42. fejezet (Rob)
Tom monológja után sokáig egyikünk sem szólt egy szót sem.
Benyitott egy nővér, aki megkérdezte, minden rendben van-e. Nyilván a fél kórház hallotta, ahogy vitatkoztunk. Remek.
Rick közölte vele, hogy nincs semmi gond, és kért tőle nekem egy kis fájdalomcsillapítót. Hálásan néztem rá, a fejem minden eddiginél jobban fájt, és a fülem is egyre erősebben zúgott.
Amint megkaptam a gyógyszert, kezdett enyhülni, és képes voltam gondolkodni.
Tom még mindig az ablaknál állt, és kifelé bámult.
Azt mondta, nem történt köztük semmi. Valamiért hittem neki.
Neki igen, de Kristennek nem. Kristennek miért nem?! Talán mert ő nem kiabált velem, hanem csak némán tűrte a sértéseket, amiket a fejéhez vágtam. Biztos azt hitte, hogy már nem szeretem, azért viselkedek így. Pedig épp az ellenkezője az igaz…
Tom viszont… Tom majdnem megcsókolta. De vajon valóban csak majdnem?! Kristen pedig ellökte magától? És ennyi?! Nem történt köztük semmi…
Éledező reményemmel együtt egyre jobban szégyelltem magam.
Hogy vonhattam le ennyire téves következtetéseket?! – gyaláztam magam tovább gondolatban.
Végre összeszedtem magam annyira, részben a gyógyszernek köszönhetően, hogy értelmesen tudtam gondolkodni, és megszólalni.
- Tényleg nem feküdtél le vele… - szóltam, és ez inkább volt kijelentés, mint kérdés.
Tom felém fordult, de nem jött közelebb.
- Kristen egy csodálatos lány – kezdte lassan és megfontoltan. – Már akkor megindított bennem valamit, amikor először láttam Jennyékkel a klub előtt.
Ezzel magam is így voltam, és most féltékenyen hallgattam végig, ahogy a legjobb barátom is így érez szerelmem iránt.
- Nem voltam képes nem próbálkozni nála, de egyértelműen csak te kellettél neki az első pillanattól kezdve – folytatta. – Amikor tegnapelőtt elaludt a karjaimban… - félve nézett a szemembe, felkészülve egy esetleges újabb dühkitörésre, de csak üres tekintettel figyeltem.
Éreztem, hogy igazat mond. Tom soha nem vallaná be, hogy visszautasították, ahhoz túl nagy az önbizalma, amin csorba esne így, de most… Hittem neki.
Mély levegőt vett, és befejezte a félbehagyott mondatot.
- Ahogy átöleltem, szerettem volna, ha el tudom vele feledtetni a sok szomorúságot, amit a baleset miatt érzett. Szerettem volna, ha nem olyan bánatos, ha újra mosolyog. – Maga elé bámulva folytatta tovább, én csak hallgattam. – Reggel arra ébredtem, hogy a telefonomért nyúlkál, hátha hívott valaki miattad, de csalódottan láttuk, hogy nem. Amikor fel akart állni, megszédült, mire én utánakaptam, és… Egy kissé túl közel kerültünk egymáshoz fizikailag ahhoz, hogy el tudjam titkolni, mit érzek, amikor a közelemben van…
Tom nagyot nyelt, én pedig csak a gyógyszer hatásának tulajdonítottam, hogy ilyen higgadtan vagyok képes fogadni azt, amint a legjobb barátom éppen bevallja nekem, hogy beleszeretett abba, akit én is tiszta szívemből imádok..
- Nem terveztem előre semmit, tudtam, hogy együtt vagytok, de meg akartam vigasztalni… Igen, akkor és ott meg akartam csókolni. Elvesztettem egy pillanatra a józan eszemet, de ő még szerencsére időben leállított. Mondtam neki, hogy sajnálom, és később kértem tőle, hogy ne utáljon, hanem legyünk barátok. Csak barátok – hangsúlyozta. - Érezhetően nem szívesen, de belement. És tudom jól, hogy ezt is csak a te kedvedért. Nem mondom, hogy nem szeretnék tőle többet, mert ez nem igaz. – Fanyarul elmosolyodott. – De nem fogok kettőtök közé állni – fejezte be határozottan.
Tudtam, hogy ehhez tartani is fogja magát, bár ilyennek Tomot még soha nem láttam. Soha nem volt pár napnál hosszabb ideig barátnője. Miért pont Kristenbe kellett neki is beleszeretnie?!
De azt mondja, nem fog kettőnk közé állni. Én nem valószínű, hogy képes lennék ilyesmire. Újfent szégyellni kezdtem magam. Most bizonyította be, hogy tényleg ő a legjobb barátom.
Ebben a pillanatban tudatosult bennem valami más is. Nem fog kettőnk közé állni… De már nincs olyan, hogy kettőnk. És tettem róla, hogy minden esélye meglegyen annak, hogy többé nem is lesz…
Eszembe jutott, hogy zokogott Kristen levegő után kapkodva a kórház előtt, miután a fejéhez vágtam azokat a szavakat. Valószínűleg olyan szinten sikerült megbántanom, hogy örülhetek, ha nem rohan vissza azonnal az államokba… ahhoz a Mike-hoz.
Elfacsarodott a szívem a gondolatra, és nem Mike miatt. Nem akarom, hogy elmenjen!
De hogyan tehetném jóvá?! Sehogy – válaszoltam meg magamnak képtelen kérdésemet. Ez most a múltkori féltékenységi rohamom következtében elkövetett kegyetlenkedésemnél is rosszabb volt.
Rick eddig csendben figyelte, amit Tom mondott, most viszont felállt, ezzel oszlatva el átmenetileg kínzó gondolataimat.
- Felhívom Jennyt, talán tud valamit Kristenről – mondta halkan, majd kiment a szobából.
Tom rám nézett.
- Ne haragudj – mondta. Utálnom kellett volna, de mégsem tudtam. – Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle… - lemondóan rázta a fejét.
- Csak magamnak köszönhetem, amiért ilyen idióta voltam – feleltem rekedten.
- Meg fog neked bocsátani – mondta szomorkás mosollyal, mégis bíztatóan.
- Nem fog, Tom… Soha.
- De igen, szeret téged – győzködött tovább.
- Te nem hallottad, miket vágtam a fejéhez – cáfoltam meg kétségbeesetten, miközben azt kívántam, bárcsak valahogy mégis igaza lehetne. – Annak is örülnöm kell, ha ezek után egyáltalán köszönésre méltat.
Szerettem volna, ha a gyógyszer, amit kaptam elég erős ahhoz, hogy most elaludjak, és úgy ébredjek, hogy még csak reggel van. Annyi mindent szerettem volna másként csinálni.
De nem éreztem álmosságot, csak tompa kábulatot. És ez nem tudta velem elfeledtetni az elmúlt órákat.
Tom nem válaszolt.
Rick lépett be, mire mindketten kérdően fordultunk felé, de csak tanácstalanul álldogált.
- Na mi van? – Tom tért először magához, hogy szólni tudjon.
- Nálunk van, és megállás nélkül sír.
Férfilétem ellenére nekem is a sírás fojtogatta a torkomat.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. És gyűlöltem, hogy itt kell rohadnom ebben a kórházban.
- Beszélni akarok vele – suttogtam.
- Ez most talán nem a legjobb ötlet – felelte Rick. Tom helyeslően bólogatott hozzá.
- Bocsánatot kell kérnem, és… - tanácstalanul néztem rájuk.
- Adj neki egy kis időt – mondta Tom.
- Meg fogok őrülni itt, miközben tudom, hogy utál.
Mert az biztos, hogy utál, de akkor is, látnom kell, beszélnem kell vele, még akkor is tudnia kell, hogy már megbántam, amit alaptalan feltételezéseim miatt elkövettem ellene, ha utána elküld, és soha többé nem bocsát meg.
- Mikor engednek ki? – kérdezte Rick.
- Még pár nap – feleltem. – Van nálatok cigaretta?
Döbbenten néztek rám.
- Biztos hogy jót tenne az most neked?
Legyintettem.
- Persze, Kristen is már kicsempészett innen reggel…
Elcsuklott a hangom, és újra rám tört a kétségbeesés, ahogy eszembe jutott a reggel.
- Hát te tudod…
Kimentünk a kórház elé – és ismét nem szólt érte senki. Eltűnődtem azon, vajon azt észrevenné-e valaki, ha fognám magam, és egyszerűen hazamennék.
Elszívtunk pár szálat, miközben mindhárman a saját gondolatainkba merültünk.
Hogy a többieknek mi járt a fejében, arról fogalma sem volt, én viszont egyre csak arra tudtam gondolni, hogyan fogok Kristen bocsánatáért esedezni.
Az kizárt, hogy simán elfelejtse az egészet. Pedig legszívesebben én is azt tettem volna. Mindent ki akartam törölni az emlékezetemből, és tiszta lappal újra kezdeni.
Miután a srácok visszakísértek a szobámba, megkértem őket, hogy most hagyjanak egyedül, bár nem akartam gondolkodni, csak egy kis egyedüllétre vágytam.
Nem szívesen, de végül beleegyeztek, miután megnyugtattam őket, hogy végtére is egy kórházban vagyok, nem történhet velem semmi.
Rick megígérte, hogy estefelé még benéz hozzám, Tom viszont láthatóan zavarban volt kissé, amiért feltárta előttem Kristen iránti érzéseit.
Én sem tudtam pontosan, hogy viselkedjek vele, így egyikünk sem erőltette a következő találkozás időpontját. Biztos voltam benne, hogy majd úgyis minden helyreáll – legalább a barátságunkban –, de ehhez is idő kell.
Mindenhez idő kell.
Végül elmentek, én pedig belesüppedtem a magányba.
Délután bejöttek a szüleim, és a testvéreim, de láthatták rajtam, hogy valami baj van, mert amikor Vic feltette a kérdést, miszerint „hogy van Kristen”, csak egy fájdalmas pillantásra futotta tőlem válaszként.
Ők is megkedvelték. Kristent egyszerűen mindenki szereti.
Este Rick, ígéretéhez híven benézett még egy pár percre, és kérdés nélkül elmesélte, hogy Jenny igyekezett ugyan feldobni kicsit Kristent, elvitte egy cukrászdába, vett neki egy mobilt, hogy elérhető legyen ezentúl, akárhova is megy, de ő délután bezárkózott a szobájába, és azt akarja, hogy mindenki hagyja békén.
Szavai újabb fájdalmas sebeket kreáltak a szívemen, mert tudtam, hogy minderről én tehetek. Akartam neki üzenni Rickkel, de ő ezt nem tartotta túl jó ötletnek, így végül nem is mondtam neki semmit.
Amikor este végre ismét egyedül maradtam, reménykedtem benne, hogy másnap már biztatóbbat mondanak az orvosok arról, mikor is mehetek el innen, mert éreztem, hogy kezdek itt bedilizni.
