(Rob szemszög)
Egy percig se volt időm átgondolni, hogyan fogok viselkedni a tegnapi éj után Kristennel, máris megjelent az erkélyajtóban, belecsomagolva a lepedőbe.
Szívem rögtön hevesebben kezdett verni, ahogy megláttam. Kócosan, álmosan pislogó szemekkel is olyan kívánatos volt, hogy legszívesebben visszavittem volna az ágyba.
De valami visszatartott ettől, és inkább úgy döntöttem, megvárom, ő mit lép.
Megköszörülte a torkát, de reméltem, nem fázott meg az éjszaka hűvös levegőjében.
- Adnál nekem is abból a cuccból? – mutogatott a csészém felé összehúzott szemekkel. Tehát nincs jó kedve…
- Máris – feleltem halkan, és kikerültem.
Beléptem, a konyhában töltöttem neki is egy kávét, de mire visszafordultam, észrevettem, hogy utánam jött és szinte kitépte a kezemből.
Csaknem egy hajtásra megitta, bár még kicsit forró lehetett, mert felszisszent, de amint visszanyújtotta üresen, édes mosoly terült el az arcán, ahogy rám nézett.
- Köszönöm – mondta, majd odalépett hozzám, fél kézzel átkarolta a nyakamat és adott egy puszit.
