63. fejezet (Kristen)
Órákig csak néztem, ahogy alszik, és nem mertem messzebb menni az erkélyajtónál, ahova átlag tízpercenként kiléptem elszívni egy szál cigit, csak hogy megnyugodjak. Ami nem sikerült.
A csuklóm körül Rob szorítása időközben belilult, és meg se kellett néznem, hogy tudjam, a derekammal ugyanez a helyzet.
Nekiálltam takarítani, amin magam is meglepődtem. Utálok takarítani! De most szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet.
A hálót nagyjából rendbetettem, a rózsát addig is óvatosan áthelyeztem az egyik éjjeliszekrényre, és újfent meghatottan elmosolyodtam egy pillanatra.
Rob mobilja zizegni kezdett a zsebemben. Oda tettem, miután Rickkel beszéltem, és még le is halkítottam, nehogy Rob felébredjen a zajára, de azóta meg is feledkeztem róla.
Gyorsan előkaptam, és megnéztem a kijelzőt.
Tom.
Vajon mit akarhat?! – tűnődtem, miközben a nappalin keresztül visszamentem az erkélyre, közben futó pillantást vetve Robra, aki továbbra is aludt.
- Mit akarsz Tom? – kérdeztem halkan, de nem túl barátságosan.
- Kristen? – Ő meg inkább meglepődve.
- Igen, én vagyok.
- Rob hol van?
- Rosszul lett és elaludt – magyaráztam tőszavakban. – Szóval?
- Csak beszélni szerettem volna vele. El akartam hívni egy kibéküléses sörözésre – kezdte, majd egészen ellágyult hangon folytatta. - De a te hangodnak még jobban örülök.
- Tom… - felnyögtem kínomban.
Miért pont most?! Miért pont velem történik ez?!
És most mégis mit vár, mit mondjak neki?! Tudja jól, mit érzek és ki iránt… És nem most akartam vele letisztázni újra a dolgokat.
- Láthatlak ma, Kristen? – kérdezte kissé akadozó hangon.
Felébredt bennem a gyanú.
- Részeg vagy? – kérdeztem hitetlenkedve. Még csak dél múlt!
- Még nem eléggé – felelte nevetve.
Már csak ez hiányzott!
- Tom…
- Kérlek, csak látni szeretnélek, olyan nagy kérés ez?
- Most nem lehet, Tom.
Szerettem volna, ha megérti, hogy nem körülötte forog a világ.
- Azt hittem, barátok vagyunk… - felelte elszontyolodva.
- Igen, barátok vagyunk, de most nem tudok veled találkozni.
- Hiányzol…
A fenébe is!
Belestem a szobába, de Rob még mindig ugyanúgy feküdt. Az erkély széléhez mentem, és kifelé fordulva beszéltem tovább.
- Tom…
Nem tudtam, mit mondjak neki. Ezt tényleg jobb lenne személyesen, bár reméltem, hogy így is érteni fog a szép szóból.
- Nem megy ki a fejemből a tegnap reggel… ott a tónál… - folytatta bánatos hangon.
- Az, ami tegnap reggel történt, nem ismétlődhet meg – mondtam határozottan, szinte szótagolva.
Már nem érdekelt többé, mennyire fáj ez Tomnak, tegnap felfogta, hogy köztünk nem lehet semmi, sőt, még ő buzdított este, hogy béküljek ki végre Robbal. Akkor most mi a francot akar?!
Hallottam valami motozást bentről, de a függöny eltakarta a belátást, így visszafordultam kifelé.
- Csak rád tudok gondolni, ahogy öleltél és csókoltál…
Lehunyt szemekkel ráztam a fejem. Én ki akartam törölni még az emlékét is.
- Tom, jobban tennéd, ha elfelejtenéd az egészet.
- Szeretlek, Kristen.
Már csak ez hiányzott!
Elgondolkodtam, hogy most azonnal leteszem a telefont, de tudtam, hogy attól még nem fogja felfogni, hogy nem akarok tőle semmit.
- Én nem szeretlek téged. – Reméltem, hogy a kíméletlenség majd észhez téríti. – Ami pedig tegnap történt köztünk, az hiba volt. És sajnálom, de nekem nem jelentett semmit.
- Éreztem, hogy kívánsz – folytatta, de már nem bírtam tovább. – Még többet akarok belőled… - mondta egyre szenvedélyesebben.
- Tom, nem történhet meg újra, értsd meg végre! – Már szinte könyörögtem.
- Kristen… - nyögte.
Homlokomra szorítottam a kezem, hogy lehiggadjak.
- Tom, most leteszem. Majd máskor ezt megbeszéljük.
- Ne, várj még! – De elkésett, mert kinyomtam.
Megfordultam, hogy indulok vissza Robhoz, aki ott állt tőlem pár lépésre zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel, és nagy valószínűséggel mindent hallott.
Végigfuttattam magamban, miket mondtam, és rémültem felnyögtem, amint ráébredtem, hogy biztos mindent félreértett. Nekem végem!
Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
Most mindenekelőtt arról akartam meggyőződni, hogy már jobban van, a Tom-dolog ráér utána is.
Odaléptem hozzá, de csak mereven bámult maga elé, és nem nézett rám.
- Jobban vagy? – kérdeztem aggódóan.
Meg akartam érinteni az arcát, hogy ellenőrizzem, vajon lázas-e még, de hátrahőkölt az érintésem alól.
Ez rosszabb volt, mintha megütött volna. Már megint ugyanott tartunk, gondoltam. Ilyen nincs!
Hideg pillantást vetett rám, majd felkapta az erkély széléről a cigisdobozt, rágyújtott, háttal nekitámaszkodott a korlátnak, és karba tett kézzel rám nézett.
- Hallgatlak – mondta.
Most folytatnom kell, amit a rosszulléte előtt elkezdtem, különben sosem kapok tőle választ a saját kérdéseimre, miért is voltak fájdalmai, ebben biztos voltam.
- Nem feküdtem le Tommal – mondtam, mire dühösen fújtatott egyet, de nem szólalt meg.
- Amit az előbb hallottál, azt félreérted – nyögtem egyre kétségbeesettebben.
Ez nem létezik, hogy nekünk mindig csak egy kicsi jut a boldogságból, hogy utána a rideg valóság elvegye tőlünk ezt a kis örömet is.
- Akkor kérlek, magyarázd el nekem, mit értettem félre azon, hogy ami tegnap történt köztetek, nem ismétlődhet meg?! – kérte halk, hűvös, és barátságtalan hangon.
- Tegnap reggel még minden más volt – kezdtem.
- És neked elég hamar sikerült találnod valakit, aki megvigasztal – mondta Rob megvetően.
- Nem így történt – ráztam a fejem, és könnyek szöktek a szemembe.
Már számolni sem tudtam, mennyit sírtam miatta és érte az elmúlt napokban.
- Elmentünk motorozni, valami tóhoz vitt… - folytattam volna, de Rob félbeszakított.
- Tudom, hol van az a hely. Mindig oda viszi az aktuális „barátnőit”.
Nem lehetett nem hallani a gúnyt, ahogy a barátnő szót ejtette ki.
- Én nem vagyok a barátnője.
- Nem, te csak széttetted neki a lábad, ez egészen más, igazad van!
Kezdtem magam éppen olyan pocsékul érezni, mint a kórháznál, amikor először gyanúsított meg ilyesmivel. Bár most már volt is rá némi alapja, hogy egy utolsó kurvának tituláljon, de akkor is meghallgathatna végre.
- Rob, kérlek, hallgass végig.
Újra fájdalmasan rám pillantott, majd újabb cigire gyújtott, lehunyta a szemét, és összeszorította a száját.
- Elmentünk a tóhoz, ott Tom belém kötött. Hiába bizonygattam neki, hogy nincs semmi bajom, minden rendben van, és… - Nekem is fájt kimondanom. – És továbbléptem rajtad, nem hitte el, és… megcsókoltam.
Kinyitotta a szemét, és merően nézett rám.
- Ennyi? – kérdezte.
- Nem – leheltem. - Egy kicsit… Elvesztettem a fejem, és…
Saját magam előtt is egyre nagyobb ribancnak tűntem hirtelen, de most nem hagyhattam abba. Csukott szemmel folytattam. Próbáltam minél tárgyilagosabb lenni, csak hogy mihamarabb túllegyek rajta, ezért hadarni kezdtem.
- Meg akartam győzni. Így elég félre nem érthető módon tapadtam rá, ő persze nem tiltakozott, és végül a fűben kötöttünk ki. Aztán… Amikor az övét kezdtem volna kicsatolni, lefogta a kezeimet, közölte, hogy sikerült meggyőznöm, majd lemászott rólam. Egy kicsit még beszélgettünk, utána visszavitt Jennyékhez.
Nem mertem kinyitni a szemem. Olyan szarul éreztem magam, mint még talán soha. De elmondtam az igazat. És így tiszta lehet a lelkiismeretem. Vagyis az nem lehet tiszta, hiszen undorító, ahogyan viselkedtem, de legalább őszintén bevallottam mindent.
- Élvezted, amikor csókolóztatok? – kérdezte Rob halkan.
Fő az őszinteség, Kristen! A rohadt életbe! Nyeltem egy nagyot, bár a szám teljesen ki volt száradva, és szívesen ittam volna valami erőset.
- Igen – leheltem.
Tudtam, hogy most tényleg vége, soha többé nem fog tudni rám nézni se.
- És élvezted, ahogy hozzád ért? – kérdezte újra elfúló hangon.
- Igen.
Egy könnycsepp bukkant elő szorosan összezárt szempilláim alól és végiggördült az arcomon.
- Szerelmes beléd – közölte, de ez nem volt újdonság.
- Tudom.
- És te mit érzel iránta? – Színtelen hangja jobban kínozta szívemet, mintha kiabált volna velem.
