BOCSÁNAT!!!
Érzékeny idegzetűek inkább ne olvassák :S :(
46. fejezet (Kristen)
Egyre szorosabban kapaszkodtam Tomba, pedig már hosszú percek óta száguldoztunk. Lassan óráknak tűntek azok a percek. Fogalmam sem volt róla, merre tartunk.
Érzelmileg kiégett, csak a funkcióját gyakorló szívem a torkomban zakatolt, és az adrenalin-szintem az egekig is felnyúlt. Ahogy a szél az arcomba csapódott, el tudtam volna képzelni, hogy meg sem állunk többé.
Fantasztikusan jól éreztem magam, és már örültem, hogy nem hagytam ki ezt az élményt az életemből. El is határoztam, amint visszatérek Amerikába, muszáj lesz beszereznem egy motort magamnak.
Amerika, jutott eszembe.
Fel kéne hívnom a családomat. De egyelőre még ehhez sem éreztem magam elég felkészültnek. Egyelőre bőven elég az új barátaimnak bebizonyítanom, hogy teljesen rendben vagyok. Látszólag ugyanis nem hisznek nekem.
Bár mégis eddig egész jól ment, töprengtem, miközben az elsuhanó tájat figyeltem. Reménykedtem benne, hogy senki nem fog átlátni a szitán, vagyis nem kísérlik meg szétfeszegetni a rácsokat a szívem körül, mert akkor bajban leszek.
Jenny túl régóta ismer, és vele nehezebb. Ha viszont Tomot meg tudom győzni, hogy túl vagyok a történteken, élek és virulok, akkor máris nyert ügyem van.
Rob pedig…
Fogalmam sem volt róla, mit csinálok majd, ha összefutok vele. Mert biztos, hogy lesz ilyen. Nézzem levegőnek?! Az nem jó, azzal elárulnám magam, mennyire meg…bán…tott. De már mindegy, jól vagyok.
Szóval levegőnek-nézés kilőve, mit tehetek még? Úgy viselkedek vele, mintha soha nem is lett volna közünk egymáshoz. Igen, ez jó. Bár ettől még elkezdhet esetleg újra nyomulni, ha azt látja rajtam, hogy minden rendben…
De miért tenné?!
Mert azt mondta, még mindig kíván – súgta egy hang a fejemben. Kíván, ja, hát ezzel sokra megyek. Vagy… Édes lenne a bosszú, ha feltüzelném, aztán otthagynám. Vagy kihasználnám… elvégre a szex valóban jó volt vele…
De ezt az ötletet is elvetettem.
Mindennek ellenére, konkrétan kifejtette már, mi a véleménye rólam. És akármit is mondjon Rick meg Jenny, hogy így megbánta, és úgy átgondolta, már kicsit késő. Előbb kellett volna gondolkodnia, vagy csak egyszerűen hinnie kellett volna nekem.
És bíznia bennem.
De nem bízott… Megint a bizalom. Az egyik alapvető feltétel egy párkapcsolatban. Legalábbis szerintem.
De nevezhető-e az, ami közöttünk volt, párkapcsolatnak?! Pár napja még azt hittem, hogy igen, hogy lehet közös jövőnk is akár… Valahogyan biztos meg lehetett volna oldani, elvégre van repülő is a világon, én is így jöttem ide.
Hirtelen észbe kaptam, milyen gondolatokkal traktálom magamat teljesen feleslegesen.
Már késő. Nem kell ezen gondolkodnom.
Eldöntöttem, hogy nem is fogok ezentúl azon agyalni, mi lett volna, ha. Mindig úgy éltem az életemet, hogy sose néztem vissza, csak előre. De persze ez nem azt jelenti, hogy a múlt sérelmeit csak úgy elfelejtem.
Nem. Ez csupán annyit jelent, hogy nem rágódok feleslegesen a „mi lett volna, ha” kezdetű gondolatokon, hanem előre nézek.
És most, hogy a lelkemet börtönbe zártam valahol testem legmélyén, a szívem pedig darabokra hullott, ez még könnyebb lesz. Hamarabb sikerülni fog, és gyorsabb gyógyulást fog hozni.
Ebben biztos voltam.
Tom egyszer csak lekanyarodott egy földút felé, és azon már óvatosabban kanyargott végig. Az út végén egy kis tavat láttam, nem volt nagyobb, mint egy focipálya.
Megálltunk egy pihenőnél, és én reszkető lábakkal szálltam le a gépről. Még nem dolgoztam fel a dolgot.
Tom is leszállt, majd elvette a bukósisakomat, és az övével együtt a motorra pakolta.
Láttam a közelben egy kis padot, odáig elbotorkáltam, majd lerogytam rá.
- Na milyen volt? – kérdezte Tom.
Örömmel láttam rajta, hogy már valamivel jobb kedve van.
- Fantasztikus… - keresgéltem a szavakat. – És félelmetes!
Nevetett a lelkesedésemen, majd mellém ült, és előkotort a zsebéből egy csomag cigit. Engem is megkínált, és még mindig remegő ujjakkal nyúltam érte.
Miután rágyújtottunk, Tom szótlanul engem figyelt, és látszott rajta, hogy akar valamit kérdezni.
- Ne kímélj – mondtam neki.
Kicsit elbizonytalanodott.
- Hogy érted?
- Akarsz valamit kérdezni.
- Igen… - habozott, és nem tudtam elképzelni sem, mi lehet az, amit nem mer feltenni.
- Szóval? – sürgettem.
- Miért akartál ma motorozni jönni velem? – mondta lassan, minden szót külön hangsúlyozva.
Nem értettem, miért baj ez?! Aztán rájöttem, hogy ez egy elterelő kérdés volt. Akkor játszunk így…
- Elvégre felajánlottad – feleltem.
- Fel… - mondta továbbra is zavarodottan.
- Én pedig ki akartam próbálni.
Kétkedve méregetett még egy pillanatig, majd elfordult, és mélyet szippantott a cigijéből.
- Beszéltem Robbal… - kezdte, de ma már nem ő volt az első, akit leintettem, így egyre nagyobb gyakorlatot szereztem benne.
- Nem akarok róla beszélni – mondtam neki kedvesen, mire meglepődött.
- Oké… Akkor mit akarsz csinálni?
- Még nem tudom – feleltem.
A motorozás megvolt, bár korántsem elég, de az vigasztalt, hogy visszafelé is azzal megyünk.
- Nincs valami ötleted? – kacsintottam rá kacéran.
Tom egy kicsit döbbenten bámult rám, majd felnyögött, és elfordult.
- Ne csináld ezt, Kris.
- Mit? – kérdeztem, de nem válaszolt. – Barátok vagyunk, vagy nem?
Erre visszanézett rám. Amit a szemében láttam, nem volt éppen barátinak nevezhető, de most már nem volt miért – vagyis kiért – hárítanom Tom esetleges jövőbeni próbálkozásait.
Nem válaszolt, helyette elnyomta a cigijét, dühösen felállt, és a tópartra sétált.
Utánamentem, és megálltam mögötte.
- Mi a gond? – kérdeztem.
- Te! – vágta hozzám. – Te vagy a gond!
- Miért is?
Valóban nem értettem, mi a baja.
- Rick elmesélte, milyen más lettél… De nem akartam elhinni neki. Most viszont én is látom – felelte halkan.
- Nem lettem más, Tom, ugyanaz vagyok, aki voltam.
Továbbra is csak a fejét csóválta. Majd hátrafordult, a kezeit a vállamra helyezte, és egyenesen a szemembe nézett.
- Szereted Robot? – szegezte nekem hirtelen a kérdést.
Nyeltem egyet. Bebörtönzött érzelmeim erre nem voltak felkészülve. Próbáltam őket visszaszorítani, és megingás nélkül válaszolni.
- Nem.
Elengedett.
- Tudod, félelmetes, amit csinálsz – mondta, miközben a hajába túrt.
- Mit csinálok szerinted? - Tényleg kíváncsi voltam a véleményére.
- Megpróbálod elfojtani magadban, amit érzel, csak mert azt hiszed, így könnyebb – magyarázta.
Erre nem számítottam. Hogyhogy Tom ilyen könnyen átlát rajtam?! Akkor mégsem vagyok túl ügyes abban, amit mutatni akarok a külvilágnak, gondoltam. Idefelé jövet még meg voltam róla győződve, hogy menni fog, de most…
Nem, nem szabad elbizonytalanodnom.
- Ez nem igaz - próbáltam továbbra is határozottnak tűnni.
Nem volt könnyű, kicsit tartva a lelepleződéstől.
– Miért baj az, hogy tovább léptem? – csattantam fel.
- Azt hiszed, hogy tovább léptél?! – Tom is egyre jobban bedühödött, ilyennek még nem ismertem.
- Nem hiszem, hanem tudom.
Újra a fejcsóválásos hallgatás. Valahogyan be kellene bizonyítanom neki, hogy igenis továbbléptem.
- Ha valóban TUDOD, akkor mit érzel… most? – kérdezte, miközben arcomhoz emelte a kezét, és megcirógatta az arcomat.
Legszívesebben ellöktem volna a kezét, de akkor a tervemnek annyi. Ijedten az ujjaira pillantottam, amelyek most áttértek az ajkaimra. Lesütött tekintetem segített hogy legalább a félelmet ne lássa a szememben.
Nem akartam, hogy folytassa.
De azt igenis akartam, hogy meggyőzzem az igazamról, ezért nem moccanhattam.
Szorosan lehunytam a szemem, és éreztem, hogy közelebb lép.
- Vagy most? – folytatta kínzásomat, miközben a derekamra tette a másik kezét, és közelebb húzott magához. Testünk barátok között illetlen módon tapadt egymáshoz. Árulkodóan remegő kezem önkéntelenül mozdult a mellkasára, és kényszerítettem magam, hogy ne lökjem el. Éreztem heves szívverését a tenyerem alatt. Szabálytalanul vette a levegőt, és tudtam, hogy túl messzire mentem.
Még mindig nem nyitottam ki a szemem, mert biztos voltam benne, hogy akkor a rémületet pillantja meg, nem azt, amit el akarok vele hitetni.
Keze arcomról a tarkómra vándorolt, és elkezdte a fejemet is közelebb húzni magához. Ő is lejjebb hajolt. Már éreztem forró leheletét.
- És most?
Nem gyengülhetek el, gondoltam, miközben ajkaim elnyíltak…
