16. fejezet (Rob)
Alighogy leértem, bevágódtam a kocsiba, és arrafele hajtottam, amerre indulni láttam. Még nem juthatott túl messzire. Lassan haladtam, nehogy véletlenül elmenjek mellette. Megálltam és kiszálltam a kocsiból.
Nem láttam sehol.
Megrémültem. Sokkal távolabb gyalog nem mehetett. Elkiáltottam magam, hátha meghallja, bár kétséges, hogy visszajönne éppen hozzám és éppen most, de hátha mégis…
Vártam egy kicsit, majd eszembe jutott, talán erre járt egy taxi és visszament vele a bárba. Előkotortam zsebemből a mobilomat és míg vártam, hogy Rick felvegye, visszamentem az autóhoz, beültem, és indítottam. Fogalmam sem volt merre megyek, csak azt éreztem, nem bírok egyhelyben ülni és várni.
- Igen – szólt bele végre Rick.
- Én vagyok, nincs ott Kristen? – kérdeztem.
- Én azt hittem, veled ment el…
- Igen, elhoztam hozzám, de… - Hogyan mondhatnám el neki, mi történt?! – Kicsit összekaptunk, és elrohant – feleltem végül.
- Nem mentél utána? – hallottam, hogy Rick is aggódni kezd, ami csak olaj volt a tűzre. Rettegni kezdtem, mi történhetett azalatt az öt perc alatt, amíg én a romjaimból igyekeztem feltápászkodni.
- Dehogynem, de addigra eltűnt! – Szinte kiabáltam.
- Oké, nyugi. Tudod, merre indulhatott?
- Azt hiszem arra, amerről kocsival jöttünk, de már körülnéztem és nincs sehol! – kezdtem kétségbeesni.
- Szólok a többieknek, hogy mi van, és megkeressük.
- És ha történt vele valami?!
- Rob, higgadj le! Nem történt vele semmi. Megtaláljuk.
Kinyomtam a telefont, a másik ülésre hajítottam, és mentem még egy kört a környéken. Persze nem láttam sehol. Átkoztam magam, hogy engedhettem el, hogy egyedül elinduljon! És ha valami mégis történik vele?! – pánikoltam. Azt soha nem bocsátom meg magamnak! És még valószínűbb, hogy ezek után hiába esdekelnék a ő bocsánatáért.
Nem voltam képes tétlenkedni. Amíg azt vártam, hogy Rick visszahívjon, lassan végighajtottam azon az útvonalon, amelyen a klubból jöttünk el.
Semmi.
Előkotortam a cigimet, hátha az segít egy kicsit lehiggadni. Hiába mentem lassan, mire a fél dobozt elszívtam, visszaértem a klubhoz. A többiek épp kifelé jöttek rajta. Jenny aggódó képet vágott, és egy pillanatra csodálkoztam, hogyhogy nem esett még nekem. Megérdemeltem volna. Az én hibám, hogy Kristen eltűnt. Megálltam, kipattantam a volán mögül és rohantam oda hozzájuk.
- Itt van? Miért nem hívtál vissza? – kérdeztem Ricket.
- Nincs itt, de talán talált egy taxit és hazament hozzánk. Mi most elmegyünk, és megnézzük ott. Tom körbemegy még, amerre te láttad utoljára, te pedig maradj itt, hátha közben mégis valahogy visszajön.
- Azt hiszed, képes vagyok itt ülni ölbe tett kézzel?! – Most már ordítottam. Ezek nem normálisak!
- Sajnos mást nem tehetünk, mint megnézzük azokon a helyeken, ahova mehetett, meg ahol utoljára láttad. – Rick félelmetesen nyugodtan adta mindezt elő, de láttam rajta, hogy ő is aggódik. – Annak viszont, hogy őrült módjára rohangálj fel-alá, nincs értelme.
Igaza van. Elkeseredetten néztem rájuk, majd bementem a bárba, hogy legalább addig alkohollal csillapítsam megfeszített idegeimet, míg valami ki nem derül.
Bent már alig lézengtek páran, és az órámra nézve láttam, hogy másfél óra múlva engem is kitesznek. Reménykedtem, hogy addig ne kelljen itt lennem, addigra kerüljön elő Kristen.
Kértem Jessicától egy italt és még egy doboz cigit. Félő volt, hogy nem lesz elég a maradék, ami nálam van. Behúzódtam egy sarokba, kiraktam a mobilomat az asztalra, és miközben azt bűvöltem, hogy szólaljon már meg, mielőtt megőrülök, volt időm végiggondolni az elmúlt órákat.
Elsősorban Kristen biztonságáért aggódtam, most minden más eltörpült emellett. Bár nem szűntem meg utálni magamat azért, amit vele tettem, az még rosszabb, hogy most lehet, hogy miattam veszélyben van.
Az asztalra könyököltem és két kezembe támasztottam a fejemet. Elterveztem, hogy ezer meg egyféleképpen kérek tőle bocsánatot a viselkedésemért. Most hirtelen nem is tűnt olyan fontosnak, ami miatt nemrég még gyűlölni akartam. Nem számított se Mike, se az, hogy Tom megállás nélkül ki akar kezdeni vele, és ő lehet, hogy még hagyja is.
Nem érdekelt, miket fog a fejemhez vágni, mert igaza lesz. Ha legalább veszekszik velem, attól jobban érezném magam. Megérdemlem, hogy utáljon.
Megcsörrent a mobilom, mire azonnal a fülemhez kaptam.
- Nincs itt nálunk sem, megkérdeztük a szomszédokat, de nem látta erre senki – informált Rick.
- És most mit csinálunk? – kérdeztem összetörten.
- Jenny itthon marad, hátha valahogy idetalál, én meg megyek még egy kört, te maradj ahol vagy. Majd hívlak, ha van valami.
Visszatettem a telefont az asztalra, és felhajtottam az italomat. Intettem Jessicának, hogy hozzon még egyet. Brian szervírozta, amin meglepődtem.
- Te hogyhogy itt egyedül? – kérdezte. – Elég vacakul festesz.
- Eltűnt… a barátnőm – kicsit nehezen jött ez a szó a számra. Csak én szerettem volna, hogy az legyen. Kizárt, hogy erre valaha is sor kerüljön a mai nap után.
- És te itt iszol? Miért nem keresed meg? – értetlenkedett, de hallottam a hangján, hogy együtt érez velem.
- A többiek azt mondták, maradjak, hátha visszajön ide, legalább addig se idegesítem őket.
- Ez így logikus. De egy óra múlva sajnos bezárunk – figyelmeztetett.
- Tudom, nem is maradok tovább.
- Figyelj, ha tehetek érted valamit… - kezdte, de leintettem, megráztam a fejem.
- Semmit, kösz.
- Holnap ne lépj fel, pihenj, majd bepótoljuk. És erre a vendégem voltál – mutatott a poharamra. – Remélem, előkerül a barátnőd.
- Kösz, Brian.
Biccentett, majd otthagyott. A barátnőm…
Nem bírtam tovább, felhívtam Tomot.
- Van valami? – kérdeztem, mikor végre felvette.
- Semmi. – Hallottam, hogy ezt nem szívesen mondja.
- Kösz, Tom. – És ezt arra értettem, hogy segít. Előző nap elég konkrétan a tudomására hoztam, hogy hagyja békén Kristent, amivel persze ő nem törődött. Most meg segít megkeresni, holott az én hibám, hogy eltűnt.
- Nincs mit, haver – felelte, majd letette.
Megint rágyújtottam, majd az órára néztem, és megállapítottam, hogy túl gyorsan rohan. Sokszor kívántam már életemben, bárcsak hamarabb telne az idő, de ez nem az a pillanat volt. Most inkább lassítottam volna, amennyire csak lehet. Minden perccel közelebb kerültem ahhoz az őrülethez, ami lassan hatalmába kerítette elmémet, mivel még mindig nincs semmi hír Kristenről!
Elkezdtem magamban imádkozni, hogy csak ne essen semmi baja. Rémképek milliói tolultak fel gondolataimban, mi történhetett vele az utóbbi pár órában, amióta kilépett az ajtómon, és egyik sem használt szétrongyolódott idegeimnek.
Egyszer csak Tom robbant be az ajtón és reménykedve rohantam elé.
- Megvan? – faggattam.
Megrázta a fejét.
- Nincs.
Majdnem széttörtem a legközelebbi asztalt hirtelen felindultságomban.
- Haza kéne menned – mondta. – Nem tudom, hátha visszamegy oda…
Szomorúan pillantottam rá.
- Az kizárt.
- Összevesztetek?
- Úgy is lehet mondani…
- Figyelj, ha lehet egy tanácsom… - Ferdén néztem rá, de nem zavartatta magát és folytatta. – Amint előkerül, kérj tőle bocsánatot és engeszteld ki.
- Nem fog menni, Tom.
- Mike miatt? – Ebben a pillanatban az a Mike számított nekem a legkevésbé. Csak kerülne már elő Kristen!!!
- Más is történt, de hagyjuk – feleltem, csak hagyja már abba a kérdezősködést.
- Tehetek valamit értetek? – kérdezte. Nem hagyja abba.
- Nem, kösz… ezt… nekem kell helyrehoznom… ha lesz még rá egyáltalán lehetőségem. – Gondolni sem mertem semmire, a legrosszabbtól tartottam már így is.
- Lesz, ebben biztos vagyok. És a nők könnyen megbocsátanak.
Majdnem hangosan felnevettem ezen, Tom meg az ő ismeretei a nőkről…
- Menjünk, gyere, hazaviszlek.
- Ha most egyedül maradok, megőrülök! – néztem rá.
- Akkor nálad maradok, míg Kris elő nem kerül.
Elindultunk, külön kocsival, aminek az volt a hátránya, hogy folytattam gyűlölködésemet saját magam irányában, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy lehettem ilyen idióta. Hirtelen semmiségnek tűnt minden, ami miatt egész nap kínoztam magam.
Elhatároztam, hogy ha valaha lesz még rá esélyem, akár térden állva is, de könyörögni fogok Kristen bocsánatáért.
Lakásomhoz érve felmentünk a lépcsőn, majd meglepődve vettem észre, hogy az ajtóm nincs bezárva. Kérdőn néztem Tomra, de ő csak megvonta a vállát. Szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem, de ott ugyanolyan sötét csönd uralkodott, mint amikor elmentem. Ekkor eszembe jutott, hogy úgy siettem, hogy valójában be se zártam az ajtót.
Leomlottam a kanapéra, Tom azért körülnézett a biztonság kedvéért, nem osztottam meg vele emlékemet a nyitva hagyott ajtóról. Alaposan bekukkantott minden sarokba, a hálóban kicsit tovább időzött a kelleténél. Remek. Most fedezi fel a szétdúlt ágyat. Csak reménykedhettem, hogy nem jön a hülye poénjaival, most nem volt rá szükségem.
Komoly tekintettel állt meg előttem.
- Mi az? – kérdeztem.
- Én most mégis elmegyek… - Várta, reagálok-e valamit. Jobb szerettem volna, ha marad, akkor van esély rá, hogy ne őrüljek meg teljesen, de nem fogom marasztalni. – Te pedig szerintem jobban tennéd, ha most lefeküdnél egy kicsit – tette még hozzá halkan, sőt, még lassan, megfontoltan bólogatott is, mint aki teljesen biztos abban, hogy jót mond.
- Szerinted tudnék aludni?! – Úgy nézhettem rá, mint egy hibbantra, de csak elmosolyodott.
- Hidd el, az a lány ott az ágyadban biztos nem bánná, ha befeküdnél mellé.
Még végig se mondta a mondatot, már ott álltam a szobám ajtajában, és tátott szájjal bámultam, ahogy Kristen a takaróba bugyolálva aludt.
Node hol volt vajon Kristen? ;-)
Szép álmokat, csajok :)
