15. fejezet (Rob)
Majdnem fél órán keresztül folyattam magamra a hideg vizet, de még mindig nem tudtam, mitévő legyek. Felöltöztem, körbenéztem a lakáson, és eszembe jutott, hogy ma még nem ettem semmit. Nem is voltam éhes, sőt, örültem, éhgyomorra talán hamarabb sikerülni fog berúgnom…
Már nagyon szerettem volna rágyújtani, de mivel elfogyott, úgy határoztam, elég az önsajnálatból. Odamegyek a klubba, útközben veszek valahol pár doboz cigit, az talán valamelyest lenyugtat, és lesz, ami lesz.
Nem siettem. Mikor leparkoltam, nem mentem be rögtön. Vagy egy órát ültem a kocsimban, és érvek-ellenérvek tömkelegét sorakoztattam fel magamban, miért is lenne jó-rossz kerülnöm ezentúl Kristent.
Végül beletörődve döntésképtelenségembe, bementem, de amit megláttam, attól sikerült újfent kiborulnom. Ott ültek a barátaim ugyanabban a boxban, mint előző este, és Kristen épp Tommal cseverészett mosolyogva, aki még át is karolta, és úgy tűnt, Kristennek sincs kifogása a dolog ellen.
Olyan düh lángolt fel bennem, amit még soha nem éreztem, és féltem, ha most odamegyek, akkor Tom képét első körben szétverem, utána Kristent… nem, őt soha nem tudnám bántani, akármilyen fájdalmakat is kellett kiállnom miatta az elmúlt órákban.
Egy percig meredten bámultam őket, majd odamentem a pulthoz és kértem pár sört Angie-től. Csodálkozva nézett rám, tudta, hogy itt vannak a többiek, nyilván furcsállta, hogy nem mentem oda hozzájuk, de nem kérdezett semmit.
Rágyújtottam, és már a sokadik szálat szívtam, mikor mellém lépett Rick.
- Na mi a haver, különcködünk? – kérdezte, de nem voltam vevő a humorára.
- Nem akarok zavarni – mondtam sokatmondó pillantást vetve a többiek irányába, mire Rick felnevetett.
- Ezt most ugye nem mondtad komolyan?
- Te is látod, hogy Tom belendült, miért tennék neki keresztbe?
- Féltékeny vagy? – kérdezte kicsit hitetlenkedve letörölhetetlen vigyorral a képén, amiért hirtelen neki is szívesen behúztam volna egyet.
- Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Egyáltalán nem, azt csinálnak, amit akarnak.
- Figyelj, sejtem, mi történt köztetek az éjjel, de nem értem, miért viselkedsz így.
- Te hogy viselkedtél volna pár hónapja, ha megtudod valaki mástól, hogy Jennyt valaki várja odahaza, miután ti már… összejöttetek?
- Aha, már értem, hol a gond. – Most már ő sem vigyorgott. - De honnan tudsz te Mike-ról? Kristen mondta el?
- Ha legalább ő mondta volna el… - feleltem keserűen.
- Beszélned kellene vele…
- Ugyan minek? – néztem rá ingerülten. – Már Tommal szórakozik, ő meg tudja, és nem foglalkozik vele, akkor engem mit érdekeljen?!
- Oké… Látom, hogy most nem vagy beszámítható… Csak kérlek, ne ítélj elhamarkodottan. Beszélj vele.
- Ja. Kösz – vetettem oda, majd visszafordultam a pult felé, és a témát lezártnak tekintve kortyoltam bele a sörömbe.
Rick visszament az asztalhoz, én meg átkoztam magam. Mi a fenének kellett ma idejönnöm?! Semmi sem lett egyszerűbb, épp ellenkezőleg.
Szemem sarkából láttam, hogy Kristen feláll, és elindul felém.
- Szia – köszönt, miután leült.
Erre rápillantottam, majd elfordultam tőle. Nem bírtam rá nézni se, olyan fájdalmasan szép volt megint.
- Rob… Mi a baj? – kérdezte, és megérintette a vállam. Még csak nem is sejti, mi a bajom?! Tudtam, hogy jobb lenne túlesni azon a bizonyos beszélgetésen, de nem voltam benne biztos, hogy nem vagyok-e túl ingerült hozzá…
Egy kis tűnődést követően odaszóltam neki:
- Menjünk ki egy kicsit.
Ahogy kiértünk, az épület oldalához indultam, majd megálltam. Nem mertem ránézni. Féltem, hogy ismét a hatalmába kerít a vágy iránta, és minden elhatározásom romokban hever pillanatokon belül.
- Szóval… - kezdte suttogva – Elmondod, mi bánt?
Most már biztos voltam benne, hogy sose akarta nekem bevallani, hogy van valakije. Azzal már előhozakodott volna, főleg, ha látja, hogy valami nem stimmel velem. De őt ez persze nem érdekli. Csak egy éjszakára kellettem, nyilván akárki más is megtette volna. Akár még Tom is. Erre a gondolatra megint elöntött a düh.
- Hogy mi bánt?! Tényleg nem tudod?! – Szinte kiabáltam vele.
- Nem tudom… - rázta meg a fejét.
- Kristen… - sóhajtottam és lehajtottam a fejem. Fájt ránéznem, mert eszembe jutott minden, amit csináltunk. És ettől szenvedtem. De azt végképp nem akartam, hogy szenvedni lásson, és esetleg megsajnáljon. Azt nem tudtam volna elviselni.
- Tetszik neked Tom? – kérdeztem hirtelen. Tudni akartam, legalább annyit, hogy tényleg én kellettem neki, ha csak vágyai kielégítésére is, vagy Tom is megfelelt volna neki.
- Kedves srácnak tartom – felelte óvatosan.
- És engem? Engem minek tartasz? – kérdeztem keserűen. – Nem, inkább ne válaszolj. – Tartottam tőle, hogy engem még csak kedves srácnak sem tart, hiszen ahogy viselkedtem vele…
Közelebb jött egy lépéssel, és megszólalt.
- Azt hittem, elég egyértelmű voltam tegnap éjszaka…
Lehet, hogy nekem lassú a felfogásom, de nekem egyáltalán nem volt egyértelmű.
- Egy éjszakra kellettem?! – mordultam rá, mire kicsit összerezzent.
- Nem! – mondta döbbenten.
Felé fordultam, és csak néztem. Olyan gyönyörű volt, ha lehet, még szebb, mint előző este. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, és hirtelen semmi mást nem akartam, csak érezni őt. Ha neki csak arra kellek, akkor megkapja. Ekkor bevallottam magamnak, hogy nekem is szükségem van rá, és nem érdekelnek a következmények, élvezni fogok minden pillanatot, amit csak kaphatok tőle, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa mennyi fájdalmat okoz.
Alighogy ezt elhatároztam, nem bírtam tovább, magamhoz rántottam, és rátapadtam az ajkaira. Elöntött az a bódító sóvárgás iránta, ami már előző este is kínzott, de most hogy tudtam, milyen is vele a mennyország, ismét bele akartam kóstolni a tiltott gyümölcsbe.
Éreztem, hogy nyakam köré fonja a karjait, nekilöktem a falnak, és lábainál fogva felrántottam magamhoz. Lábait összekulcsolta a derekam körül, én pedig lecsúsztattam kezeimet formás fenekére. Legszívesebben ott helyben tettem volna a magamévá. Hevesen csókoltam, és úgy döntöttem, hazaviszem. De csak hogy megadjam neki, amit akar, aztán elküldöm. Nem láttam értelmét tovább ámítani magam azzal, hogy esetleg jelentek neki bármit is.
- Menjünk haza – mondtam.
- Oké – vágta rá.
Ezek szerint jól gondoltam. Egy kis szex kell neki, semmi más.
- Csak szólok Jennynek…
- Tudni fogják, hol vagy. Gyere – Nem akartam, hogy legyen időm meggondolni magam, vagy elgyengülni, így kézen fogtam, bevágódtunk a kocsiba és padlógázzal érkeztünk a lakásomhoz.
A villany még most se égett a lépcsőházban, de most nem vártam türelmesen, amíg felbotorkál, az ölembe kaptam és felrohantam vele. Csak az ajtó előtt tettem le, míg kinyitottam, de belépve gondolkodás nélkül magammal rántottam és nekidöntöttem a becsapódó ajtónak. Ha ez kell neki, akkor inkább tőlem kapja meg, mint mástól…
Előző alkalommal nem bántam vele durván, és bár most sem állt szándékomban, de az egész napi gyötrődésem, az elfojtott düh, kín, szerelem, féltékenység és reménytelenség, amik kiszívták az agyamat, most megakadályoztak abban, hogy óvatos legyek.
Már az autóban is alig bírtam magammal, ahogy a zárt légtérben elbódított édes parfümje illata, de nem hagytam, hogy emlékeim feledtessék velem, milyen is ő valójában, így minden finomkodás nélkül téptem le róla ruháit, míg végül meztelenül állt előttem.
Az agyamat elborító köd kezdett némileg kitisztulni, és arra gondoltam, mégsem kellene ezt tennem vele. Hátráltam egy lépést, de a szemeimet nem tudtam levenni róla. De ahogy rám nézett, vágytól csillogó tekintettel, kipirosodott arccal, és ahogy odalépett hozzám, józanságom ismét cserbenhagyott.
Felemeltem, és ő ismét körülölelt lábaival. Bevittem a hálóba, és az ágyra dobtam. Nem bírtam tovább se gondolkodni, se épeszűen cselekedni, ahogy rámásztam, ruhámat épp csak a legszükségesebb mértékig gombolva ki, majd széttártam a lábait és nem haboztam benyomulni forróságába, ahova órák óra vágyakoztam.
Hallottam, hogy felsikít, de nem törődtem vele, gyorsan mozogtam, nem törődve azzal, hogy esetleg fájdalmat okozok neki. Ő akart velem jönni ő akart engem ismét, akkor viselje a döntése következményeit.
Haragudtam rá, és főleg magamra, amiért ennyire a hatása alá kerültem, és mikor meg is hallottam, amint a nevemet kiáltja, tudtam, hogy most is, így is élvezi. Én sem tartóztattam tovább magam, és egy pillanattal később követtem.
Egy másodpercre elengedtem magam, ráborultam, beszívtam az illatát, amely csak felerősödött a vágy hevében, majd felfogtam, hogy mit is tettem. Szinte megerőszakoltam… leszálltam róla, rendbe szedtem a ruhámat, majd kimentem a hálóból. Nem mertem ránézni se.
Kint összeszedtem a ruháit, jobban mondva a maradványait, majd visszamentem és az ágyra dobtam őket mellé.
- Öltözz fel, visszamegyünk. – Ezzel megint otthagytam, hogy ne lássa rajtam a gyűlöletet és az undort saját magam iránt. Kiléptem az erkélyre, remélve, hogy a friss levegő egy kicsit helyrebillenti lelki egyensúlyomat, amely most elég ingatag lábakon állt.
Alig egy napja még azt hittem, nem az a fajta vagyok, aki egy röpke menet erejéig használ egy nőt, aztán eldobja magától. Most mégis ezt tettem, és ez a gondolat nem töltött el elégedettséggel. Utáltam magam, amiért megtudtam, hogy ilyesmire is képes vagyok. És utáltam azt is, hogy már nem tudom visszacsinálni.
Elvesztettem a fejem, és most ihatom a levét. Kristen ezek után hozzám se fog szólni, sőt, nagyívben elkerül. És ez még csak a jobbik eset, rosszabbik esetben hanyatt homlok visszarohan az államokba az ő kedves barátjához.
Be kellett vallanom, hogy visszájára fordult a tervem, miszerint megadom neki, amit akar, és utána mehet, amerre lát, nem fog érdekelni. Most beláttam, hogy ez nem jött össze. Csak magamnak nehezítettem meg mindent. Nem akartam elengedni, fájdalmasan beleszerettem, és ez minden egyes találkozással csak rosszabb lesz.
Szenvedtem, jobban, mint a mai nap folyamán, vagy mondhatni életem során eddig bármikor.
Hallottam, hogy kilép az erkélyre. Nem mertem felé fordulni, nem bírtam volna elviselni a gyűlöletet a tekintetében.
- Most jól érzed magad? – kérdezte érzelemmentesen.
Ezzel nemcsak hogy újabb sebeket ejtett vérző szívemen, még meg is forgatta benne a tőrt. Nem éreztem jól magam. És ez még csak az enyhe változat volt.
- Én most elmegyek. – mondta, és hallottam, ahogy kilép a lakásból.
Ha meg tudtam volna moccanni, utánarohanok, könyörgök a bocsánatáért, visszahozom ide, és úgy szeretem, ahogy azt megérdemli. De nem tudtam megmoccanni. Figyeltem az erkélyről, ahogy kilép a házból, körbepillant, majd rövid habozás után elindul arra, amerről autóval jöttünk.
Láttam, hogy felsőjét eléggé megviselte durvaságom, szinte cafatokban lógott a vállán. Nem mászkálhat így az utcán egyedül késő éjjel. Még valami baja esik.
Minden nyomoromat félretéve aggódni kezdtem érte. Mozdulatlanságomból feléledve fogtam a kocsikulcsom, az ajtót bezárni is elfelejtettem, úgy rohantam le utána.
