236. fejezet (Kristen)
Annyit már tudtam Jillel kapcsolatban, hogy valamikor régen jártak, és az esküvőn találkoztak újra. Most az kell tehát kiderítenem, pillanatnyilag melyikük hogy érez a másik iránt.
Mély levegőt vettem, és hallottam, hogy Rob a hátam mögé lépve ugyanezt teszi.
- Sajnálom, hogy… - kezdte volna, de közbevágtam.
A sajnálkozása későbbre lett ezzel halasztva. Majd ha már többet tudok.
- Biztos, hogy a részéről is csak barátság, ami köztetek van? – firtattam, de nem fordultam felé közben.
Egyelőre csak Jill érzéseit firtattam, mert úgy gondoltam, nem előlegezem be a bizalmatlanságot szerelmemnek, hisz a nap huszonnégy órájában érezteti velem, kit is imád. De Jillt még nem is ismerem.
Ezért arra kell hagyatkoznom egyelőre, amit Rob fog mesélni reményeim szerint pillanatokon belül. Felvérteztem a lelkem arra, amit hallani fogok, és vártam a válaszát. De nem siette el.
Nekem pegid egyre több ostoba gondolat furakodott az agyamba, és végül a szavaival majdhogynem megerősítette is ezeket.
- Kiderült volna, amikor… - harapta el a mondatot, de az utolsó szóval felkeltette a figyelmemet.
Vajon mikor kellett volna kiderülnie ennek, töprengtem, és kérdő pillantást vetettem rá.
- Amikor? – ösztönöztem folytatásra.
Merre kifújta a levegőt, és lehajtotta a fejét, mielőtt újra beszélni kezdett.
- Amikor te eljöttél, ő próbált megmenteni… - Hát ez eddig nem hangzott valami bíztatóan, de visszanyeltem a feltörni kívánkozó szavaimat, és vártam a továbbiakat. – Attól, hogy megőrüljek, és elég sok időt töltött nálam – fejezte be halkan.
Szóval sok időt töltöttek együtt. Azaz, alig pár napot, vagy mondjuk durván számolva is csak picit több, mint egy hetet, hiszen Rob már utánam is jött. De ezalatt az egy hét alatt rengeteg dolog történhetett. Jill részéről nyilván megmentési célzattal.
- Lefeküdtél vele? – kérdeztem nyugodt hangon.
Rob a szemembe nézett, de csak őszinteséget láttam a tekintetében, semmi megbánást, vagy bűntudatot.
- Nem – mondta, és ezzel alá is támasztotta a megérzéseimet.
Viszont alighogy kimondta, lesütötte a szemét valamiért, és ebből sejteni merészeltem, hogy esetleg mégis történt valami, ha nem Jillel, akkor mással, de próbáltam türtőztetni magam, hogy ne boruljak ki teljesen.
Elfordultam, visszabámultam a sötét éjszakába, a tenger felé, és tovább szívtam a cigimet.
Aztán az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen semmi jogom nincs faggatni arról az időszakról, hiszen éppen szakítós, vagy várakozási fázisban volt a kapcsolatunk. Ennek a gondolatnak hangot is adtam.
- Megtehetted volna, akkor épp nem volt köztünk semmi.
Igyekeztem közönyösnek mutatkozni, még a vállamat is megvontam, mintha nem érdekelne a dolog, holott igenis zavart.
Rob hallgatott egy pár percet, de ahogy megszólalt, azonnal tudtam, hogy valamit nagyon elszúrtam, és ezt nem „így” kellett volna mondanom.
- Te lefeküdtél Mike-kal a műtéted előtt? – szegte nekem a kérdést.
Igen, egyre határozottabban biztos voltam benne, hogy nem így kellett volna megfogalmaznom azt a mondatot, de már késő. A féltékenység miatti fájdalmamat felváltotta a szégyen miatti fájdalom.
Hiszen valóban több történt köztünk Mike-kal, mint amennyinek kellett volna történnie.
- Majdnem - suttogtam.
Most már nem a saját dühkitörésemtől tartottam, hanem az övétől. Csak azért akartam tisztázni ezt vele, hogy ha én elmondom a majdnem-szexet, akkor talán ő is fellebbenti a fátylat arról az időről, amikor a szívünk egymásé, de a fizikai távolságunk határtalan volt.
Átéreztem a fájdalmat, amit ezzel a piciny szóval okoztam, hiszen én sem lettem volna boldog, ha kiderül, hogy túl bizalmas közelségbe került Jillel, de visszaszívni már nem tudtam. Ezt sem.
És elég fontosnak tartottam az őszinteséget, főként a múlt fényében, és azt hittem, még ez is jobb, mintha ismét hazugságra kényszerülnék. Abból egy életre tanultam, és elhatároztam, hogy ha az őszinteség fájóbb is, nem fogok többé még csak füllenteni sem Robnak.
Pedig korántsem voltam büszke erre a majdnem-re. Csak egy szalmaszálba kapaszkodtam akkor, aki történetesen éppen Mike volt.
Kedvesem is előkotort egy szál cigit, és miután meggyújtotta, mellém támaszkodott a korlátra. Féltem, mit fog majd mondani, de meglepett, amikor egyszerűen próbálta rövidre zárni a dolgot.
- Oké – nyögte kissé rekedt hangon.
Én viszont meg akartam magyarázni a dolgok miértjét, hogy ne nyomjon ez egy bélyeget a kapcsoaltunkra.
- Egyedül éreztem magam, és ő mellettem volt – kezdtem bele, de már az elején leintett.
- Kristen… Nem akarom tudni a részleteket.
Eszemben sem volt a részleteket is taglalni, de igaza volt. Abbahagytam.
- Sajnálom – mondtam szimplán, és újabb cigire gyújtottam.
Az övé is leégett közben, ezért ő is így cselekedett.
A bűntudatom nagyobb volt, mint vártam. És meg is érdemeltem volna, ha esetleg elküld a fenébe ezek után. Nekem is szar érzés lett volna mindezt megtudnom róla, holott tényleg nem voltunk akkor együtt. Az viszont csak tetézte a lelkiismeret furdalásomat, hogy ő még eddig sem jutott senkivel azalatt az idő alatt.
- Részeg voltál? – kérdezte hirtelen, holott az imént ő kért, hogy ne részletezzem.
Nem tudtam ránézni, amikor újra kibukott belőlem az igazság. Bár talán könnyebben túltette volna magát rajta, ha ezúttal inkább hazudok, de nem voltam rá képes.
- Nem, akkor már tudtam a babáról.
Mély, lassú levegővételt hallottam, de a faggatásnak még nem volt vége.
- Miért csak majdnem?
Erre már felé fordultam, de csak egy pillanatig tudtam elviselni a fájdalmat az arcán, ezért ismét másfelé néztem.
- Észrevette a könnyeimet – vallottam be.
Ez olyan érzéseket gerjesztett bennem, mintha egy halálos ítéletet írtam volna alá. Egyre több ellenérzésem támadt a „fő az őszinteség” dologgal kapcsolatban.
Rob már a sokadik szál cigijét szívta, én viszont elnyomtam az utolsót, mert kissé hányingerem lett. Saját magamtól, és az akkori viselkedésemtől.
Még a magány és a kétségbeesés sem kellett volna, hogy odáig taszítson. Mike karjaiba. És akárhogy is próbáltam bemesélni magamnak, hogy végül szerencsére nem történt semmi komolyabb, akkor sem tudtam kitörölni az agyamból.
- Felejtsük el – mondta Rob váratlanul, de én nem voltam benne biztos, hogy el is tudja.
Magamból indultam ki, és nekem nem ment volna egykönnyen.
- Ez a múlt. És ahogy te is mondtad, megtehetted volna, akkor épp nem volt köztünk semmi – tette hozzá, de ezzel nem enyhített sem az én gyötrelmeimen, sem a sajátján.
Aztán rám nézett, elnyomta a cigijét, és odalépett hozzám. Nem számítottam ilyen higgadtságra a részéről, ezért amikor átölelt, a megkönnyebbülés mázsás súlyként szakadt a nyakamba, és remegve kapaszkodtam belé.
- Szeretlek – suttogtam a mellkasába.
- Én is szeretlek – súgta vissza.
Ebben a szent pillanatban ért utol a megvilágosodás, hogy bármi is történjen a jövőben, az biztos, hogy rajta kívül nem tudnék senki mással semmilyen kapcsolatba belevágni.
Feltámadt a szél, és azért fohászkodtam, hogy az elmúlt percek fájdalmát is vigye magával, hogy megint csak ketten maradjunk, a múlt kísértetei és egyéb lidércei nélkül.
- Menjünk be – javasolta Rob, és elhúzódott tőlem.
Ha az előbbi, szélhez intézett imám valóra vált, akkor ennek most kell kiderülnie, gondoltam, de még egy kis időt akartam hagyni mindkettőnknek. Mosogatás ürügyén a konyhába menekültem, de máris hiányzott a közelsége. A szennyes edény ugyanúgy tornyosult a mosogatóban, amikor egy pár perc önnyugtatás után remegő térdekkel az emelet felé indultam.
Rob az ágy szélén ült a hálóban, és felnézett, amint beléptem. Még nem tudtam, hogyan tovább, de amikor kinyújtotta felém a karját, odamentem hozzá, és az ölébe ülve öleltem át. Ő megcirógatta a nyakam, az arcom, és közelebb vont magához, hogy megcsókolhasson.
Ezért a csókért és ölelésért epedtem már vagy fél órája, ezért eszemben sem volt ellenkezni, odaadóan viszonoztam a gyengédségét. Amely egyszer csak átcsapott kissé vadabb szenvedélybe, de ezt sem bántam egyetlen pillanatig sem. Rob a karjába kapott, és az ágyra fektetett, hogy lassan levetkőztessen.
A saját öltözékére nem szánt ennyi időt, csak a nadrágját oldozta ki, és szétterpesztett lábaim közé helyezkedve máris belém hatolt. Felnyögtem a gyönyörtől, ami máris elárasztott, de csókjaink elnyelték a vágyak hangjait. Szerelmem egyre mélyebb lökésekkel igyekezett mindkettőnk örömét minél előbb beteljesíteni, és a nevét sikoltottam, amint révbe értem.
Ezután szerettem volna még érezni a közelségét, de azonnal leszállt rólam, és levetkőzött, mielőtt újra mellém feküdt volna.
- Ne haragudj – kért bocsánatot de mosolyogva hárítottam.
Magamban köszönetet mondtam a szélnek, amely teljesítette a kívánságomat, mert ezután olyan többszörös mámorban volt részünk – ezúttal az én kezdeményezésem által -, amelyre a tartós harag állapota sötét árnyakat vetett volna.
A hátára döntöttem, hogy először a számmal kényeztessem újra kőkeményre nedveinktől csillogó férfiasságát, majd föl helyezkedtem, és magamba vezettem. Az élvezetek egy átláthatatlan szakadék szélére sodorták érzékeinket, de a szívünk tökéletesen együtemű dobbanásokkal szárnyalt át felette.
Az oxigén pótlása után Rob visszahanyatlott a párnákra, de én még nem akartam megmoccanni. Újabb imát küldtem gondolatban a természet erőinek, hogy ha valóban van hatalmuk, igyekezzenek elérni, hogy tartós maradhasson a boldogságunk.
Egy időre elnyomott az álom, és arra ébredtem, hogy a testemben furcsa mozgást érzékelek. Felemeltem a fejem, amely szerelmem mellkasán pihent, és csodálkozva néztem a szemébe. Az ő feléledő vágyát éreztem meg a testem mélyén. Az álom azonnal kiröppent a szememből, és megmozdítottam a csípőmet.
Elmosolyodtam az édes érzéstől, amit tapasztaltam, és csókra nyújtottam a számat, hogy mielőbb folyatódhasson az éjszakai varázslat.
