261. fejezet (Kristen)
Zakatoló szívvel szálltam le a repülőről abban a városban, ahol amennyi rossz, épp annyi jó is történt velem. Biztos voltam benne, hogy ide is eljutottak a hírek, amelyek rólam keringtek világszerte.
Valahol reménykedtem benne, hogy Rob nem olvas sem újságot, sem az internetet nem bújja, sőt, ha van egy kis esze, végleg elfelejtett engem, és kerül mindent, ami velem kapcsolatos. De volt egy olyan érzésem, hogy ez nem így van.
Én, akárhányszor beszéltem Jennyvel, mindig megpróbáltam belőle kiszedni valamit, persze nem nyíltan, hanem cselesen, így talán nem is jött rá, mit akarok tudni.
Sajnos olyan információkat is megtudtam tőle, amelyek miatt aggódnom kellett volna. Történetesen azt, hogy Tomot valamilyen csodának köszönhetően kiengedték a fegyházból. Valami drog általi befolyásoltságra hivatkozva fellebbezett az ügyvédje a tárgyalás után, és egyszerűen megúszta annyival, hogy elvonóra kellett jelentkeznie.
Ennek a hírnek nem örültem, és kissé összeszorult a gyomrom, amint emlékeimbe tolultak a történtek, mégsem hatott meg úgy a dolog, ahogy normális esetben kellett volna. Erősebbnek éreztem magam lelkileg, amióta összetört a szívem, és az sem érdekelt volna, ha Tom szembejön velem az utcán.
Még azt is megtudtam Jennytől, hogy Rob már nem ott lakik, ahol azelőtt, de Brightonba sem ment, hanem valahol a város szélén vett egy kis házat, és alig moccan ki otthonról. Velük is alig tartja a kapcsolatot, Rick szokta időnként meglátogatni.
Valahol elégtételt jelentett, hogy ő sem boldog, de mégis sajnáltam. Nem őt, hanem azt, amiért idáig jutott a kapcsolatunk. És hogy elszúrtuk. Mindketten. Én is, amikor óvatlanul úgy viselkedtem, ami végül fotók és videó formájában azt váltotta ki belőle, hogy Jillel vigasztalódjon.
Mivel közvetve én is hibás voltam tehát, ezt a részét megbocsátottam.
Azt nem voltam képes elfelejteni azonban, hogy miután megcsalt, visszajött hozzám, és majdnem két héten át úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mintha tényleg szeretne. Mintha csak én számítanék neki…
Ezt máig sem tudtam kitörölni az agyamból. Még az sem javított a dolgon, hogy ő maga mondta el, amit tett, és nem mástól kellett megtudnom.
Most pedig itt vagyok megint Londonban, és emlékszem.
Ahogy a stúdió által választott szálloda felé hajtunk, látom azt a parkot, ahol akkor sétáltunk, amikor még élénken élt bennem az, amit Tom művelt velem. És a másikat is, ahol akkor voltunk, mielőtt Kathyvel találtam őket félreérthető helyzetben a klubban.
Akármerre haladtak az autóink, mindenhol olyasmit láttam, ami hozzá kapcsolódik. Elmentünk a klub mellett is, ahol első alkalommal láttuk meg egymást… Ahol végül is egymásba szerettünk. Először. Mert utána még számtalanszor.
A régi lakása nem a főúton volt, de annak a közelében is elhajtottunk. Majdnem megkértem a sofőrt, hogy kanyarodjon el arrafelé, de nem akartam, hogy hülyének nézzenek, így nem tettem.
Bőven volt még időnk kicsomagolni, átöltözni, aztán a lányokkal a hotel bárjába mentünk, inni némi lélekboldogítót, mielőtt porondra kell lépnünk.
Ez a premier előtt történt, úgy két órával, és amint a bár felé haladtunk, megdöbbentem, amikor hirtelen Vic jött velem szembe. Ő is éppolyan meglepettnek látszott, mint amilyen én voltam, de valamiért nagyon megörült nekem. Meghívott egy kávéra, és mivel volt még időm az esti cirkusz előtt, elfogadtam.
Beszélgettünk mindenféléről, vagyis főleg rólam, mert kikérdezett, mit csinálok, mióta nem találkoztunk. Eleinte nem említette sem az öccsével való szakításunk tényét, sem pedig őt magát, pedig szomjaztam az infómorzsákra róla. Vic kedves volt, Rob nővérei közül mindig is őt kedveltem jobban.
Az első kellemetlen pont a beszélgetésünk során az volt, amikor megkérdezte, van-e valakim. Mondtam neki, hogy nincs. Nem akartam kifejteni, hogy miért döntöttem a magány mellett. Nem is faggatott tovább, máris előjött egy még kellemetlenebb témával.
- Hallottam, hogy mi történt – kezdte, de nem akartam vele Robról beszélni.
Még túl élénken élt bennem minden. A szerelmem nem szűnt meg iránta egy pillanatra sem, de a bizalmam megrendült.
- Hagyjuk ezt, Vic, kérlek – mondtam neki higgadtan.
Ő egy pillanatig töprengve nézett, aztán a kérésemet figyelmen kívül hagyva folytatta.
- Nagyon hiányzol neki.
- Vic – nyögtem, és a kijárat felé néztem, menekülési lehetőséget kutatva.
Tudtam, hogy nem lett volna szabad idejönnöm Londonba sem, azon belül pedig Rob nővérével kávézni. Ha most még azt is elkezdi ecsetelni, hogy ennek ellenére boldogan várják a babát Jillel, akkor tényleg kiborulok.
Pár napja tudtam meg ugyanis Jennytől, hogy Jill több mint három hónapos terhes. Ez akkor sokként ért, de mostanra már úgy-ahogy megemésztettem az információt.
- Nem akarsz találkozni vele? – kérdezte Vic, kizökkentve ezzel a gondolataimból.
- Semmiképpen sem – ráztam meg a fejem, mire újabb tűnődő pillantást vetett felém.
- Nem ő az apja – mondta ekkor, mire levegő után kezdtem kapkodni.
Hitetlenkedve felnevettem.
- Ezt honnan veszed? – kérdeztem.
- Onnan, hogy nem történt köztük semmi.
Deja vum volt. Pont úgy elfelejtettem lélegezni, és a szívem is megállt, mint amikor Rob közölte velem, hogy megcsalt.
Nem tudtam, mit tegyek, vagy mit mondjak. Gondolkodni sem tudtam.
- Ne haragudj, most… Mennem kell – álltam fel, hogy magamra maradhassak a feltámadó fájdalmaimmal.
Nem mertem hinni Vicnek. Biztosra vettem, hogy csak vigasztalni akart. Még hallottam, hogy utánam kiált, de a lift felé rohantam, aztán bezárkóztam a szobámba. Vic eddig kedvelt engem, de valamiért úgy éreztem, hogy a kezdeti kedvessége ellenére most szánt szándékkal akart bántani.
Aztán elhessegettem a gondolatot, mert hülyeségnek tartottam. Talán csak Robnak akar jót. De közben én szenvedek. Ő meg nyilván azt sem tudja, hogy itt vagyok a stábbal Londonban. És ez így a jó. Ha újra találkoznánk, az csak feleslegesen bolygatná fel a szívünket újra. Ezt pedig nem akartam. És imádkoztam érte, hogy Vic se említse meg Robnak az ittlétemet az iménti összefutásunk után.
A régi érzéseim, amelyeket jó mélyen eltemettem magamba, újra megremegtek bennem, majd kitörni készültek a lelkem fogságából. De nem hagyhattam el magam, ezért megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet.
Lezuhanyoztam, és kizárólag a ma esti programomra koncentráltam. Kellan jött értem, mivel általában főleg a két főszereplőt akarták látni, így együtt kellett megjelennünk mindenhol. Már szívesebben voltam a közelében, kimondatlanul is meghúztunk egy határvonalat, amelyet sosem léptünk át azóta, hogy kisírtam magam a vállán.
- Kicsit sápadt vagy, minden oké? – kérdezte most aggódva, amint meglátott.
Csak bólintani tudtam.
Annyira azért nem voltunk jóban, hogy megbeszéljük egymás szerelmi ügyeit. Az övéit jegyzetelés nélkül úgysem bírtam volna követni.
Szerencsére hamar eltelt az este, de volt ott minden: kötelező jópofizás, pózolás a fotósoknak, rövid interjú a sajtósokkal, és miután az egész véget ért, mehettem is vissza a szobám csendes rejtekébe, hogy megengedjem magamnak a gondolkodást, amelyet délután óta elnyomtam.
Tudtam, hogy nem halogathatom. El kell döntenem, hogy hiszek-e Vicnek, és ha igen… Akkor hogyan tovább.
A lift csigalassan vánszorgott velünk felfelé. A szobám ajtaja előtt elbúcsúztam Kellantől, aki egészen idáig kísért.
- Nem hívsz be? – kérdezte, amint kinyitottam az ajtómat.
Meglepve fordultam felé, és eltöprengtem, hogy talán mégsem kellene siettetni azt a gondolkodást. Talán jobb lenne, ha elterelné valaki a figyelmemet. Féltem tőle ugyanis, hogy végül mire jutok.
- Elmesélhetnéd, miért voltál olyan zaklatott délután… És megihatnánk valamit – húzta tovább Kellan a mézesmadzagot előttem.
Már nem tartottam tőle, hogy bármit is akarna tőlem, és többször volt rá példa, hogy kizárólag barátként együtt töltöttünk egy-egy estét, de végül nem emiatt utasítottam vissza. Hanem mert tudtam, ha halogatni kezdem a gondolkodást, annak csak az lesz a vége, hogy beleőrülök, amíg nem rakok a helyére mindent az agyamban.
Például azt, hogy nem Rob az apja Jill gyerekének. És hogy nem volt köztük semmi. Bár ez utóbbi nem jelenti azt, hogy nem is feküdtek le egymással, csak maximum annyit, hogy nem volt tartósabb a kapcsolatuk. Csak egy éjszakára szóló.
- Most inkább nem, kösz – mondtam Kellannek kedvesen, és adtam egy puszit az arcára.
Az utóbbi időben tényleg közvetlenebbek voltunk egymással, és hálás voltam neki, amiért nem nyomult úgy, mint az elején. Rá is akármikor számíthattam, akárcsak a csapat többi tagjára. Olyanok lettünk, mint egy nagy család.
Sokszor tényleg csak rajtuk múlt, hogy nem süllyedtem bele abba a nihilbe, amit a szívemben éreztem, miután Rob elutazott. A levelét máig őrizgettem. A gyűrűit is. Nem voltam képes megválni egyik emlékemtől sem, ami hozzá kötődött.
- Azért szólj, ha kellek – kacsintott még rám Kellan, de ismertem már annyira, hogy tudjam, ezt sem kell most komolyan vennem.
Elmosolyodtam, amikor viszonozta az előbbi puszimat, majd megpöckölte az orromat.
- Mindenképpen – nevettem rá, először őszintén az este során, majd beléptem a szobámba.
Vettem egy mély lélegzetet, és belülről nekidőltem az ajtónak. Jólesett a csend, és a sötétség.
Végre egyedül lehettem. Lerúgtam a cipőmet, és lehunytam a szemem. Átadtam magam a jótékony magánynak.
Nem rajongtam ezekért a kötelező promóciós vackokért, amelyeken muszáj volt részt vennem, de tudtam, hogy ez is a munkámhoz tartozik. Régebben szerettem utazni, és új helyeket, embereket megismerni, de amióta nincs szívem, nem igazán tudtam örülni semminek.
Amióta kiderült, hogy könnyen pótolható vagyok, ha éppen úgy adódik. Annak az embernek legalábbis, akit a világon mindennél jobban szerettem még most is. És aki ezen az álmatlan éjszakán be fogja tölteni a gondolataimat. Újra felsóhajtottam, és ellöktem magam az ajtótól.
Még mielőtt feloltottam volna a villanyt, éreztem, hogy valami nem stimmel. Valaki volt a szobában…
A következő pillanatban egy tenyér tapadt a számra, és egy test szorosan az ajtóhoz préselt.
- Ne félj, csak én vagyok – suttogta.
A sejtjeimig hatolt a félelem, amint felismertem a hangját.
