228. fejezet (Rob)
A következő reggelen Kristen volt nálam éberebb, mert nem találtam sem magamon, sem magam mellett, amikor kinyitottam a szemem, és körbetapogatóztam.
Kikászálódtam az ágyból, és az ablakon kipillantva észrevettem, hogy elromlott az időjárás. A nap nem ragyogott magasan az égen, ahogy ilyentájt már szokott, ez tehát azt jelenti, hogy be leszünk zárva egy ideig, azaz nem napozhatunk és fürdőzhetünk naphosszat - de ezt sem bántam.
Felkaptam magamra egy farmert, és a földszintre mentem. Ahol Kristent láttam telefonálni valakivel a konyhában, miközben kávét főzött, Greg pedig a verandánkon ücsörgött.
Egy pusziért akkor is előbb Kristenhez mentem, és közben hallottam, hogy egy nővel beszél. Sejtettem is, hogy kivel, de egyelőre nem firtattam a dolgot. Kimentem Greghez, és leültem tőle tisztes távolba. Barátság ide vagy oda, ahhoz még túl friss volt róla az infóm, hogy feltétlen nélkül bízzak a szavában.
- Na, hogy sikerült tegnap? - érdeklődött vigyorogva.
Rágyújtottam, és visszavigyorogtam rá.
- Túl jól – feleltem aztán.
Erre felnevetett.
- Még nem mesélte? – kérdeztem, és a konyha felé böktem a fejemmel.
- Nem, amint ideértem, hívták telefonon… - gyanakodva bepillantott Kristen felé. – Valami Mike-ról volt szó – informált le rögtön, de tudtam ezt enélkül is.
Ezek szerint jól sejtettem, hogy megint Mike anyjával beszélget.
Vagyis beszélgetett, mert ebben a pillanatban megérkezett, és három csésze kávét hozott ki egy tálcán. Aztán nem zavartatta magát, az ölembe kucorodott, ahogy szokott, és elkobozta a cigimet, amibe éppen beleszítvam volna, de nem azért, hogy ő is ezt tegye vele, hanem hogy behajtsa az elmaradt csókunkat.
Készséggel tettem eleget a kívánságainak, de mivel tisztában voltam Greg jelenlétével, aki csendesen nevetgélve figyelt bennünket, ezért elszakítottam magam Kristen ajkaitól.
- Szia – suttogta.
- Szia – súgtam vissza, és elnyomtam magamban a Mike miatt érzett féltékenységemet.
- Mit terveztek mára, fiatalok? – érdeklődött Greg.
Visszaloptam a cigimet Kristen szájából, és a kávéját adtam helyette a kezébe. Aztán kérdően pillantottam rá.
- Nem tudom – felelte tétován, majd Greg felé lesett. – Van ötleted?
- Túl nagy vihart nem ígérnek, és a többiekkel béreltünk egy hajót, ha gondoljátok, ezennel meg vagytok hívva – vigyorgott, és ő is szürcsölni kezdte a kávét.
Én nem szívesen futottam volna össze azokkal, akik csúnyán viselkedtek a múltkor Kristennel, és kedvesem is erre gondolhatott, mert elhúzta a száját, és visszautasította az ajánlatot.
- A barátnőid nem lopták magukat a szívembe, úgyhogy bocs, de nem.
Greg nem sértődött meg, tovább fecserészett velünk egy kis ideig még mindenféléről, majd elbúcsúzott, és kettesben maradtunk.
Újabb cigire gyújtottam, és előhozakodtam az egyes számú kérdésemmel.
- Mi újság Mike-kal?
Kristen arca az általam várttal ellentétben nem elsötétült, hanem felragyogott, mardosva ezzel a szívemet.
- Jobban van, kezd valahogy… elmúlni a bénulása… Nem is tudom, hogy mondják ezt orvosul.
- Ez jó hír – mondtam halkan, de nem tudtam eldönteni, örüljek-e ennek vagy inkább mégse.
Kristent minden kétséget kizáróan boldoggá tette ez a hír. Én viszont úgy sejtettem, ha teljesen felépül, újra bele fog rondítani a kapcsolatunkba. Bár ha nem, akkor is, fűztem tovább a gondolatot. De ez persze akkor fog csak kiderülni, amint Kristen először találkozik majd vele, ha vége a nyaralásunknak.
Ami még egy hét…
A második kérdéssel várhattam volna még, amíg letelik ez a pár nap, de a kíváncsiságom erősebb volt.
- Kérdezhetek valamit? – érdeklődtem kissé habozva még.
De szerelmem mosolyogva nézett rám, és megcirógatta a mellkasomat, aztán a vállamra döntötte a fejét. Ezt nem is bántam, mert így nem kellett szándékosan kerülnöm a tekintetét, amikor szóba hozom a második számú kérdést.
- Ha már orvosokról volt szó… - kezdtem. – Neked mit mondtak pontosan a műtét után?
Érezhetően felgyorsult szerelmem szívverése, és egy aprót sóhajtott.
- A gyerek miatt kérdezed, igaz? – jött a szintén halk, kitérő, és szomorú válasz.
Nem egészen erre gondoltam, de nem tudtam, hogyan kérdezzem meg konkrétan, mit is akarok tudni, mert bár volt két nővérem, velük sosem csevegtünk a havi bajukról. De az feltűnt, hogy amióta itt vagyok, semmi ilyesmi nem jelentkezett Kristennél, és tudni akartam, mire számíthatok. Ráadásul gyógyszert szedni sem láttam, és fogalmam sem volt az egészről, hogy most mi is van.
Egy ideig még keresgéltem a szavakat, végül egyértelműen kiböktem, mit akarok tudni. Nem lepődött meg, de valószínűleg nem erre a kérdésre várt, amint azt a kissé zavart válasza jelezte.
- Öhm… Kaptam egy injekciót – magyarázta. – Ez úgy negyedévig fog hatni a hormonjaimra. És előfordulhat, hogy közben nem fog megjönni. Még egy ideig…
Aha, így már kezdtem érteni majdnem mindent.
- Szóval, ha abban reménykednél, hogy esetleg máris megtörtént a csoda, és újra teherbe estem, ki kell, hogy ábrándítsalak – tette hozzá kissé rosszkedvűen, és felállt az ölemből.
Olyan hirtelen, hogy visszatartani sem tudtam. A konyhába ment, magával vitte az üres csészéket, én pedig utána indultam rögtön. Megállt a mosogató előtt, és annak a szélébe kapaszkodott. Odaléptem mögé, és magamhoz húztam.
- Ne haragudj, csak tudni szerettem volna, hogy működik most ez az egész – kértem tőle bocsánatot.
Éreztem, hogy megrázkódik a teste, és elátkoztam magam, amiért ezzel tettem tönkre a jó hangulatot.
- Ne sírj – suttogtam, miközben magam felé fordítottam.
Le akartam törölni az arcáról a könnycseppeket, de az arcát a mellkasomba rejtette, és a derekamnál ölelt magához szorosan. Én is átkaroltam, és megvártam, amíg csillapodik valamelyest a zokogása.
Tudtam, hogy fájdalmas témát érintettem, és az, hogy valószínűleg nem lehet majd egy közös kis Kristenünk, engem is elkeserített, de mégsem tudtam ennyivel elintézni és feladni a reményt.
Viszont azt is tudtam, hogy ő viszont reménykedni sem mer, és ezt még nekem is tiszteletben kell tartanom egy ideig. Majd egy pár hónap, vagy év múlva felvetem neki a lehetőségeket. Bár úgy véltem, ő is tud ezekről, csak valamiért nem akarja tovább kínozni magát, épp elég sok mindenen ment keresztül az utóbbi időben.
Szóval várnom kell. Addig pedig nem hozom szóba a dolgot, határoztam el.
Szerelmem sírása enyhült, majd teljesen elcsitult. Felemelte a fejét, szipogott egy kicsit, majd megcirógatta a hátamat.
- Ne haragudj, tudom, hogy van még valamennyi esély arra, hogy valaha gyerekünk legyen… - A „gyerekünk” szó utolsó szótagjától szárnyalni kezdett a szívem, mert ez azt jelentette, hogy tőlem szeretné, de még nem fejezte be. – De az orvos is azt mondta, jobban teszem, ha nem reménykedek, és ha mégis valaha összejönne, akkor annál jobban örülhetek majd neki.
Még mindig a sírástól kicsit piros szemeibe néztem, és egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira.
- Igaza volt a dokinak – mondtam, és láttam a tekinttében, hogy hálás, amiért nem erősködök tovább.
De aztán mégis összehúzta a szemét.
- De ha mégsem sikerül velem, akkor… - Miközben ezt mondta, eltolt magától, és komoly tekintettel a mosogatónak dőlt. - Akkor szabad vagy.
- Nem – tiltakoztam habozás nélkül, és megfogtam a kezét.
Összefűztem az ujjainkat, és elképzelésem sem volt, hogy juthatott ilyesmi az eszébe egyáltalán.
- Nekem csak te kellesz, gyerekkel, vagy anélkül, teljesen mindegy! – ismételtem meg azokat a szavakat, amelyekkel egyszer még régebben is megpróbáltam érvelni.
Lesütötte a szemét, és a kezeinkre bámult. Láttam rajta, hogy nem sikerült teljes mértékben meggyőznöm, de az időre bíztam ennek a további megoldását. Mert amíg Kristen akar engem – erre a gondolatra fájdalmasan szorult össze a szívem, hisz nem tudhattam, az meddig lesz -, addig nem az a fontos, hogy lesz-e kisbabánk. Hanem hogy együtt leszünk.
Újra magamhoz öleltem, és halkan a nevét suttogtam.
Felemelte a fejét, és rám emelte a tekintetét.
- A végtelenségig, emlékszel? – idéztem a gyűrűbe vésett szavakat.
Egy halvány mosoly futott át az arcán, és aprót bólintott.
- Mindennél jobban szeretlek – vallottam be ismét, mit is érzek iránta.
És elhatároztam, ha kell, ezt napjában százszor megteszem, hogy meggyőzzem erről.
- Én is téged – felelte határozottan, és máris a boldogság hullámai váltották fel a kellemetlen percek okozta bánatomat. És úgy tűnt, az övét is.
Lassan lehajoltam, és megint egy gyengéd csókot szerettem volna adni neki, de ő hevesebben tapadt a számra, és kisvártatva már igencsak vágytól fűtötten kóstolgattuk egymást, miközben keze már a nadrágom derekán járt, félreérthetetlenül jelezve, mit is szeretne.
Egy csepp kifogásom sem volt a dolog ellen, ennek ellenére nem hagytam, hogy itt csábítson el, hisz túl nagy ablakok voltak az egyik falon, és akárki akármikor beláthatott volna, ezért egy kis időre eltoltam magamtól, amíg becsuktam az ajtót, hogy aztán a karjaimba kapva a hálóba vigyem.
Ezúttal nem a vad szenvedély dominált a szeretkezésünkben, hanem az érzelmeinket akartuk kifejezni egymás iránt, és ettől vált még szebbé az egész. Ennek ellenére újra és újra felcsigáztuk egymás érzékeit, hogy még több gyönyörben részesüljünk, és órákig ki sem bújtunk az ágyból.
A természet szava viszont közbeszólt, amikor majdnem pontosan egyszerre kezdett el korogni a gyomrunk. Nevetve mentünk a fürdőbe, hogy egy gyors zuhany után valami élelem után nézzünk, de a gyorsból is csak egy lassú, de annál izgalmasabb fürdőzés lett.
Végül nagy nehezen elengedtük egymást, és ez alkalommal együtt készítettünk valami finomságot.
Úgy éreztem, hiába volt kellemetlen az órákkal azelőtti beszélgetésünk, még tovább mélyültek az egymás iránti érzelmeink. És ez máris más megvilágításba helyezett mindent.
Mivel kint feltámadt a szél, az apró nappaliban terítettünk meg, és itt fogyasztottuk el a késői ebédet, hogy aztán visszamenjünk az emeletre, és ott folytassuk, ahol abbahagytuk.
Mialatt kint a vihar tombolt egyre erőteljesebben és hangosabban, addig a szobába mi varázsoltuk be a hurrikánt, az orkán erejű szelet és a hangos mennydörgéseket, amelyek szenvedélyünk megnyilvánulásait voltak hivatottak érzékeltetni.
