267. fejezet (Rob)
- De nem látok a fejébe, neked kell érezned, hogy ott és akkor hogyan viselkedett… - próbálta menteni a menthetetlent Vic.
Felejthetetlenül viselkedett. És úgy, mintha el se váltunk volna hónapokra. De nem akarta, hogy szerelmet valljak, és ő sem tette. Ráadásul eltűnt, mielőtt bármit is tehettem volna.
Vic sem tudott okosabbat mondani annál, amit én is tudtam: tőle kell megtudnom, mit érez irántam. Ha még érez egyáltalán valamit.
Beszélgettünk még egy kicsit, kellemetlenebb témákról is, vagyis Jillről. Nővérem elmesélte, hogy kibékült a volt barátjával, és alig egy hónap múlva összeházasodnak. Ha lehet, még jobban gyűlöltem Jillt, amiért tök fölöslegesen tette tönkre az életemet.
A magány újra felemésztett, amint Vic látogatása után egyedül maradtam. Megpróbáltam felhívni Kristent. Ki volt kapcsolva. Biztos voltam benne, hogy észreveszi a hívásaimat, de abban is, hogy nem fog visszahívni.
Másnap Jennyt kerestem, nem tud-e már valamit a hollétéről. Annyit sikerült kiderítenie, hogy szinte minden másnap elutaznak, de most éppen Madridban vannak.
Madrid nem tűnt túl messzinek, de mégsem voltam benne biztos, hogy mire odaérek, még ott lesznek. Maradtam tehát, de a türelmetlenség felemésztette minden energiámat. A tartalékaimat pedig az újságokban látott képek gyilkolták meg.
Most már arról cikkeztek, hogy Kellan megkérte Kristen kezét, és éppen az első gyereküket várják. Ez olyan oltári baromságnak tűnt, hogy annak ellenére, hogy tudtam, nem igaz, mégis kikészültem tőle. És elbizonytalanodtam.
Meg voltam róla győződve, hogy Kristen nagyon jó színésznő, de a fotókon olyan csillogó szemekkel nézett rá, ahogy valamikor régen még rám. Fájt őt elképzelnem valaki más oldalán. Nem is mertem szabadon engedni a fantáziámat.
A következő pár hét csigalassan vánszorgott, és végképp kétségbe estem. Aztán Jenny nagyon jó hírrel hívott fel. Azt mondta, hamarosan véget ér a turné, és Kristen hazamegy. Megkérdeztem tőle, nem tudja-e, hol lesz az utolsó bemutatójuk, de erről még nem voltak információi.
Újabb két nap gyötrelem következett. Minden éjjelem arról szólt, hogy őt öleltem képzeletben, az álmaimból verejtékezve ébredtem. Hol magunkat láttam benne a legutóbbi együttlétünkön, hol pedig őt és Kellant az erkélyen.
Mindkét verzió kikészítette az amúgy sem stabil lábon álló idegeimet.
Aztán váratlanul Jill hívott fel. Hetek óta elkerülte még a városnak azt a szegletét is, ahol laktam, így halvány elképzelésem sem volt róla, mit akar. Először nem vettem fel. De nem mertem kikapcsolni a mobilomat, hátha valami isteni sugallat következtében Kristen is keres, és nem akartam elszalasztani. Egy idő után megelégeltem, hogy Jill nem adja fel, és felvettem.
Meg is kérdeztem tőle, nem túl barátságosan. Azaz kifejezetten barátságtalanul.
- Nos talán jóvá tudom tenni, amit elkövettem...
Ebben kételkedtem, de vártam, mivel rukkol elő.
- Nászúton vagyunk éppen, és a szállodában, ahol a mézesheteket töltjük… - Rászóltam, hogy térjen a lényegre, mert rohadtul nem érdekeltek a részletek.
- Nos, itt van Kristen – bökte ki rögtön.
Én pedig megdermedtem. Aztán az eszem kerekedett felül.
- Jill, ez egy nagyon rossz vicc – morrantam rá.
- Kérlek, most az egyszer higgy nekem! Őszintén megbántam, hogy úgy viselkedtem, most mi hasznom lenne abból, ha újra hazudnék?!
Volt logika abban, amit mondott, mégsem tudtam benne megbízni többé.
- Melyik szálloda és hol? – kérdezte mégis, mert arra gondoltam, majd kifaggatom Jennyt, mennyi realitásalapja van Jill legújabb agyszüleményének.
Elmondta, hogy Párizsban vannak, és a szálloda nevét is közölte. Megkértem, hogy tartsa magát távol Kristentől, aztán letettem. Jenny megerősítette, hogy elképzelhető, hogy tényleg ott vannak, mert a sok város közül ezt eddig nem említette neki szerelmem. Foglaltam egy repülőjegyet, és szobát is ugyanott.
Az utóbbi nem ment könnyen, mivel teltházra hivatkozva elutasítottak. De a meggyőzőerőmnek és a bankszámlámnak hála mégis akadt egy kisebb szoba abban a hotelben, ahol a csapat is megszállt.
Másnap indultam. A csomagolással nem bajlódtam, mert fogalmam sem volt róla, mennyi ideig maradok ott. Első körben csak pár órát jósoltam magamnak, és reménykedtem, hogy ennél azért mégis több lesz.
A gép nemsokára le is szállt Párizsban, és taxiba ültem, hogy mielőbb a szállodába érjek. Ott megkérdeztem a recepción, melyik szobában találom Kristent, de nem akarták elárulni. Azt hitték, egy őrült rajongó vagyok, aki ártani fog neki.
Becsültem a kiemelkedően jó biztonsági intézkedéseiket, bár az tény, hogy rajongó voltam. Csak nem a filmért voltam oda, hanem a főszereplőért.
Mielőtt teljesen kiborítottam volna a szerencsétlen recepcióst a makacsságommal, Kellan lépett mellém.
- Szevasz, hát te? – veregetett hátba.
Most vele akartam a legkevésbé találkozni, de kapóra is jött, mert ha valaki tudhatja, hol van szerelmem, az a stábtagok között kell legyen.
- Kristenhez jöttem, megmondanád, hol találom?
Utáltam pont tőle szívességet kérni, de nem volt más választásom.
A féltékenységemet lenyeltem, de csak egyetlen pillanatra sikerült, mert amint felelt a kérdésemre, újult erővel csapott le rám.
- Épp a szobánkba megyek, gyere velem.
Gyökeret vertem. Szobánkat mondott. Jól hallottam. Ezek szerint igaz az, amit az újságok írnak. Különben miért lenne közös a szobájuk…
- Na jössz? – nézett vissza rám Kellan a lift felé haladtában.
Ha már idáig eljutottam, tök mindegy, visszafordulok-e, gondoltam, mert úgyis leégetem magam. Akkor meg mit veszthetek, kérdeztem magamtól, és utána indultam.
- Ma már volt egy kellemetlen látogatója, te ne bántsd meg – figyelmeztetett Kellan, míg felfelé haladtunk.
- Ki volt az? – érdeklődtem.
- Valami terhes csaj, azt mondta, a barátnője, de mégsem az lehetett, mert Kris elájult, amint meglátta – avatott be a részletekbe.
Jill volt, ebben biztos voltam. És örültem, hogy elég nagy ez a hotel ahhoz, hogy elkerüljük egymást. Annak is hálát adtam valahol, hogy Kristen nem egyedül találkozott Jillel.
Amit furcsálltam, az Kellan viselkedése volt. Ha minden kétséget kizáróan együtt vannak, akkor nem természetes reakció tőle az, hogy önként kísér fel hozzá a szobájukba. Úgy tűnt, nem szereti igazán. Én már attól is kiborultam, amikor Mike-ot baleset érte, és Kristen minden Mike-kal foglalkozó gondolata fájdalmat okozott.
Mégsem ellenkeztem a dolog ellen, hiszen ez azt jelenthette, hogy újra láthatom, és beszélhetek vele. De most, hogy ők együtt vannak, már nem is tudtam, mit keresek itt…
A lift viszont felért, és kiszálltunk. Az ajtó előtt viszont megtorpantam. Kellan kérdően fordult felém.
- Hálás vagyok, amiért megengeded, hogy beszéljek vele – kezdtem, de minden szó szaggatóan hatott a szívemre. – Lehetne, hogy négyszemközt maradjunk?
Annyira rossz érzés volt „engedélyt kérnem” arra egy másik férfitól, hogy kettesben maradhassak azzal a nővel, akit mindennél jobban szeretek, de mégsem tehettem mást. Most Kellant illetik az előjogok.
- Persze, megkérdem tőle, akar-e látni… - tétovázott egy pillanatig, de amint megkérdeztem, hogy érti ezt, csak megrázta a fejét.
- Mondott rólam valamit? – faggattam tovább.
- Rémálmai vannak. És sokszor sír. Szerintem miattad – adta meg a kegyelemdöfést.
Ha minderről én tehetek, akkor talán még érez irántam valamit. Mégsem volt jó hallani, hogy így van. Viszont ezek szerint Kellan sem tudja neki azt nyújtani, amit én tudtam.
- Egy percet várj – mondta aztán, és bement a szobájukba.
Az, hogy újra elöntött a remény pár apró cseppje, nem is volt jó kifejezés arra, mit éreztem. Mégis vártam. Az egy perc letelt. Kettő is. A harmadik után elkezdtem fel-alá járkálni. A negyediknél már hallgatóztam. Az ötödik után szívesen rágyújtottam volna, de kivártam egészen a tizedik percet is, és csak akkor nyitottam be.
Ugyanabban a pillanatban tárta ki előttem az ajtót Kellan. Elég volt vetnem egy pillantást az arcára, hogy megtudjam, Kristen is akar velem beszélni, de fenyegetés is sugárzott felőle. Nem voltam benne biztos, arra vonatkozik-e, hogy szálljak le róla, vagy csak arra, hogy ne bántsam meg.
Ebben a pillanatban egyik sem érdekelt, úgyhogy későbbre halasztottam az aggodalmaimat, és beléptem a szobába.
Kristen a háló ajtajában állt, és gyönyörű volt, mint mindig. Észre sem vettem, mikor csukta ránk Kellan a bejárati ajtót, csak őt láttam, és összeszorult a szívem. Kissé sápadtnak tűnt, amit Jill látogatásának tudtam be. Nem akartam bevallani még magamnak sem, hogy valószínűleg én is elég váratlanul toppantam be.
Fogalmam sem volt, mit mondjak. Kristen elfordította rólam a tekintetét, és a kanapé felé ment. Ott leült. Én is lassan melléültem.
- Miről akarsz velem beszélni? – kérdezte halkan, nyugodtan.
Jó volt a kérdés. Rengeteg dolog volt, amit nem láttam tisztán. Kezdtem a pillanatnyilag legfontosabbal. Ami befolyásolhatja az összes többit.
- Most… - kezdtem a szemébe nézve, ahol most még a vágyat sem láttam. Csak zavart. Elnéztem róla, és úgy folytattam: - Ti tényleg együtt vagytok? – A hangom csak halkan sikerült érhetőre, mert féltem a választól.
- Mmm, nem – felelte, mire újra ránéztem.
A remény következő cseppjei is a szívemet kezdték gyógyítgatni. A szeme kíváncsian ragyogott felém, és a légzése is hevesebbé vált. Nemet mondott, fogtam fel aztán. Enyhén elmosolyodtam, mert nem akartam túlzottan előre örülni. Akkor talán még van esélyem.
- Miért hagytál ott egy szó nélkül? – kérdeztem aztán, de ezúttal végig a pillantását kutattam.
Anélkül is tudtam volna, hogy őszintén fog felelni, mégis kíváncsi voltam, milyen új érzelmeket fedezek fel benne. De most ő sütötte le a szemeit.
- Nem tudom – válaszolta kitérően, de valójában ez sem számított igazán.
Fel kellett tennem a legfontosabb kérdést, amely vagy a mennyekbe repít, vagy a pokolba taszít. De ha már eddig eljutottam, nekem is vallanom kell, bár nyilván tudja, hogy nem jöttem volna, ha nem lenne igaz.
- Szeretlek – nyögtem, mire tágra nyílt szemekkel nézett rám csodálkozva. Én magamra kényszerített türelemmel vegyes félelemmel pillantottam felé. – Tudnom kell, látsz-e még arra bármennyi esélyt, hogy újra kezdjük…
