231. fejezet (Rob)
Az elkövetkező pár nap sem telt másként. Szinte minden pillanatban adóztunk a szerelemnek, ha nem a párnák között, akkor a jó idő miatt pihenő címszó alatt a strandra vonulva, és titkos cirógatásokkal téve ígéretet a folytatásra.
Jillről, Mike-ról, és minden egyébről sikerült ismét tökéletesen elfeledkeznem, és akárhányszor pillantottam Kristen gyűrűsujjára, még boldogabbá tett a tudat, hogy végtére is nekem mondott igent. Még ha nem is szó szerint.
Greg egyik nap újabb vitorláspartira hívott bennünket, amit ezúttal nem utasítottunk vissza, és mivel szerencsére nem tartott velünk a két, Kristennek régebben ártó illető, igazán jól éreztük magunkat. Még az is kiderült, hogy csak féltékenységükben akartak ártani szerelmemnek, mert nem voltak tisztában Greg pontos mivoltával.
A vitorlázás után még grillezni is invitált minket a társaság, de egy rövid pillantással egymás, majd az ő tudtukra adtuk, hogy az estét már kettesben szeretnénk tölteni, ezért köszönettel elutasítottuk a javaslatot.
Az utolsó nap előtti estén a városba mentünk, hogy egy gyertyafényes, éttermi vacsorával koronázzuk meg ittlétünket, és körülbelül kéthetes eljegyzésünket, de a gyertyákról valami más is eszembe jutott. A nyaralóba visszaérve a megmaradt, vagyis nem csonkig égett gyertyáinkat sorra meggyújtottam, hogy megismételjük azt a bizonyos éjszakát, amely, ha lehetséges, még szenvedélyesebbre sikeredett.
Utána egyikünknek sem akaródzott elaludnia. Valahogy bennem motoszkált, hogy ha másnap elutazunk, akkor egy időszak megint véget ér, de megnyugtattam magam, hogy ez nem jelenti a kapcsolatunk lezárulását.
- Mire gondolsz? – kérdezte Kristen bágyadtan elnyújtózva mellettem az ágyon.
- Nincs kedvem hazamenni – feleltem halkan.
Bár én már tudtam, amit ő még nem, és el is határoztam, hogy még ma elárulom neki az ajándékát, amit ittlétem első napja óta tervezgettem, de egyelőre nem láttam alkalmasnak a pillanatot.
- Nekem sincs – súgta vissza. – Meddig érvényes a vízumod? – kérdezte aztán.
- Még talán egy hét… - gondolkodtam.
Egy hónapra kértem, és abból körülbelül ennyi maradt.
- Be szeretnélek mutatni a családomnak – pillantott rám szerelmem a hasamra fektetve a fejét.
Beletúrtam a hajába, és arra gondoltam, végül is miért ne?! Eljegyeztük egymást, vagy mi…
- Benne vagyok – mondtam.
- Nem tudod még, mire vállalkoztál – próbált meg Kristen figyelmeztetni, de csak mosolyogtam az aggodalmán.
Nem a családját akarom feleségül venni, hanem őt. De ezt illenék megkérdezni az apjától is. El is döntöttem, hogy ha nem is rögtön ezzel támadom le szegény jövendőbeli apósomat, de mielőbb megpróbálok kettesben maradni majd vele, hogy sort keríthessek egy hagyományos lánykérésre.
Ami viszont boldoggá tett, az perpillanat az volt, hogy ezzel még egy hetet kaptam az élettől, amit kedvesemmel tölthetek. Mert utána nekem el kell mennem, és még nem tudom, velem tart-e majd.
- Emlékszel arra a meglepetésre, amit nem akartam elárulni? – kérdeztem tőle kissé félve attól, mi lesz a végső válasza, amint elárulom.
- Igen – nézett fel kíváncsian, még a mellkasomat cirógató keze is megállt. – Most elmondod?
Elmosolyodtam az izgatottságán, de mielőtt belekezdhettem volna, megszólalt a mobilja.
- Nem érdekel, ha atombomba közeleg is, ki vele! – mondta és felkönyökölt mellettem.
Megvártam, míg elhallgat a telefonja, és örültem, hogy engem részesít előnyben még akár egy atomtámadással szembe is.
- Szóval… Emlékszel Brightonra? – kérdeztem habozva.
- Hogyne emlékeznék, isteni volt ott – felelte, és fölém hajolt, hogy egy csókkal adjon még több hitelt a szavainak.
Csak egy pillanatra csodálkoztam el azon, hogy az atomtól nem tart, csak ne titkolózzak tovább, ellenben egy csók mégis fontosabb neki annál, minthogy kibökjem a meglepetését. Sőt… Nemcsak egy csókot akart.
Azt hittem, az utóbbi szenvedélyes órák alatt már tökéletesen kimerültem ahhoz, hogy újra belekezdjünk bármibe is, de Kristen tett róla, hogy hamarosan újra a mennyekben érezzem magam, bár az ő teste reszketése is arról tanúskodott, hogy mára az ereje végén jár.
Kicsivel később újra csak ziháló lélegzetünket hallgattuk, és próbáltunk feleszmélni az újabb csodából, amikor a telefonja újabb zörejbe kezdett. Kristen még mindig nem mozdult érte, ezért én nyúltam az éjjeliszekrény felé, hogy megnézzem, ki ilyen kitartó.
Nem kellett volna. Mike volt az. Átnyújtottam szerelmemnek a mobilt, és tudtam, hogy most nem alkalmas újra említenem Brightont.
Kristen a mobilt nézegette, de nem tárcsázott. Megkockáztattam, hogy döntök helyette. Bár azt nem is sejtettem, mit akarhat tőle Mike az éjszaka közepén, de leemeltem magamról kedvesemet, és egy nadrágba bújtam.
- Én… - böktem a telefon felé. – Addig elszívok egy cigit – hadartam, és lemenekültem a földszintre.
Tudtam, hogy vissza fogja hívni. És az is ezt bizonyította, hogy még percekkel később sem jött utánam, pedig tudtam, hogy fog.
Az éjszakába bámultam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a part felé. A hullámok lágyan nyaldosták a homokot, amely még mindig őrizte a nap sugarainak melegét.
Felnéztem a szinte majdnem kiflivé fogyott holdra, és tőle vártam válaszokat. Elsősorban arra, meddig tudom még kezelni vajon azt, hogy Mike Kristen életének a része. Úgy hittem, nem sokáig. Pedig kénytelen leszek, ha nem akarom őt elveszíteni. És egyértelműen nem akarom.
Egy jó fél óra elteltével mentem vissza csak a házhoz, és Kristent a verandán találtam. Lassan fellépdeltem hozzá a lépcsőn, és a korlátnak dőltem. Vártam, hogy ő maga mondja el, amit el akar, kérdezni nem mertem.
- Szeretné, ha meglátogatnám – mondta rövid habozás után.
Igen, ezt én is sejtettem. Nem tudtam, hogy erre mit kéne reagálnom. Én nem szerettem volna, ha meglátogatja, de az ő döntése kell, hogy legyen.
- Én viszont csak akkor megyek, ha velem jössz – folytatta, mire meghökkentem.
Ezt vajon komolyan gondolja, hogy majd asszisztálok a bájcsevelyükhöz?! Másfelől viszont hízelgett a gondolat, hogy nem akar nélkülem találkozni vele. Nekem viszont semmi kedvem nem volt ehhez. Mégis beleegyeztem. Éreztem, hogy Kristennek ez fontos lehet.
- Köszönöm – hálálkodott rögtön, és felállt, hogy közelebb lépve átöleljen.
Nem voltam képes eltolni magamtól, főleg mert úgy éreztem, valószínűleg ez az utolsó nyugodt közös éjszakánk most egy jó ideig.
Ennek fényében cselekedtem, amikor nemcsak visszaöleltem, hanem meg is csókoltam, és a sötét házba vezettem. Az ajtót csak belöktem magunk mögött, és mivel egyik helységben sem égett bent a villany, nem kellett tartanunk a kíváncsiskodóktól, főleg nem így az éj közepén.
Nem jutottunk el a hálószobáig, a földszinti kanapét avattuk fel elsősorban, és csak utána mentünk fel aludni. Amiből szintén nem lett semmi, így másnap a hajnal meglehetősen elcsigázott kettősünkre vetette első sugarait.
Felkeltem, hogy kávét főzzek, gondolva arra, hogy most már nem illendő elaludni. Minden maradék percet ki akartam használni, amit még együtt tölthetünk, édes kettesben. Reggeli után viszont rendbetettük a házikót, és fájó szívvel csomagolni kezdtünk.
Kristen egyszer csak kérdően fordult felém.
- Öhm… Tegnap el akartad árulni a meglepetést – jött közelebb, és megsimogatta a hasamat.
Az étintéséről egészen más jutott eszembe, de tudtam, hogy előbb utóbb valóban ki kell mondanom, elvégre a döntő az ő szava lesz a dologban. Előbb viszont még beszélnem kellett ehhez Jillel, hiszen lehet, hogy valami közbejött. Ha viszont ezt most teszem, akkor szerelmem tuti gyanút fog, és elkezd agyalni olyasmiken, ami nem létezik.
Így csak mosolyogva megcsóváltam a fejem, és egy pár puszit követően igyekeztem lelohasztani a kíváncsiságát.
- Mégis egy kicsit várnod kell még – ábrándítottam ki végleg, mire olyan hihetően kezdett el duzzogni, hogy ha nem tudtam volna a színészi hajlamairól, simán bedőltem volna neki.
De így nem sikerült átvernie. A karjaimba kaptam, és az ágyra dobtam, hogy utána rávessem magam. Csak hét másodpercig bírta a csiklandozásomat, mielőtt elnevette magát, és a nyakamat átkarolva könyörgött kegyelemért.
Sajnos nem maradt időnk hosszasan élvezni egymás közelségét, de egy rövid, ám annál gyönyörtelibb szeretkezést a világért nem szalasztottunk volna el, mielőtt egy szintén rövid, de izgalmas zuhanyzást követően szigorúan felöltözködtünk és folytattuk a csomagolást.
Ez sem tarthatott vissza viszont attól, hogy időről időre ne mélyüljünk bele egy-egy csókba, vagy szerelmes ölelésbe. Ebéd után bepakoltunk az autókba, és Kristent követve alig fél órán belül elértünk Los Angelesig. Az általam bérelt kocsit leadtam, és az övével mentünk tovább a házukig.
Ahol nem találtunk senkit. Először. Aztán öt perc múlva beállított egy srác, akit még nem ismertem. De nem nézett rám túl barátságosan. Kristen bemutatta, ő volt Cameron. Továbbra se loptam magam a szívébe, a húgát viszont hosszan megölelte, és egy percre félrevonta. Sejtettem, hogy most kifaggatja rólam, de nem akartam zavarni őket, addig körülnéztem.
Kristen visszajött hozzám, és megfogta a kezem. Az emelet felé húzott. Cameront nem láttam sehol.
- Na, közölte, hogy jobb, ha elfelejtesz? – kérdeztem tőle, mert volt egy gyanúm, hogy Kristenért a bátyja jobban aggódott még Mike-nál is.
- Nem, ezt majd veled fogja közölni – felelte szerelmem mosolyogva, miközben a szobájába vezetett.
Ott ledobtam a sporttáskámat, és a karjaimba kaptam.
- Bárkivel megküzdök érted – motyogtam a nyakába, majd egy hosszú édes csókkal hallgattattam el a kuncogását.
Az ajtóból egy torokköszörülés hallatszott, mire szétrebbentünk, és egy idősebb férfivel találtuk szembe magunkat.
- Apu – ugrott a nyakába Kristen.
Utána engem is bemutatott, de az idősebb Stewart sem tűnt túl szívélyesnek az irányomban. Nem szállt azonban inamba a bátorságom, és úgy gondoltam, jobb, ha máris túlesek azon a rendhagyó lánykérésen. Szerencsére John is egy italra invitált a dolgozószobájába, így ha akartam volna, sem húzhattam volna ki magam a kötelességeim alól.
Kristen felé vetettem egy pillantást, aki bátorítóan mosolygott rám, majd az apja után indultam.
