258. fejezet (Rob)
Megköszöntem Jennynek a jó tanácsot, és megígértem, hogy tartom magam hozzá. El fogom mondani Kristennek, és reménykedek majd, hogy nem csinál belőle akkora ügyet, amekkora valójában.
Miután letettük, még egyszer megpróbáltam felhívni Jillt, aki végre méltóztatott felvenni a mobilját.
- Már vártam, hogy hívj, szakítottál vele? – kérdezte búgó hangon, én pedig megdöbbentem.
- Miről beszélsz? – értetlenkedtem, mert nem akartam elhinni, hogy ő, aki eddig ilyen segítőkészen támogatta a kapcsolatunkat, most váratlanul így viselkedjen.
- Alig várom, hogy vissza gyere, már elkezdtem berendezni a brightoni házat kettőnknek – csicseregte.
- Jill! Nincs olyan, hogy kettőnk – szakítottam félbe, mielőtt túl messzire megy.
- Igazad van, lehet, hogy hárman leszünk…
Ekkor szakadt szét a tűrőképességem.
- Micsoda? – ordítottam a telefonba.
- Hát… Nemigen védekeztünk azon az éjszakán… - magyarázta a szavait.
Ezt már tényleg nem voltam képes felfogni. És válaszolni sem semmit. Úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ.
Kinyomtam a hívást, és dermedten álltam még percekig. Aztán arra eszméltem, hogy emberek jönnek kifelé az épületből. Ezek szerint máris szünetet tartanak két jelenet között.
Jackson ért oda hozzám elsőnek, és mellém lépve rágyújtott.
- Mi történt veled? Úgy festesz, mint akit megrágtak, aztán kiköptek…
Ez enyhe kifejezés volt arra, hogyan is éreztem magam pontosan. Ránéztem, és eszembe jutott egy átmeneti mentő ötlet. Amíg végiggondolom a dolgokat.
Úgy éreztem, még nem vagyok képes Kristen szeme elé kerülni. Megkértem hát Jacksont, mondja meg szerelmemnek, hogy el kellett mennem, és este majd a szállodában találkozunk.
Szerencsére nem ért még ki a többiekkel, amikor beültem egy taxiba, és visszavitettem magam a hotelbe. De ott sem tudtam megnyugodni. Sorban szívtam a cigiket az erkélyen.
Erőltettem az agyamat, hogy emlékezni tudjak arra az éjszakára, de semmi. Kivéve… Beugrott az illat. Jill ugyanolyan parfümöt használt, mint Kristen. És részeg is voltam.
Eszembe jutott az is, hogy régebben, még Rickék esküvője előtt épp emiatt, azaz az illat hiánya miatt állítottam le magam, amikor azt hittem arra a lányra, hogy ő Kristen. De most… Valószínűleg elment az eszem, és nem álltam le...
Lehunytam a szemem, és elátkoztam magam. Meg az érzékeimet, amelyek nyilvánvalóan reagáltak az édes aromára, amely szerelmemből mindig is áradt. Hiszen Jill azt mondja, hogy tényleg megtörtént. És Jennyék is így tudják. És lehet, hogy terhes.
Szenvedni kezdtem. Ha ez mind tényleg igaz, akkor Kristen nemcsak páros lábbal fog kirúgni, amint elmondom neki, de örülhetek, ha valaha egyszer még köszönésre méltat.
Egy megcsalást még könnyebben elfelejtene talán, főleg, ha az akaratlanul történt, pillanatnyi elmezavar és féltékenység miatt, de hogyha még teherbe is ejtettem Jillt… Ezzel összetöröm őt, ebben biztos voltam.
És én is összeropppantam.
Jill már nagyban tervezgeti a házat, valami elmebeteg ötlet miatt kettőnknek, vagy hármunknak, ha tényleg úgy alakul. Azt tudtam, hogy én aztán nem fogok vele élni, még ha fegyvert szegeznek a fejemhez, akkor sem. Még ha terhes lett, és meg akarja tartani, akkor sem…
Egyelőre Kristennek kell színt vallanom, de már éreztem, hogy vége… Ezt nem fogja megbocsátani nekem soha…
Mielőtt totálisan bepánikolhattam volna emiatt, hallottam, hogy nyílik az ajtó. Észre sem vettem az idő múlását.
Azonnal beléptem a szobába, ahol szerelmem ácsorgott, meglehetősen elesetten, tanácstalanul és értetlenül. Mielőtt mindennek vége lehetett volna máris, ki akartam használni a maradék nekem járó boldog pillanatokat, és egyenesen odaléptem hozzá. Úgy szorítottam magamhoz, hogy biztos voltam benne, nem vagyok képes elengedni.
Ő kissé tétovázva ölelt vissza, és tudtam, nem érti a viselkedésemet. Sem azt, hogy eljöttem már reggel a forgatásról, sem pedig azt, hogy miért ölelgetem most ilyen hévvel. De azt is tudtam, hogy nem hülye. És érzi, valami baj van.
- Mi történt? – kérdezte meglepetten.
Nem akartam elmondani, de meg kellett tennem. Csak hogyan kezdjem?!
- El kell mondanom valamit – nyögtem, amint megtaláltam a hangomat.
Egy másodpercre elakadt a lélegzete, de aztán mégis – egyelőre – higgadtan kérdezte meg újra:
- Mi történt?
El akart húzódni, de nem akartam elereszteni. Még nem. Még érezni szerettem volna, ahogy utoljára hozzám simul.
- Annyira sajnálom – súgtam elfúló hangon.
- Rob – szólt rám ekkor. - Mi a baj?
Az egész testem megremegett, annyira nehezemre esett hagynom, hogy eltoljon magától egy kissé. A világ összes fájdalma bennem gyülekezett, amikor ránéztem. Úgy éreztem, szétszakítanak.
Mégsem tudtam a szemébe nézve kimondani, mit tettem. Elfordultam tőle, és mivel már nem volt a karjaimban, kínzott a hiánya is.
- Mi a baj? – ismételte, és végigsimította a hátamon. Perzselt az érintése.
- Szeretlek – suttogtam.
- Tudom, én is szeretlek, de kérlek… Megijesztesz – nyögte, és elcsuklott a hangja. Nem akartam, hogy sírjon, pedig engem is a könnyek fojtogattak.
- Történt valami… Londonban – kezdtem, és visszafordultam felé.
De nem tudtam ránézni. Nem akartam látni rajta a csalódottságot és a megvetést, amint kimondom, mit tettem.
Lerogytam az ágy szélére, a térdeimre könyököltem, és a tenyerembe temettem az arcomat. Kristen leguggolt elém, és megfogta a csuklómat. A szemébe nem, de a gyűrűire odapillantottam, amint előbújtam a kezeim mögül, és összekulcsoltam az ujjainkat.
Nem is sejtettem, meddig fogja még viselni ezeket a gyűrűket. A szerelmem zálogait.
- Megoldunk mindent, együtt, csak kérlek, mondd el, mi a baj – erőltette. – Mi történt Londonban?
Ekkor erőt véve magamon, a szemébe tekintettem.
- Ezt nem lehet megoldani – mondtam halkan.
Nem bírtam elviselni a már most jelentkező fájdalmat az arcán, ezért újra a kezeinket kezdtem bámulni. Tudtam, hogy itt a pillanat. Utoljára érinthetem…
- Lefeküdtem Jillel.
Kimondtam. A kezem megremegett. Az övé megdermedt. És lassan elkezdett kihűlni...
- Mit mondtál? – suttogta Kristen.
- Szeretlek, Kristen, kérlek, higgy nekem! – pattantak fel a szemeim, és könyörögve néztem az övéibe.
Nem mozdult, csak bámult rám meredten. Olyan volt, mintha sokkot kapott volna. Tökéletesen megértettem, és legszívesebben visszaszívtam volna a szavaimat, de már késő volt. Sokáig csak a szememet figyelte, még csak nem is pislogott. Kezdtem megijedni, hogy mi történt vele, de ekkor kinyitotta a száját.
- Miért? – tátogta, de hang nem jött ki a torkán.
- Nem tudom… - hajtottam le ismét a fejem, és a kezeinkre néztem. - Megláttam azt a videót és a képet az interneten, és…
Visszaemlékeztem rájuk. És átkoztam a sorsot, amiért nem értem el aznap este Kristent. Akkor talán másként alakulhatott volna minden.
- Majd’ megőrültem a féltékenységtől – vallottam be. – Előtte írtam alá a házzal a papírokat, aztán… - A „ház” szóra düh fogott el, mert Jill azt is tönkretette, hogy legalább Kristen nélkül éljek majd ott magányosan. Ott, ahol boldogok voltunk. De most már az sem fog menni. – Jillel koccintottunk a sikeres együttműködésre… Utána mutatta meg a képeket, és… Kiborultam. Ittunk…
Nem tudtam tovább folytatni. Részben, mert nem is emlékeztem, részben pedig mert nem akartam még nagyobb gyötrelmet okozni egyikünknek sem. Kristen térdre rogyott, és a sarkára ült. A kezét még foghattam. Még nem rántotta el.
- Utána nem emlékszem, hogy mi történt, de… - folytattam, és egy pici pillanatra ránéztem. Megijedtem az arcától. Merev volt, mint egy halotti maszk. – Amikor reggel felébredtem, meztelenül feküdtünk az ágyamban – hunytam le megint a szemem, és kifújtam a levegőt.
- Kérlek, bocsáss meg! – suttogtam, bár tudtam, hogy erre semmi esély.
A kín marcangolni kezdett, és apró cafatokra tépdeste a szívemet. De tudtam, hogy neki még jobban fáj. A büszkeségemet félretettem, és nem érdekelt többé, ha könnyezni kezdek, de elkezdtem kiszáradni, és csak marta a szememet a fájdalom csípős érzése.
- Legalább védekeztetek? – kérdezte váratlanul Kristen.
Nem ismertem fel a hangját. Semmi élet nem volt benne. Most miatta jobban aggódtam, mint amiatt, hogy vége. Csak neki ne történjen semmi baja.
Nem tudtam kimondani azt, amivel még mélyebbre taszítom a gyötrelmek közé. Alig láthatóan ráztam meg a fejem, de ebből is értett. Megmoccant a keze az enyémben, de nem akartam még elengedni. Még nem voltam rá képes.
- Kérlek, bocsáss meg – nyögtem ismét, bár éreztem, hogy hiába.
- Engedj el – kérte ő.
Egy utolsót szorítottam a kezén, miközben a tüdőm is kezdett összeesni. Aztán eleresztettem. Kristen lassan felállt, de megingott. Mielőtt azonban utána kaphattam volna, sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
- Megbocsátok – mondta, és máris tudtam újra lélegezni.
Ezt a legmerészebb álmomban sem gondolta volna. Hogy képes megbocsátani mindazt, amit tettem, és amit okoztam a számára. Ez perpillanat a világ összes csodája közül a legkiemelkedőbbet jelentette nekem.
Olyan megkönnyebbülés és nyugalom öntött el, hogy ha nem ültem volna, biztosan összeesek. Örömömben elmosolyodtam, és újra érezni akartam hozzám simulni, de amint felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá, a tévedésem kiábrándító ténye ökölcsapásként sújtott le rám.
Kristen a tenyerét tartotta felém, hogy megállítson, de gyökeret vertem, még mielőtt hozzám érhetett volna. Hagytam, hogy a karjaim, amelyekkel átölelni készültem, erőtlenül hulljanak a testem mellé.
- De menj el – tette hozzá.
Elfordult tőlem, mint aki látni sem akar. Ennek ellenére olyan higgadt volt, hogy megrémített a nyugalma.
- Kristen – szólítottam, de válasz helyett leengedte a kezét, összefonta a karjait a mellkasán, és a fürdőszoba felé botorkált, ahova rögtön be is zárkózott.
- Kristen – kérleltem tovább, de nem válaszolt.
Nem akar látni többé. Tökéletesen megértettem, én is így éreznék a helyében, mégsem voltam képes elmenni.
Az ajtónak dőltem kívülről, és még párszor a nevén szólítottam.
- Kérlek, ne küldj el – mondtam aztán, persze hiába.
- Menj el.
Csak ennyit mondott. De inkább kérésnek hallatszott, mint parancsnak.
Ha parancsolta volna, akkor éreztem volna rajta a dühöt, amely legalább valamilyen érzelmi megnyilvánulást jelentett volna, de ez… Ez a közöny, ami belőle áradt, annak ellenére, hogy a szavai mit takartak, ez megrémített.
De nem parancs volt, hanem kérés. Menjek el. És végérvényesen hangzott.
