62. fejezet (Kristen)
Felkaptam a ruhákat, amiket nekem vett elő, és beosontam a fürdőbe.
Megmosakodtam, de nem ébredtem fel eléggé, így úgy döntöttem, gyorsan lezuhanyzok. Kicsit le is kellett higgadnom. Először azt mondja, költözzek ide, utána meg visszakozik. Ezt nem értettem, de reméltem, hogy hamarosan fény derül rá, mit is szeretett volna mondani pontosan. Illetve abban reménykedtem, újra megkérdezi, nem-e maradnék itt vele. Én pedig örömmel fogok igent mondani.
Megtörölköztem, és nagyjából felöltöztem, mielőtt kiléptem volna. A nadrág szárát fel kellett hajtani kissé, de ezzel már a nappaliban foglalatoskodtam. Mikor végeztem, vidáman néztem végig magamon, majd Robra pillantottam.
- Na hogy tetszek?
- Mindenhogyan tetszel – felelte, de éreztem valami mást is a hangjában, amit egyelőre nem tudtam hova tenni.
De nem fogom hagyni, hogy bármi elrontsa a boldogságom, gondoltam, és felnevettem. Majd kiszúrtam, mit is tart a kezében, és epedő pillantásokkal szuggeráltam a csészéjét.
- Kaphatnék belőle én is? – kérdeztem, mire kiment a konyhába tölteni nekem.
Utánamentem, és megint hátulról öleltem át, ezúttal óvatosabban, tudván, hogy épp a kávémmal bajlódik. Felsóhajtottam, és boldogan simultam meztelen hátához.
Mikor végül a kezembe adta, éreztem a porcelánon át, hogy forró, így próbáltam óvatosabb lenni, és fújkodni kezdtem. Miért nem hűl gyorsabban?! – mérgelődtem magamban, mire Rob elvigyorodott. Ő sem úszta meg egy morcos pillantás nélkül.
Visszaindult az erkélyre, és én árnyékként követtem. Leült, rágyújtott, és az ölébe telepedtem, mint már megannyiszor.
A kávé végre hűlni kezdett, de először a nyelvem hegyét dugtam bele, hogy megbizonyosodjak a megfelelő hőmérsékletről. Rob persze vágyódó pillantásokat vetett rám, mire elégedetten mosolyogtam magamban.
Kiittam a csészét, majd letettem magunk mellé a földre, és szorosan hozzá simultam. Tudtam, hogy itt az ideje pár vallomásnak, és féltem a következményektől. Szomorúan felsóhajtottam, majd kiböktem, mielőtt meggondolnám magam:
- Valamit el kell még mondanom – motyogta.
Nem tudtam, hol is kezdjem. Teljesen tiszta vizet akartam a közös poharunkba, így nem titkolhatok el semmit, mert ha később derül ki… erre gondolni sem mertem.
- Mindenekelőtt… - kezdtem, de elcsuklott a hangom.
Éreztem, hogy Rob teste megfeszül alattam, és ez sem könnyítette meg a dolgomat. Mély levegőt vettem, és belekezdtem újra.
- Nem szeretnék ezentúl semmiféle félreértést vagy téves feltételezést kettőnk között, ezért szeretnék mindent őszintén elmondani neked – daráltam le, majd újabb mély levegőkre volt szükségem, hogy lehiggadjak.
Ő még nem szólt semmit, de tudtam, hogy mindenestül csak rám figyel. Mégsem bírtam ki, hogy rá ne pillantsak, de a szemében is csak feszült, ideges érzéseket véltem felfedezni.
Lehunytam a szemem, majd magam elé meredve folytattam.
- Először is. A baleseted napján… - Még mindig fájt arra gondolnom, hogy örökre el is veszíthettem volna akkor. – Szakítottam Mike-kal.
Egyelőre nem tudtam folytatni. Vártam a reakciót, ami nem jött. Megint ránéztem, és bár az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, szemeiben megkönnyebbülést, és örömöt láttam. Viszont én tudtam, amit ő még nem, hogy ezzel nincs még vége a vallomásaimnak. Pislogtam párat, és folytatni akartam ismét, de megszólalt.
- Köszönöm – suttogta.
Nem igazán tudtam, mit köszön meg ezen, de túl ideges voltam, hogy megkérdezzem. A másik téma Tom volt. A nehezebb téma. Bár tegnap azt mondtam neki, nem feküdtem le vele, és így is volt, de valamilyen szinten mégis majdnem… Bár azt úgysem fogja elhinni nekem Rob, hogy őt képzeltem Tom helyére, miközben… Belepirultam a szégyenbe, ahogy visszaidéztem a tó mellett történteket.
- És mi van még? – kérdezte halkan.
Kinyitottam a számat, majd az ajkamba haraptam. Féltem. Annyira boldog voltam az éjjel, nem akartam mindent tönkretenni. De valamit valamiért. Vele akartam maradni, így el kell neki mondanom mindent. Mindent. Őszintén. Most.
- Tom – mondtam, és ezt is alig préseltem ki magamból.
Rob tekintete elkomorult, az én szívem pedig összeszorult. Behunyta a szemét, majd felsóhajtott, és előkotorta a cigijét, hogy újra rágyújtson. Szemöldökét összehúzta, és hirtelen remegni kezdett a keze. Elkezdtem aggódni érte.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Persze – szűrte fogai között, és egyre sűrűbben pislogott, úgyhogy nem nyugtatott meg.
Látta, hogy féltően méregetem, fel akartam állni, de nem engedte, görcsösen kapaszkodott belém. Ahogy ujjai a derekamba mélyedtek, már éreztem, hogy itt most másról van szó. Rátettem a kezem derekamat szorító kezére, de esélyem se volt lefeszegetni az ujjait. Már kezdett fájni, de láttam rajta, hogy most akármi is történt, nem ura magának.
- Rob? – kérdeztem már totál rémülten. – Mi történt?
Hangosan felnyögött, a belőle kihallatszó fájdalom a szívemig hatolt.
- Menj… a kabátomhoz.
Menjek a kabátjához?! De nem tudok, nem enged el. A következő pillanatban eleresztett. A cigi kiesett a kezéből, de most nem foglalkoztam vele. Keze, mely eddig engem szorított, most a szék karfájára fonódott. Az ujjpercei is teljesen kifehéredtek, és ettől kezdve már biztos voltam benne, hogy fájdalmai vannak.
Ha lehet, még inkább megijedtem, de eszembe jutott, mit mondott. Kabát, kabát… Berohantam és keresni kezdtem.
Amint megtaláltam, azzal a kezemben visszasiettem hozzá. A fejét hátrahajtotta és falfehérré sápadt. Nem mertem megérinteni, így öntudatlanul kezdtem kutatni a kabátja zsebeiben, remélve, hogy ezért akarta, hogy megkeressem.
Találtam egy gyógyszeres dobozt, amin az ő neve állt. Ki akartam belőle venni egy szemet, de túlságosan remegett a kezem. Rob felnézett, és rögtön kikapta a kezemből. Szétcsavarta és egyszerre három szemet nyelt le.
Most amiatt kezdtem aggódni, nem volt-e ez sok egyszerre, de láttam, hogy kissé megkönnyebbülve hajtja ismét hátra a fejét, bár továbbra is túl sápadt volt.
Ott ácsorogtam mellette, és nem tudtam, mitévő legyek. Arra gondoltam, bemegyek, hogy hozzak neki egy takarót, mivel az ég egyre jobban beborult, ő pedig itt ült kint meztelen felsőtesttel.
Ahogy el akartam indulni, keze megmarkolta a csuklómat, és úgy tartott vissza.
- Kérlek, maradj velem – suttogta.
Visszafordultam, de nem engedte el a kezem, és ismét túl fájdalmasan szorított, de nem mertem szólni. Biztos voltam benne, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ő érez.
Annyira rossz volt nézni, ahogy szenved, és reméltem, a gyógyszerek mielőbb segítenek, hogy véget érjen a szenvedése. Óvatosan megsimogattam az arcát, és éreztem, hogy tüzel a forróságtól. Még jobban megijedtem. Ha lázas is, az nem biztos, hogy jó jel. Bár világéletemben tök hülye voltam az egészségügyi dolgok terén, ennyit sejtettem.
Hirtelen elengedte a karomat, majd lihegve kinyitotta a szemét, és megpróbált felállni. Odaugrottam mellé, bár kizártnak tartottam, hogy elbírom, ha rám nehezedik, de meg kellett próbálnom.
- Hova akarsz menni? – kérdeztem, miközben átkaroltam, és ő a vállamra támaszkodott.
- Fekve jobb lesz – mondta, és elindultunk befelé. A kanapé volt közelebb, és úgy döntöttem, ez is megfelel, úgyhogy arrafelé indultam vele.
Ott hanyatt dőlt, én pedig mellé térdeltem, és pedig remegő kezemmel letöröltem a verejtéket a homlokáról. Rettentően tanácstalan voltam, és könnyek szöktek a szemembe a félelemtől.
Ez biztosan nem normális. Ez a hirtelen rátörő fájdalom. Valamit tennem kell, és felpattantam, hogy tegyek valamit. De mit?! Ez őrület.
Kihoztam a hálóból a takarót, és ráterítettem. Egyre hangosabban zihált, és visszatérdeltem mellé. Kinyitotta a szemét, de kételkedtem benne, hogy lát engem.
Felém fordult, és motyogni kezdett valamit. Közelebb hajoltam, hogy értsem, mit mond.
- Ne hagyj el… - suttogta alig hallhatóan.
Erre végképp elsírtam magam.
Figyeltem, ahogy lassan normalizálódik a légzése, de a fájdalom még mindig nem tűnt el az arcáról.
Megcsörrent egy mobil, de az enyém nem volt nálam, így sejtettem, hogy az övé. Amíg kerestem, hogy felvehessem, átkoztam magam, amiért nem is jutott eszembe hívni a mentőket vagy bárkit, amint rosszul lett.
Megtaláltam, és megnéztem, ki az. Rick volt, így felvettem.
- Szia Rick – suttogtam bele.
- Szia Kristen – súgta vissza meglepetten. – Miért suttogunk?
- Rob… rosszul lett… - makogtam.
- Megint a feje? – kérdezte Rick.
- Megint? – kérdeztem kissé hangosabban. – Hogyhogy megint?
- Tegnap többször is volt már erős fejfájása.
- És tud erről az orvosa vagy bárki?! – kérdeztem egyre hisztérikusabban.
- Adtak neki valami gyógyszert, de nem hiszem, hogy tudják. Szerintem titkolta, hogy ne kelljen bent maradnia.
Erre minden aggodalmam ellenére dühbe gurultam. Csak legyen jobban, ezért még számolunk, gondoltam. Hogy képzeli?! Nem akarom elveszíteni a fene nagy egoja miatt.
- Miért hívtad? – kérdeztem Ricket.
- Épp emiatt, hogy tudjam, jól van-e.
Megköszöntem Ricknek az aggódást és a törődést, biztosítottam róla, hogy vigyázok Robra, majd miután letettük, visszaültem a földre a kanapé mellé.
Láttam, hogy kedvesem időközben elaludt, én pedig továbbra is nyugtalanul őriztem az álmát.
