55. fejezet (Rob)
- Rob… - szólt Jenny.
Nehezen nyitottam ki a szemem, de ránéztem.
- Nem mondom, hogy nem érdemelte meg Tom, amit kapott, de ugye Kristent nem akarod bántani?
Jenny elképesztő volt. Annak ellenére, ahogy kedvenc barátnője vele is viselkedett, mégis védeni akarja.
- Ha akarnám, se volnék rá képes – feleltem.
De nem is akartam. Épp elég fájdalmat okoztam már neki, és most végképp elvesztettem minden lehetséges kiutat ebből az állapotból, ahol most vagyok vele.
Ötletem sem volt, hogyan tovább. Tom megkapta, amit megérdemelt, Kristen azt mondta, hogy megbocsátotta a múltkori szavaimat… És mégis, ugyanott vagyunk, ahol előtte. Akkor meg mi értelme volt az egésznek?!
A fájdalom akadályozott abban, hogy értelmesen tudjak gondolkodni, mégis kísérletezgettem a potenciális magyarázat-verziókkal.
Tegyük fel, hogy nem szeret már. Ezt egyértelműen bizonyította azzal, ahogy keresztül nézett rajtam a konyhában, és most is, mielőtt elment. Ellenérv: ha így lenne, akkor nem sírt volna a karjaimban. És nem védte volna Tomot. Bár ez inkább érv, mint ellenérv.
Vagy. Szavaival ellentétben nem bocsátott meg, csak nem akarta, hogy tovább őrjöngjek. De akkor is, miért sírt hozzám bújva?!
Vagy. Szeret még… Ez volt a legelképzelhetetlenebb verzió, mégis azt szerettem volna, ha így van. Ellenérv: akkor nem feküdt volna le Tommal. De megtette. Vagy éppenhogy azért tette meg, mert 1. el akart felejteni végleg, (reméltem, ez nem sikerült neki) 2. meg akarta bosszulni az én vétkeimet ellene (ez viszont sikerült, mégsem tudok rá haragudni érte). 3. beleszeretett Tomba?! Ez kizárt. Ezt nem tudom elfogadni. Nem, ez biztos nem így van.
Vagy. Arra van ez az egész színjáték, kezdve az ő ál-együttlétüktől egészen Kristen hűvös, semmitmondó viselkedéséig, hogy engem féltékennyé tegyenek?! És egy fondorlatos összeesküvés áldozata lennék?! Ez felmentené Tomot is a felé irányuló haragom alól, és magyarázatot adna arra, miért is nem védekezett, amikor ütöttem.
Mi a fenét csináljak?! Ezt nem bírom így tovább.
Fél órával később kezdtem érezni, hogy csökken a fájdalom. Megpróbáltam felülni, és újabb nyilallás nélkül sikerült.
Jenny még ott sertepertélt körülöttem, de Ricket nem láttam.
- Rick? – kérdeztem Jennytől.
- Eszik, te nem vagy éhes?
- Nem kösz.
Bementem a konyhába, hogy elkérjem a kocsit. Most kell jöjjön a részegedési fázis, gondoltam.
Rick nem akart szem elől téveszteni, így felvetette az ötletet, hogy inkább velem jön. Nem volt kedvem tiltakozni. De reméltem, hogy hamarosan felhagy a pesztrálásommal. Az utcán nem néztem arrafelé, ahol az incidens történt, de elgondolkodtam, hova tűnhettek Kristenék.
Végre elindultunk a klubba, Jenny a saját kocsijával jött utánunk.
Ahogy odaértünk, még alig lézengtek páran. Egyből a pulthoz vettem az irányt. Angie érdeklődve méregetett, de egyelőre nem állt neki faggatózni.
Brian is felfedezte, hogy még élek, és ennek örömére azt mondta, mára a vendége vagyok. Nem utasítottam vissza.
Mielőtt alaposabban körülnéztem volna, már tudtam, hogy itt vannak ők is.
Rick ebben a pillanatban szólalt meg mellettem:
- Ne nézz oda, de Tom és Kristen ott ülnek a múltkori boxban.
Nem tudtam nem odanézni. És meglepett, amit láttam.
Nem összebújva falták egymást, amire számítottam. Hanem egymással szemben ültek, beszélgettek, és cigiztek. Totálisan összezavarodtam.
Én biztos nem lennék képes többé levenni a kezeimet Kristenről, ha újra velem lenne.
Ők még úgy tűnt, nem vettek észre minket. Kristen szívszorítóan gyönyörű volt. Kedvesen mosolygott Tomra, aki friss sebei ellenére is úgy festett, mint akinek semmi baja. Újabb rejtély. Kezdtem bele elfáradni, hogy kibogozzam őket.
Jessica ebben a pillanatban megkörnyékezett, és miután biztosított róla, mennyire őrülten hiányoztam neki, felajánlotta ápolónői szolgálatait. Azzal viszont nem számolt, hogy változatlanul nem vagyok vevő a kegyeire, így csalódottan vette tudomásul, hogy keresztülnézek rajta.
Csak őket tudtam figyelni, miközben sorra ittam a töményeket.
- Ugye nem fogsz megint nekiesni? – kérdezte Jenny.
Rájuk néztem, és láttam, ők szívesen odamennének hozzájuk, de én nem voltam rá képes.
- Nem fogok. De nyugodtan menjetek csak oda, elleszek itt egyedül is.
Rick aggodalmasan nézett az előttem sorakozó poharakra, nyilván már így is túl sokat ittam – de csak szerinte. Szerintem még messze nem eleget.
Magamra hagytak a pultnál, mire Angie lépett oda hozzám.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Mondjuk.
- Ezek szerint nem békültetek ki? – kérdezte halkan.
Ránéztem. Hát nem látja a nyilvánvalót?
- Utál engem – feleltem.
Kételkedve pislogott rám.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos.
- Tommal jár – világosítottam fel.
Újra jelentkezett a szúrás a szívemben. Angie elnevette magát.
- Nyisd ki a szemed, Rob.
Ezzel most mi a fenére akar célozgatni?! – bosszankodtam, majd ledöntöttem magamba a következő pohár tartalmát.
Még hat helyezkedett előttem csinos sorba, de féltem, mire a végére jutok sem leszek olyan állapotban még ahhoz, hogy felejteni tudjak.
Telt az idő. Lassan. Valaki nyomkodott valamit a zenegépen, mire felcsendült az a dal, amire a minap táncoltunk Kristennel.
Odanéztem. Ő is rám pillantott. Csak néztük egymást a távolból, és elérhetetlenebbnek tűnt ebben a pillanatban, mint eddig bármikor.
Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, hazavinni hozzám… De nem tudtam, ő mit akar.
Hirtelen elfordította tőlem a fejét, majd mondott valamit a többieknek, felállt, és elindult. Ahogy elhaladt mellettem úgy két méterre, mélyen a szemembe nézett. Saját gyötrelmemet és vágyamat láttam tükröződni a tekintetében.
Figyeltem, ahogy kimegy. Visszafordultam a pult felé. Ez most megint mi volt?!
Ő is gyötrődik?! És ő is vágyakozik?! Az elsőt még el tudom helyezni valahol, de a másodikat… Elég, tudnom kell, most, végre, mindent!
Elszántan pattantam fel, és bár az elfogyasztott alkoholmennyiségtől kissé megszédültem, folytattam utamat, hogy mielőbb utolérjem.
A bárból kilépve nem láttam sehol, mire megijedtem. Hova tűnhetett?! Körülnéztem, de sehol senki. Az épület előtt ácsorgó Adamtől megkérdeztem, nem látta-e, merre ment.
- Nem figyeltem, ne haragudj.
Felfogni sem tudtam, hogyhogy nem figyelt fel arra, ahogy egy bomba nő izgató, semmit sem takaró ruhában ellejt mellette. Ha nem tudtam volna, hogy Angie-vel jár, most biztosra vettem volna, hogy homokozik. Lance felé fordultam, és szerencsém volt. Ő egyből arrafelé mutatott, amerre a múltkor beszélgettünk.
Szédülésem ellenére igyekeztem olyan gyorsan odaérni, ahogy csak tudtam.
A parkolóhoz érve nem láttam senkit. Ahogy viszont alaposabban körülnéztem, észleltem felparázslani egy cigarettát. És végre megpillantottam Kristent, amint az autómnak – jobban mondva Rick autójának – támaszkodik, és engem figyel.
Szívem a torkomban dobogott, ahogy közeledtem felé.
Elképzelésem sem volt, mi lesz a következő lépése, már egy ideje felhagytam azzal, hogy megpróbáljam megérteni a viselkedését. Mindenre fel voltam készülve lelkileg. A kedves, szerelmes Kristentől kezdve a szívtelennek ható, üveges tekintetű Kristenen át a dühtől tajtékzó és zokogó Kristenig.
Arra a bizonytalan, remegő kezű és tétova Kristenre viszont egyáltalán nem számítottam, akit találtam végül.
Megálltam tőle három lépésre, de hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki.
- Gyere ide – mondta halkan. Tettem egy lépést felé.
- Közelebb – suttogta.
Újabb lépés. Nagyot nyeltem, és élvezettel szívtam be az illatát, mely már annyira hiányzott, mint egész lénye.
De nem mertem se megérinteni, se reménykedni. Vártam a pofont, mert valamiért azt gondoltam, az fog következni. Délután megakadályoztam benne, de most úgy éreztem, hagynom kell, hadd töltse ki a dühét rajtam, akármit, ha attól jobban lesz.
- Még közelebb – súgta, eldobta a cigit, ellökte magát a kocsitól és felém fordult.
Már egészen előtte álltam, csak centik választottak el tőle. Lehajtotta a fejét, majd egy idegtépő percet követően felnézett rám, felemelte a kezét és a mellkasomra tette, mire a már túl rég nem tapasztalt bizsergés rohant végig rajtam.
- Nem feküdtem le Tommal – mondta.
Hittem is, meg nem is. Jobban szerettem volna hinni neki. Amit láttam, és amit Jennytől hallottam, az viszont rögtön kétségeket ébresztett bennem.
De úgy döntöttem, bőven elég, sőt, sok is volt a múltkori lecke ahhoz, hogy egy életre tanuljak a hibáimból, és ne kételkedjek többé a szavaiban.
- Elhiszem.
- Nem, félek, hogy nem hiszed el. – Kissé megrázta, majd újra lehajtotta a fejét.
Annyira szerettem volna megérinteni, megcsókolni, hogy bármit megígértem és elhittem volna ezért.
Nem tudtam tovább magamban tartani a perpillanat legfontosabb kérdésemet, amely azóta sanyargatta lelkemet, amióta egymásra néztünk az előbb bent, a „dalunk” közben. Ezen múlik vagy veszik minden.
- Mit akarsz, Kristen?
