsére egy idő után magamra hagyott. Tovább fantáziáltam, mi lett volna ha…
Ha nem történik semmi köztem és Jill között. Ha véget ér a forgatás, és a terveinkhez méltóan Brightonba költözünk. Ha összeházasodunk… Ha a sors közbenjárásával boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Elképzeltem Kristent hófehér menyasszonyi ruhában az oltár felé közeledni, ahol én várom. Aztán ugrottam pár évet, és elképzeltem, amint egy kislányt tart a karjaiban. Mert a sors kegyes volt, és megajándékozott bennünket egy gyermekkel.
Megint a könnyek árnya égette a szememet, ahogy rádöbbentem, ebből már semmi sem lesz soha többé. A végzet nem akarja, hogy egymás mellett maradjunk. És hiába próbálkozunk…
Elkeseredtem, az utóbbi pár óra során nem először. De a whiskym még akkor is érintetlen volt, amikor hajnaltájt megkért a személyzet egyik tagja, hogy legyek szíves távozni, mert takarítani szeretnének. Körülnéztem. Rajtam kívül egy vendég sem volt már itt.
Visszamentem a szobánk felé. Kulcsom nem volt, így nem tudtam volna bemenni, de a látszat alapján Kristen sem akarta, hogy vele maradjak. Mit is vártam?!
A táskám az ajtó előtt hevert. Nem voltam képes még arra sem, hogy félretegyem az útból. Leültem a földre az ajtóval szemben, és vártam a reggelt.
Ami hamar elérkezett, bár egy csöpp időt sem töltöttem alvással. Az ajtó nyílására riadtam, és szerelmem lépett ki az ajtón. Felrémlett, hogy dolgozni kell mennie. Szomorúan végignéztem rajta. Nem volt jobb állapotban, mint amilyen nyomorultul én éreztem magam, ráadásul az előző napi ruháját viselte.
Aztán elindult a lift felé, tudomást sem véve rólam. Magam sem tudtam volna megmondani, mi vezérelt, amikor utána iramodtam, és megállítottam a karjánál fogva. Az, hogy megérintettem, a régóta ismert kellemes bizsergést futtatta végig a testemen.
- Engedj el – sziszegte felém, de nem nézett rám.
- Kristen, kérlek, beszéljük meg – mondtam halkan.
- Nekünk nincs többé mit megbeszélnünk – felelte, és célzatosan a kezemre pillantott, hogy eresszem el.
- De igenis van! – mondtam valamivel hangosabban, aztán a falnak szorítottam, hogy ne tudjon szabadulni.
Hiába láttam és éreztem, hogy szabadulni próbál, nem akartam, hogy így érjen véget. Legalább kiabáljon velem, vagy hordjon el minden alávaló féregnek, de a nyugalma kiborított. És mégis egy láthatatlan erő arra késztetett, hogy ne adjam fel.
- Szeretlek – öleltem magamhoz, óvatosan, de elég erősen ahhoz, hogy ne tudjon eltolni magától.
- Hagyj békén – nyögte, de ez volt az, amihez gyenge voltam.
- Nem, kérlek, adj még egy esélyt – könyörögtem tovább. – Szeretlek, Kristen.
- Én nem szeretlek – mondta viszont ő máris, határozottan és rezzenéstelenül, egyenesen a szemembe nézve.
A szavai megdermesztettek. Éreztem, hogy elsápadok, és bár az agyam azt kiáltozta, hogy ez nem igaz, mert egy napja még igenis szerelmes volt belém, mégis elhittem neki, hogy amit tettem, kiölte belőe ezt az érzést.
Elengedtem.
Ő ellépett mellőlem, és tovább ment a lift felé. Amint összezárult mögötte az ajtó, felolvadtam fagyottságomból, és a falnak dőltem.
Nem szeretlek… Ez visszhangzott a fejemben, kitörölhetetlenül.
Mindent tönkretettem. Soha nem fog megbocsátani.
Az iménti rövid ideig tartó harcolni akarásom viszont ismét felülkerekedett, és összeszedtem magam. Lementem a recepcióra, és kértem egy másik szobát. Éppen az övé fölöttit kaptam meg. A csomagomat csak bedobtam, és rohantam a forgatásra.
A távolból figyeltem Kristent, nem akartam egyelőre újra közeledni hozzá. Időt akartam neki adni, hogy… Magam sem tudtam, mire is vártam, de kitartottam.
Borzalmas volt látni őt, hogy Kellant, és a többi férfit is nagyobb figyelemben részesíti, mint engem, de tudtam, hogy ha ez az ára, akkor ennyit elviselek, ha végül visszakaphatom őt. Jill semmilyen szinten nem érdekelt. Még ha tényleg az én gyerekemet várja is. Reményre adott okot, hogy Kristen még nem vette le a gyűrűit.
Estig bírtam ki anélkül, hogy ne legyek a közelében. Az ajtaja előtt vártam, hogy megint megpróbáljak beszélni vele. Rám sem hederített. Mikor végre sikerült boldogulnia a kulccsal, az ajtónak támaszkodtam, hogy ne tudja becsukni.
Hidegen, és üres tekintettel nézett rám, de nem hagytam magam eltántorítani.
- Csak egy percet adj, kérlek – suttogtam.
Kerek egy percig tanakodott. De persze, hogy nem csak ennyi időt szerettem volna. Hanem az örökkévalóságot. Ahhoz viszont nem elég ennyi idő.
- Nem – mondta ő is, aztán rám csapta az ajtót.
Nem haragudhattam rá, tökéletesen megértettem, miért viselkedik így, de még mindig nem tudtam azt elhinni, hogy már esetleg tényleg nem szeret. Ez nem múlhat el ilyen könnyen, egyik pillanatról a másikra.
Felmentem a szobámba, és egész éjjel hallgatóztam, hátha valami neszből következtethetek arra, mit csinál Kristen az alattam levő szobában, de semmi.
Az ezt követő napokon is minden forgatáson ott voltam, és messziről figyeltem őt. Nem mentem a közelébe, türelemre intettem magam, és elhatároztam, hogy kivárom, ameddig meggondolja magát, és hajlandó lesz beszélni velem.
Közben persze szenvedtem.
Bár a szerelmemet testközelből nem tudtam neki bizonyítani, minden este, mielőtt visszaért volna a szobájába, egy szál vörös rózsát tettem az ajtaja elé. Az első napon később (direkt) arra jártam, és láttam, hogy szegény virágot megkínozták. Kétség sem fért hozzá, hogy ő tette. De nem adtam fel.
Arra gondoltam, hogy ha így elbánik a szerencsétlen kis növénnyel, akkor igenis dühös. Ha pedig dühös, akkor még érez irántam valamit. Ennek azonban pár nap múlva vége szakadt. Már nem bántalmazta a rózsákat többé.
Nem akartam elhinni, hogy tényleg túllépett rajtam. A szívem vérzett, és a bűntudatom versenyre kelt a fájdalmammal.
A legborzasztóbb az az este volt mégis, amikor bulit szerveztek a stábnak. Zártkörű volt, így esélyem sem volt bejutni rá, de én is odamentem. Magam sem tudtam, miben reménykedtem, mégis szerettem volna látni Kristent.
Azelőtt az épület előtt ácsorogtam, amelyben a partit tartották, és az erkélyeket figyeltem, mikor jön ki cigizni. De sokáig nem jelentkezett.
Már éjfél is elmúlt, amikor végre mozgást észleltem az egyik erkélyen. Mivel idefelé jövet láttam szerelmemet, felismertem, és nemcsak a ruhájáról, amely vakító fehéren világított a sötét éjszakában, magába gyűjtve a legapróbb lámpák fényeit is, hogy visszatükrözze.
Valaki volt vele. Nem tartott sokáig, mire őt is megismertem. Kellan. Aki csókolgatni kezdte Kristent, ő pedig hagyta.
A féltékenységem keveredett a dühömmel. Kristen nem tudta, hogy itt vagyok, tehát nem bosszúból cselekszik éppen. Vagy ha mégis, akkor sem az én „kedvemért” produkálja magát. Egyelőre…
Zaklatott szívvel figyeltem őket, pedig tudtam, hogy jobb lenne elmennem, mielőtt olyasmit látok, ami valóban meggyőz róla, hogy nekem már nincs több dobásom nála. Mégsem mocccantam.
Kristen ekkor eltolta magától Kellant, és kissé megkönnyebbültem. Hátat fordított neki, és a korlátra támaszkodva kinézett az erkélyen. Egyből észrevett. Egy végtelennek tűnő másodpercig összekapcsolódott a tekintetünk.
De Kellan még nem törődött bele Kristen számomra egyértelmű visszautasításába, mert a karja a dereka köré fonódott, a másik kezével félresöpörte szerelmem haját a nyakából, és csókokkal borította azt. A derekát ölelő keze is feljebb siklott, és rosszul lettem, amint a mellét kezdte el becézgetni.
Ez már kezdett több lenni annál, amit el tudtam volna viselni, és fuldokolni kezdtem a gyötrelemtől. Mégsem tudtam elszakadni a látványuktól. Ha ez kell, hogy legyen a büntetésem, akkor még ezt is elviselem valahogy, csak legalább biztos lehettem volna benne, hogy utána minden visszazökken a régi kerékvágásba.
De nem voltam az. És Kristen is tett rá még egy lapáttal, hogy egyrészt még ennél is rosszabbul érezzem magam, másrészt meggyőzzön, hogy új életet kezdett. Nélkülem…
Visszafordult Kellan felé, és a karjait a nyaka köré fonva csókolta meg újra. Aki nem habozott viszonozni ezt. Aztán Kristen kibontakozott a karjaiból, és már majdnem megörültem, hogy időben észbe kapott, de csak kézen fogta Kellant, és az erkély sötétebb része felé húzta.
Ott én sem láttam őket, így nem tudtam, mit csinálnak, de voltak sejtéseim. Tiltakoztam az agyam ellen, amely olyan képeket vetített elém, melyek szinte élethűnek hatottak ebben a pillanatban. Nem akartam elhinni, hogy tényleg az történik most ott, amire gondolok.
Nem bírtam elmenni, tovább vártam arra, hogy valami megcáfolja a fantáziámat. De nem így történt. Körülbelül húsz perc múlva Kellan visszalépett a fénybe. Éppen az ingjét gombolta be, és tűrte vissza a nadrágjába. Ez egyértelművé tette, mit is műveltek a sötétség leple alatt. Őt ismerve nem játszana meg egy ilyen jelenetet... Kétség sem fért hozzá, hogy...
Sokként ért a felismerés, hogy Kristen részéről tényleg vége. A magam részéről soha nem lesz így, de nála már semmi esélyem. Nem vártam meg, hogy ő is előjöjjön a fényben, visszaindultam a hotelbe. Gyalog.
Alig egy órán belül odaértem, és összecsomagoltam. Foglaltam egy repülőjegyet, és vártam, hogy indulhassak a reptérre. Aztán fogtam egy papírt, és egy tollat, és írni kezdtem.
A szavak szinte maguktól keletkeztek a papírra, fel sem fogtam, mit firkálok rá. Betettem egy borítékba, és levittem Kristen ajtaja elé.
Utána mégsem vártam tovább, mert tudtam, akkor végleg itt maradok, és megalázottan könyörögni kezdek neki, de úgysem kaphatom vissza többé, így inkább úgy döntöttem, azonnal kivitetem magam egy taxival a reptérre és ott várok az indulásig.
Jackson még elkapott a szálloda bejáratnál. Ashel összeölelkezve szálltak ki éppen egy taxiból, ahol meglepetten láttak a csomagokkal. Röviden megmondtam nekik, hogy elutazok, és aztán beszálltam oda, ahonnan ők szálltak ki nemrég.
A reptéren sem fogtam fel az idő múlását, csak azt hallottam meg, amikor végül bemondták a járatomat. Kábán lépdeltem felfelé a gépre, és mikor elindultunk, úgy éreztem, a szívemet örökre itt hagytam.
