Bocs, ez egy kicsit hosszú lett, és még tudtam volna folytatni, de végül jött egy jó pillanat, hol hagyjam abba :P
22. fejezet (Kristen)
Órákkal később egy beazonosíthatatlan csörgés-zörgés riasztott fel, de még nem akartam kinyitni a szememet. Édeset álmodtam ismét, és ahogy eszembe jutott az éjszaka, mérhetetlen boldogság öntötte el egész lényemet.
Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, egy pihekönnyű érintést éreztem az arcomon, majd egy finom csókot ajkaimon. Erre már nem tudtam tovább csukva tartani a szemeimet, kinyitottam, és Rob kissé bátortalan tekintetével találtam szembe magam.
- Szia – suttogtam neki mosolyogva, mire végre ő is félénken elmosolyodott.
Felültem, hogy megcsókoljam, közben körülnéztem, és megláttam a roskadozó tálcát tele mindenféle finomságokkal. A csésze kávé láttán felcsillant a szemem, de volt még ott egy pohár narancslé és egy gyönyörű szép rózsaszál.
Tátott szájjal pislogtam a tálcára. Még életemben soha senki nem kedveskedett nekem azzal, hogy ágyba hozta a reggelit. A takarót magamhoz szorítva csúsztam közelebb Robhoz, aki addig némán figyelte reakciómat, majd szorosan magamhoz öleltem, és megcsókoltam.
Mikor eleresztettem, csak egy szót tudtam kinyögni meghatottságomban:
- Köszönöm.
- Nincs mit – felelte mosolyogva.
Odanyúlt a tálcához, és már épp helyezkedtem volna, hogy az ölembe tudja tenni, amikor észrevettem, hogy csak a kávét adja a kezembe. Hálás pillantásokat vetettem felé, miközben kortyoltam. Nem tudta elnyomni nevetését, mikor élvezettel felnyögtem az első korty után.
Kicsit elpirultam, majd visszaadtam neki az üres csészét. Elvette, és az ölembe helyezte a tálcát. Annyi csemege volt rajta, hogy kicsit tanácstalanul nézegettem, melyikkel is kezdjem.
Végül kivettem a kavalkádból egy csokival töltött darabot, és beleharaptam. Nagyon ízlett. Még mindig hitetlenkedve néztem Robra, gondoltam, megkérdezem, ő miért nem eszik, mikor azt vettem észre, hogy kissé lihegve, fátyolos tekintettel bámulja a számat, ahogy eszem. Megnyaltam a szám szélét.
- Mi az? – kérdeztem teliszájjal.
A szemembe nézett, majd odahajolt hozzám. Tele volt a szám kajával, reménykedtem, hogy nem akar most megcsókolni, de nem mozdultam. Éreztem, ahogy nyelvével végigsimítja a szám sarkát, és ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg csak sikerült összecsokizni az arcomat.
Nagyon alaposan takarította végig szám környékét, mire rágni is elfelejtettem.
Aztán hirtelen hátrébb húzódott, és rám nevetett.
- Édes vagy, amikor eszel.
Tovább rágtam. Nem találtam a hangomat. Neki is odanyújtottam egy darabot, aminek a felét leharapta.
Elképzeltem, hogy bárcsak minden reggel így indulna. Az ablakon besugárzott a napsütés, örültem, hogy végre nem esik az eső. Itt ül mellettem életem álomférfija, akivel csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, és ráadásul még reggelit is hozott nekem az ágyba. Újfent meghatódtam.
Szívem megtelt iránta szerelemmel, de elszomorított a gondolat, hogy nem halogathatom tovább a Mike-témát.
Letettem a kezemben levő félig rágott süteményt, lenyeltem az utolsó darabot, és összeszedtem minden bátorságomat.
- Rob… - Aggódva pillantottam rá, de ő állta a tekintetem. – Beszélnünk kell. – Ajkamat harapdáltam félelmemben. Most vagy soha!
Láttam, hogy eltűnik a vidámság a tekintetéből. Lassú mozdulatokkal ölemből a tálcát a földre rakta, majd leült mellém az ágyra. Nem nézett a szemembe. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogyan is vágjak bele, de megelőzött.
- Amit tegnap mondtam… - Itt egy futó pillantást vetett rám. Tudtam, mire gondol.
Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta.
– Hogy szeretlek… Azt… Az igaz, de nem kötelez téged semmire – mondta halkan.
Ebben a pillanatban jobban szerettem, mint valaha.
- Én is szeretlek… - Csak suttogni tudtam. Óvatosan nézett a szemembe, mint aki hiszi is, meg nem is. Összehúzta a szemöldökét.
- De…?
- De… - Most vagy soha! – Van valaki az életemben. - Kimondtam.
Kimondtam, de mégsem éreztem megkönnyebbülést. Lesütöttem a tekintetem, és nem mertem ránézni. Féltem, mit olvasnék ki a szemeiből.
Sokáig nem szólt semmit.
- Tudom – válaszolt halkan, éveknek tűnő pillanatok után.
Erre értetlenül néztem rá:
- Tudod?
- Igen, Tom mondta el. – Még mindig kábán bámultam. Tom?! Ja, biztos Rick szólt neki, hogy „nincs esélye kidumálnia engem a bugyimból”. – Miután tegnap elmentél Jennyékkel.
Félelmetesen nyugodtan beszélt. Még jobban megijedtem.
- Te tudtad, és mégis… - Összezavarodtam, de máris kattant a titok nyitja az agyamban! – Akkor ez volt a bajod tegnap?
- Azt hittem, csak kihasználtál – suttogta. Ez hülyeség! – akartam kiáltani, de megláttam a fájdalmat és a bizonytalanságot a szemében, és sejtettem, hogy még most sem biztos magában.
- És most is azt hiszed? – Meg fogom róla győzni, hogy téved!
- Nem.
- Nem? – kezdtem papagájnak érezni magam, de egyre csak meglepett a válaszaival.
- Most már nem érdekel.
- Nem érdekel? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Mikor tegnap eltűntél… Miután… - Éreztem, hogy nyomasztja még valami.
Karjára tettem a kezemet. Már épp bocsánatot akartam kérni, hogy csak úgy itt hagytam.
- Rob…
- Nem akartam úgy bánni veled! – tört ki hirtelen.
Kétségbeesetten és könyörögve nézett rám. Én a magam részéről ledermedtem, de még folytatta.
– Hidd el, kérlek, és bocsáss meg nekem! Én még soha nem csináltam ilyet. Nem ezt érdemelted volna, annyira sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Többé nem teszek ilyet! Mindent megteszek, hogy jóvátegyem valahogy – ígérte.
- Rob. – Elvesztettem a fonalat. – Te most miről beszélsz?
- Arról, hogy szinte… megerőszakoltalak. – Az utolsó szót csak suttogta, és elfordította a fejét.
- Nem erőszakoltál meg – feleltem higgadtan, de láttam rajta, hogy még nincs meggyőzve. – Én is akartam.
Megvetően fújtatott egyet.
- Kérlek, nézz rám. – Ezzel az ölébe másztam, nem zavartattam magam, hogy a lecsúszó takaró alatt meztelen vagyok.
Rob nem ölelt át, a szemeit is lecsukta, de két kezem közé fogtam a fejét és magam felé fordítottam. Hagyta, de nem nyitotta ki a szemét. Éreztem, hogy most utálja magát azért, amit szerinte elkövetett, de ez egy marhaság! Hát nem látta rajtam, hogy ugyanúgy akartam, ahogy ő?! Hogy bármit is csinál, az nekem örömet okoz?!
- Élveztem. – Úgy gondoltam, ennél konkrétabban akárhány szóval is próbálnám, nem tudnám neki elmagyarázni.
Elgyötört tekintetet vetett rám, és megcsóválta a fejét.
- Tényleg élveztem. Már ott a klubnál azt reméltem, hogy… - Belepirultam a gondolatba, de végül kimondtam. – Azt reméltem, hogy berángatsz a kocsidba vagy az egyik mosdóba, vagy akár ott az épület oldalánál… nem érdekelt. – Végre felfedeztem rajta némi kíváncsiságot. - Kívántalak. És alighogy megjöttünk, ha te nem téped le rólam a ruhát, megtettem volna én.
- De letéptem… - Még mindig bűnbánóan, de egy kicsit több élettel a hangjában szólalt meg.
- Örülök, hogy letépted – biztosítottam.
- De mégis elmentél utána… Azt hittem, látni sem akarsz többé. – Éreztem, hogy kezd visszacsúszni a kétségbeesésbe, ahogy visszatérnek az emlékei.
- Már délután a telefonban tudtam, éreztem, hogy van valami bajod. Utána meg főleg, mikor a klubban nem jöttél oda hozzánk. És… utána… vissza akartál vinni, de én ezt nem akartam, és ideges lettem. Aztán ahogy láttalak az erkélyen… Féltem, hogy úgyse tudnálak jobb kedvre deríteni, és egy kis időt akartam adni inkább mindkettőnknek.
Végre állta a tekintetemet.
- Gyűlöltem magam – vallotta be.
- Én azt hittem, engem gyűlölsz.
- Tisza szívemből szeretlek, amióta először megláttalak.
Ezzel magam is így voltam, de nagyon jólesett hallani.
- Én is szeretlek! – súgtam és meg akartam csókolni, de elfordította a fejét és halkan feltett egy kérdést, amire nem számítottam.
- És Mike-ot?
