232. fejezet (Rob)
John csak első pillantásra tűnt barátságtalannak, amiből rögtön levágtam, hogy valószínűleg nem tud annyi Kristenről, mint Cameron. De nem bántam. Még a faggatózását is elviseltem, ami az életem eddigi részének egészére irányult, körülbelül óvodáskoromig visszamenőleg.
Akkor lepődtem meg, amikor a kedvessége ellenére, egyszer csak nekem szegezte a kérdést:
- Na és mit is akarsz pontosan a lányomtól?
Nem mondhattam ki kerek-perec, hogy mit is, ezért megköszörültem a torkom, és Johntól is megkértem Kristen kezét.
Aki legalább úgy megdöbbent, mint én az imént.
- Feleségül akarod venni? – kérdezte hitetlenkedve, mintha nem egy nyelvet beszélnénk.
- Igen, ezt terveztük.
- Szóval ő már igent mondott? – firtatta tovább, félelmetesen nyugodt hangon.
Rájöttem, hogy ez náluk családi vonás lehet, mert szerelmem is sokszor viselkedett így, mielőtt robbant. De nem tudtam mást válaszolni, mint az előbb.
John hümmögött egy sort, aztán belekortyolt a whiskyjébe, amit én a beszélgetés elején köszönettel elutasítottam, bár most nekem is jólesett volna egy pohárkával.
- És mikor gondoltátok hitelesíteni mindezt? – érdeklődött hosszas hallgatás után.
- Erről még nem beszéltünk – feleltem.
Én a magam részéről bármikor oltár elé vezettem volna, de egyelőre azzal is be tudtam volna érni, ha együtt lakhatunk valahol. Már azt is tudtam, hogy hol, de ők még nem. Sem Kristen, sem az apja.
John ekkor felállt, az ajtóhoz ment, és kedvesem nevét kiáltotta, aki hamar meg is jelent az ajtóban.
- Most hallom, össze akartok házasodni.
Kristen arca pipacspirosra változott, ahogy zavartan nézett egyikünkről a másikunkra.
- Igen, apu, szó volt róla…
- És szereted? – kérdezte tőle halkan, de így is hallottam minden szót.
- Mindennél jobban – ragyogta felém szerelmem, és az apja is egy könnyedet sóhajtott csak a válasz hallatán.
- Akkor áldásom rátok, fiatalok – mosolygott mindkettőnkre, és őszintén örültem, hogy túl vagyok a nehezén.
Már csak Kristen anyját kell megpuhítanom, ami nem lesz egyszerű, abból ítélve, amit róla mesélt az idevezető úton.
Kézen fogva léptünk ki a dolgozószobából, ahol Cameronba botlottunk.
- Beszédem van veled – nézett rám egyértelműen, de Kristen nekiesett.
- Cam, állj le, nem kell megvédened tőle! – sziszegte felé.
Úgy tűnt, egy percig néma párbeszéd folyik a két testvér között, de aztán a báty biccentett, és félreérthetetlenül közölte velem a tekintete, hogy erre még visszatérünk. Sejtettem, hogy miért ilyen ellenséges velem, és a mostani viselkedése is csak megerősítette a gyanúmat.
Mielőtt kifújhattam volna magam jövendőbeli családom egy részének megismerése után, akik a létező legvegyesebb érzésekkel fogadtak, beviharzott egy szatyrokkal felpakolt, számomra eddig még ismeretlen nő, és valami autóról magyarázott Johnnak, aki pedig nem is volt a közelben.
Aztán észrevett bennünket, és az összes táskát ledobta a kezéből.
- Édes lányom, csakhogy végre hazataláltál, tudod te, hogy aggódtunk már miattad? Cameron sem árult el semmit, hogy hova tűntél – hadarta, és közben szavai megrovó hangsúlyával ellentétben lágyan ölelte át Kristent, aki a kezemet elengedve ölelte vissza, bocsánatkérő pillantásokat vetve felém az anyja válla fölött.
- Anyu, hadd mutassak be valakit – kezdte, mire az felém fordult, és olyan pillantással mért végig, hogy férfi létemre majdnem belepirultam.
Szerelmem elmondta ki és mi vagyok, mire Jules tágra nyitott szemekkel emésztette meg lánya menyasszonyságát, aztán egy másodpercnyi örömöt láttam csillanni a szemeiben, amit azonnal összehúzott.
- És Mike? – suttogta Kristen felé.
Már vártam, mikor fog felmerülni ez a név, de szerelmem rögtön lekezelte a helyzetet.
- Mike csak barát – mondta röviden, de az anyja rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Mike kórházban fekszik, és isten tudja, felépül-e valaha – vitatkozott vele.
Én jobbnak láttam, ha ezt kettesben beszélik meg, és Kristen szobája felé indultam, hogy ott az erkélyen elszívjak egy cigit. A szoba ajtajában viszont Cameron állított meg.
- Szóval te vagy az – köpte felém a szavakat.
Bár fogalmam sem volt róla, mit tudhat rólam, de gyanítottam, eleget ahhoz, hogy szívből gyűlöljön.
- Akármi is a véleményed, szeretem a húgodat – védtem ki őszintén a támadását.
- És azt tudtad, hogy meg akarta ölni magát? – kérdezte fölényes, de egyben megvető mosollyal jövendőbeli sógorom.
A szavai letaglóztak. Nem tudtam, és ki se kellett mondanom, látta rajtam a riadalmat.
- Egyetlen dobásod van – bökött mellkasba Cameron. – Ha még egyszer egyetlen könnycsepp is kigördül a szeme sarkán miattad, én felnégyellek – mondta halkan, de határozottan.
Bár úgy éreztem, semmi ideig nem tartott volna bebizonyítanom neki, melyikünk az erősebb, de nem találtam alkalmasnak sem a pillanatot, sem pedig a helyzetet az erőfitogtatásra. Neki is csak azt tudtam mondani, amit Johnnak.
- Szeretem őt, és soha többé nem fogom megbántani – ígértem.
- Azt ajánlom is – hátrált el tőlem, majd eltűnt a szomszéd szobában.
Kristen is felért az emeletre közben, és csodálkozva nézett a bátyja csukódó ajtaja felé.
- Ez meg mi volt? – érdeklődött.
- Semmi – feleltem, de nem lehettem túl meggyőző, mert már indult is tovább a folyosón.
A karjánál fogva tartottam vissza, és magamhoz húztam.
- Hagyd, jogosan mondta, amit mondott.
Még nem volt időm megemészteni Kristen családját, és egy kis nyugalomra vágytam, vele kettesben. Behúztam a szobájába, hogy egy csókot lopjak, mielőtt az erkélyre mentem volna rágyújtani.
Ő még nem jött utánam, mert megcsörrent a telefonja, és egy rövid beszélgetés nesze szűrődött ki a szobából. Aztán mellém lépett, és kissé tétovázva nézett rám.
- Holnap meglátogatom Mike-ot, ugye velem jössz? – kérdezte halkan.
Na ennyit a nyugalomról, gondoltam, de mivel egyszer már megígértem, nem visszakozhattam.
- Persze – húztam magamhoz, mire Kristen egy hatalmas sóhaj közben boldogan simult a karjaimba.
- Köszönöm szépen.
Nem kellett volna megköszönnie, de egy csókkal is kifejezte a háláját. A cigit nem tudtam végigszívni, elégett a hamutartóban. Az ajkai minden idegességemet egy pillanat alatt feloszlatták, és aznap már ki se moccantunk a szobájából.
Nem esett nehezemre itt is olyan odaadóan szeretni, mint bárhol másutt, csak a sikoltásaira kellett ügyelnem, hogy ne verje fel a szomszédságot is, nemhogy a családját az éjszaka kellős közepén.
Szenvedélyünk csillapultával verejtékezve szenderedtünk el egymás karjaiban.
---
A másnap túl hamar elérkezett. Amikor heves csókok közepette az illem kedvéért valami ruhába bújtunk, és reggelizni indultunk, senkit nem találtunk a házban, ezért a konyhapulton folytattuk, amit öltözködés közben elkezdtünk.
Nem tudtam betelni szerelmem ajkaival, ami minden kávénál hatékonyabban ébresztgette a testemet. Cameron megjelenése vetett véget annak, hogy még tovább merészkedjünk.
- Jó reggelt – morogta, és cseppet sem zavartatva magát, kinyitotta a mellettünk alig fél méternyire levő hűtőt, majd kivett egy doboz narancslevet.
- Nem tudsz kopogni? – förmedt rá Kristen.
- Bocs, a konyhának nincs ajtaja – feleselt vele a bátyja, és igaza volt.
Csak egy hatalmas boltív, választotta el a nappalitól.
Próbáltam kiszabadulni szerelmem öleléséből, hogy önkiszolgáló módon egy kávét főzzek. Cameron az étkező asztalhoz ült, onnan figyelte a ténykedésem. Meg a húgát, aki a hátamhoz simult, de azt csak én láthattam – és főleg érezhettem – ahogy a hasamon haladnak egyre lejjebb kutakodó ujjai.
Lefogtam a kezét, mielőtt szemmel is láthatóvá válik a vágyam iránta, és határozottan megkértem, h legyen szíves üljön le, amíg ezt be nem fejezem. Szó nélkül engedelmeskedett, és a terítőt kezdte babrálni, amíg én a kávéval vesződtem
Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Már bántam, hogy megszólaltam, és vártam, hogy Cameron mikor ugrik a torkomnak, amiért így mertem beszélni Kristennel, de talán aludt egyet a dolgokra, mert meglepett, amikor megszólalt.
- Ezt hogy csináltad? – kérdezte hitetlenkedve.
Hátrafordultam, hogy megnézzem, melyikünkhöz beszél, de rám meredt csodálkozva.
- Mit is? – kérdeztem vissza.
- Hogy voltál képes beidomítani a húgomat?! – Ezzel kedvesemet jutalmazta egy elképedt tekintettel, de ő csak a nyelvét nyújtogatta felé.
Nem válaszoltam, csak némán mosolyogva mindhármunknak felszolgáltam a kávét, szerelmemnek agyonédesítve, ahogy szereti.
- Te meg házias vagy – fintorgott felém Cameron, aztán felváltva nézegetett bennünket. – Undorító – fanyalgott, majd fogta a csészéjét, és látványosan megborzongva az emelet felé vette az irányt.
Mi Kristennel csak összenéztünk, szerelmesen, majd egy röpke csókot követően a két kezébe adtam a kávéscsészéket, őt pedig a karomba kaptam, hogy az erkélyén fogyasszunk el a maradékot egy-egy cigi társaságában.
- És még lovagias is – lépett ki Cameron a szobájából, mielőtt mi eltűnhettünk volna Kristenében. – Fertő – kiáltotta be utánunk, és még az ajtót is ránk csapta.
Bár a szavai nem ezt támasztották alá, a gesztusaiból mégis úgy éreztem, valamelyest kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy a család tagja leszek.
Az erkélyen kedvesem az ölembe telepedett, és bármilyen izgatóan is ficergett rajtam, még egy dolog volt, amin szerettem volna mielőbb túlesni.
- Mikor indulunk Mike-hoz? – kérdeztem.
Tudtam, hogy ő sem felejtette el, csak nyilván megérezte, mennyire nincs hozzá kedvem, és megvárta, míg én vetem fel a témát. A rám vetett hálás tekintete is erről tanúskodott.
- Minél előbb – felelte.
Elszívtuk a cigit, megittuk a kávét, és valamivel utcaibb ruhákba öltöztünk. Kristen kocsijával mentünk a kórházig, de Mike nem volt a szobában, ahova a recepción irányítottak. Szerelmem megkérdezett egy orvost, hogy hova tűnhetett, mire az vállat vonva csak annyit mondott, nézzük meg a kertben.
Kristen félelmét a megdöbbenés váltotta fel, amint a kertben ráakadtunk Mike-ra. És az enyémet is.
