284. fejezet (Kristen)
Pár nappal később került sor a költözésre. Szerelmem szigorúan megtiltotta, hogy egy papírfecnit is keresztbe tegyek segítségképpen - ráadásul árgus szemekkel figyelt, nehogy a "parancsa" ellenére cselekedjek -, így az egész csak számomra volt unalmas.
Mire mindent áthurcoltunk meg átszállítottunk az új házba, délután lett, de a nap maradék részében még nagyjából be is akartuk rendezni. Azaz csak a fiúk, én meg végre a helyzet magaslatára emelkedhettem, és enyhe kínzási célzattal a hálót például háromszor pakoltattam át velük.
Amikor láttam, hogy ezt messze sem tartják olyan jó mókának, mint én, duzzogást színlelve otthagytam őket, épp egy félmozdulat kellős közepén. Igazából nem is számított, mi hogyan fog kinézni, utólag is bármikor odébb lehet tolni a bútorokat, csak bosszút szerettem volna állni Robon, amiért minden lépésemet felügyelte.
Ahogy most is utánam jött a majdani gyerekszobába, ahova már előzőleg betettünk egy pár bútort. Épp a kiságy előtt álltam, és beleképzeltem a kisbabánkat, amikor mögém lépett, és a derekamra, majd onnan a hasamra csúsztatta a kezét.
- Jól vagy? – kérdezte, és a nyakamba puszilt.
Nekidőltem, és megfogtam a véleményem szerint már most hatalmas pocakomon nyugvó kezeit.
- Jól – feleltem, mire újabb pusziáradat következett.
Mivel a ház tele volt pár barátunkkal és Rob családjának nagy részével, a biztonság kedvéért – és a közszeméremsértés elkerülése végett – elhúzódtam tőle, mire csalódottan bámult utánam.
Nem mentem az ajtóhoz, és nem zártam be, ahogy legjobban szerettem volna, elvégre nem avathatjuk fel úgy a babaszobát, hogy közben millióan hemzsegnek a házban szerte. Ezt közöltem is vele, mire felcsillant a szeme, és ő maga ugrott az ajtóhoz, hogy ráfordítsa a kulcsot.
- Észre se fogják venni, hogy eltűntünk… - suttogta, amint odalépett mellém, és újra magához húzott.
Az apja ebben a pillanatban kiáltotta el magát az imént bezárt ajtó túloldalán, hogy hol a fenében van kedvesem.
A kedves nem hallgatott a hívó szóra, hanem a számhoz hajolt, és egy éji gyönyöröket ígérő csókot adott, mielőtt hatalmas sóhaj kíséretében elengedett, és az ajtóhoz ment.
Mivel az érzékeim meglehetősen felbolydultak ettől a viharos, de rövidke összecuppanástól, igyekeztem valahogyan lecsillapítani magam. Rá nem gyújthattam, ezért a hűtő felé vetemedtem. Még szerencse, hogy a konyha az elsők között lett berendezve, így a frigó már bőszen fagyasztotta nekem a fagylaltot.
Kiültem a ház mögötti teraszon a hintaágyra, és eszegetni kezdtem. A házból kihallatszottak a rakodás zajai, de engem senki se hiányolt. Egy ideig. Aztán Jenny jelent meg.
- Jól vagy? – kérdezte, alighogy leült mellém.
Kezdtem unni, hogy mindenki a hogylétem felől érdeklődik, de lenyeltem a dühkitörésemet, és igyekeztem higgadtan válaszolni.
- Kösz, remekül.
- Jaj, alig várom már az esküvődet! – mondta aztán szélesen vigyorogva.
Én ettől nem voltam ilyen boldog, bár mindennél jobban szerettem volna már hitelesíteni a kapcsolatunkat Robbal. Csak nem ekkora felhajtással körítve.
- Mindent a lehető legapróbb részletekig elintéztem – mesélte életem pillanatnyi megkeserítője, aki a barátnőmnek csúfoltatta magát.
Nem válaszoltam. Hálás voltam neki, és anyáinknak, valamit Rob nővéreinek a sok segítségért, de túlzásnak tartottam, amit csaptak az egész körül.
- Arra gondoltam… – folytatta Jenny. – Hogy mivel úgyis két hét múlva lesz, akár már holnap elmehetnénk ruhát próbálni. Sőt! Ne vesztegessük az időt, máris induljunk – javította ki magát, és tettre készen fel is pattant a hintaágyról.
Letettem a kanalat, amelyről szorgosan nyalogattam a fagyit, és rámeredtem. Vonzott a gondolat, hogy legalább nem itt kell tétlenül ücsörögnöm, ezért elgondolkodtam a menekülési lehetőségen. Ezt Jenny is észrevette, de igennek fogta fel, és a kezemet megragadva máris magával húzott a kerten át a ház elé, az autójához.
Senkinek nem szóltunk, hova megyünk, de valószínűleg láthatták páran, akik az épület előtt rakodtak le éppen a kisteherautóról, és szólhattak a bentieknek, mert amint kifordultunk a felhajtóról, Rob jelent meg az ajtóban, és dermedten meredt a kocsi után, amellyel barátnőm rabolt el.
Tőlem csak egy intésre futotta felé, mert Jenny nem tétovázott mielőbb meglógni az ellenkezés elől. Legnagyobb meglepetésemre London egyik híresebb divatszalonja elé parkolt, és habozás nélkül indult el befelé.
- Így be sem fognak engedni ide – állítottam meg, végigpillantva a nem túl elegáns farmer-ing összeállításon, amit viseltem.
De ő sem nézett ki másként. Vállat vonva nyugtatott meg, hogy jól ismeri a tulajt. Beletörődve mentem utána, és valóban, egy rossz szó, de még csak egy lenéző pillantás se kísért bennünket, mi több, az egyik alkalmazott máris elkezdte kipakolni elém a szebbnél szebb menyasszonyi ruhakölteményeket.
Nyolcat próbáltam fel hiába, mert ezek karcsú, NEM ÁLLAPOTOS menyasszonyokra voltak tervezve, és egyik sem jött rám. Elkeseredtem, hiába nyugtattak, hogy némi átszabással gyönyörű leszek benne. Ebben a pillanatban nem hittem a csodában.
Így is kihíztam az összes eddigi ruhámat, és Rob ingjeiben voltam kénytelen járkálni. Újakat feleslegesnek gondoltam vásárolni, mert reménykedtem, hogy a szülés után hordhatom újra azokat, amelyeket a terhesség alatt kinövök. Bele sem mertem gondolni, hogy fogok kinézni a kilencedik hónap végére.
Jenny addig próbált nyugtatgatni, amíg ráálltam, hogy az egyik, de csakis az egyik darabot a méreteimre igazítsák. Számomra hihetetlen módon azt mondták, ha visszajövünk három óra múlva, már fel is próbálhatom.
A csodálkozásommal mit sem törődve Jenny ekkor megint az autó felé terelgetett, és egy közeli parkba vitt. Ebben még nem jártam, de jó volt egy kicsit a szabad levegőn lenni. Hiába volt még tél, most mégsem volt olyan hideg, az eső sem, és a hó sem esett.
Megálltunk egy hotdog árusnál, és mindketten vettünk egyet-egyet. Ezt majszolva kezdtünk sétálgatni, miközben Jenny a babával kapcsolatban faggatott.
- Ti nem akartok? – kérdeztem tőle, hiszen ők már az esküvőn is túl voltak.
Barátnőm elpirult, és bevallotta, hogy már jó ideje próbálkoznak, de eddig még nem jött össze.
- Nektek viszont hihetetlen, hogy egyetlen véletlen alkalmával… - kezdte, de nem folytatta.
Azt hihette, még fájdalmas az az emlék, de nem volt az. Biztosítottam róla, hogy kellemesen gondolok arra a nem tervezett éjszakára, majd eszembe jutott, talán nekik is erre lenne szükségük.
- Mi lenne, ha ti sem terveznétek olyan görcsösen?! Hanem csak… Nem is tudom, utazzatok el valahova, és egyszerűen érezzétek jól magatokat.
Jenny elgondolkodott ezen egy percig, aztán bólintott.
- Lehet, hogy igazad van, majd megemlítem Ricknek az ötletet.
Tovább sétáltunk, míg le nem telt a három óra. Közben beültünk egy kávézóba is, ahol szigorúan csak teát fogyasztottam, és irigykedően figyeltem Jennyt is például, akinek engedélyezett volt a kávé. Már nagyon hiányoztak a szokásaim, de a baba kedvéért bármiről hajlandó lettem volna lemondani.
A ruhaszalonba visszaérve tényleg átfércelték a ruhát, amit választottam, így könnyedén magamra bírtam húzni, és egyelőre nem is mutatkozott meg benne olyan nagymértékben az állapotom. Bár tudtam, hogy ez két hét alatt változni fog, de megígérték, hogy egy pár centivel bővebbre hagyják, hogy biztosan beleférjek majd.
Megköszöntük a segítséget, és egy utolsó próbában állapodtunk meg a tulajjal, ami az esküvő előtt két nappal lett esedékes. Aztán hazafelé indultunk. Legnagyobb meglepetésemre újabb teherautók sorakoztak az utcában, de nem volt ismerős a szállító cég.
Először arra gondoltam, Rob megint kitalált valamilyen meglepetést, amiről eddig nem tudhattam. Még Jennyre is gyanakodva sandítottam, tudva, hogy ha meglepetés, akkor ő tuti benne van, de ártatlan szemeket meresztve vonogatta a vállát.
Kiszálltam, és a ház felé indultam. Jenny nem tudott felállni a kocsifelhajtóra, mivel annak a bejáratát is egy nagyobb jármű foglalta el, így gyalog indultam el a szállítócég embereit kerülgetve. Ekkor tűnt fel, hogy ezek a mellettünk levő házba pakolgatnak, de nem Jennyékébe, hanem a másik oldalon levőbe.
Elbámészkodtam, és meg is botlottam. Az ijedtségtől egy halk kiáltás hagyta el a számat, de mielőtt földre értem volna, erős karok kaptak el, és egy izmosnak tűnő, fiatalabb fiú tartott a karjaiban egy másodpercig.
Tényleg csak addig, mert Rob máris ott termett a semmiből, és mielőtt kibontakozhattam volna a megmentő karok öleléséből, ő maga rántott ki onnan, és szorított magához.
- Köszönöm – mondtam az ismeretlennek, aki vigyorogva állta szerelmem fenyegető pillantását, majd biccentett, és a másik ház felé indult.
- Megölöm, amiért hozzád ért! – háborgott Rob, és engem eleresztve indulni akart utána.
A karjánál fogva állítottam meg, és egyik döbbenetből a másikba esve próbáltam csitítani.
- Ne! Ha nem kap el, elestem volna. Én voltam a béna, ő csak segített – magyaráztam neki.
- Pontosan tudom, mit láttam – vágta hozzám féltékenyen. – És te még mentegeted is?!
Elengedtem a karját. Tudtam, mennyire nem szereti, ha más hozzám ér, a nőgyógyászaton történő látogatások alkalmával is mindig kiborult, de most megint betelt a pohár.
- Persze! – sziszegtem. – Direkt botlottam meg, hogy az első arra járó karjaiban kössek ki!
Aztán a dühöm, amilyen hamar jött, olyan hamar távozott is, de Rob tovább hergelte magát. Felsóhajtottam és a házunk felé indultam.
- Ez a pojáca ráadásul itt fog lakni – morogta még mögöttem lépdelve, de nem nagyon érdekelt, ki lesz a szomszédunk.
- Higgadj le, valószínűleg sosem fogunk vele találkozni – szóltam hátra a vállam felett, de ez nem így történt…
