36. fejezet (Kristen)
Megint álmodtam, és megállapítottam magamban, hogy nem szeretek álmodni.
Ezúttal is Mike idegesített a hülyeségeivel, és lelőni sem bírtam, de szó szerint már keresgéltem a fegyvert. Amit persze nem találtam, és élve megúszta a kis rohadék. Nagyon bosszantó tud lenni.
Aztán hirtelen váltott a kép, és ott találtam magam Rob betegszobájában, de ő még mindig nem ébredt fel a kómából, én pedig már hetven éves is elmúltam.
Az ezt követő jelenet volt a hab a tortán, ugyanis Tom jött el bottal – szintén hetven évesen megkérni a kezem.
Ekkor már tényleg sok volt a „jóból”, verejtékben úszva ébredtem.
Az órára pillantottam, és meglepve láttam, hogy aludtam vagy nyolc órát. De legalább eltelt a délután, és mehetek vissza kedvesemhez.
Mivel az álmom igencsak megviselt, előbb lezuhanyoztam, majd felöltözve kiléptem a szobámból, hogy megkérjem Jennyt vagy Ricket, vigyenek be a kórházba.
Mindketten a nappaliban lebzseltek, de szerencsére Jenny vállalkozott a sofőrködésre. Ennek örültem, beszélni akartam vele valamiről, amihez Rick társaságát nem tartottam feltétlenül szükségesnek.
Alighogy elindultunk, feltettem neki a kérdést, ami foglalkoztatott:
- Te Jenny… Tomot mennyire kell komolyan venni?
- Csak nem rád mászott? – kérdezte nevetve.
- Ez nem vicces, Jenny – fintorodtam el. – Semmi kedvem feszültségeket szítani, de úgy érzem, lesznek még vele problémáim…
- Hát… Tom még soha nem volt szerelmes, legalábbis tudtommal – kezdte. – És tény, hogy megtetszettél neki már az első pillanatban. De nyugodj meg, hallottad te is a hírét – kacsintott rám. – Amúgy pedig velem is ezt csinálta, amikor először idejöttem, de Rick elég hamar helyre tette.
Ezen meglepődtem. És kicsit megnyugodtam.
- Akkor azt mondod, ne foglakozzak vele?
- Semmiképpen. Vagy… történt valami az éjszaka? – kérdezte kíváncsian.
- Nem, vagyis… csak majdnem, de mégsem – feleltem.
- Értem – mondta vontatottan, bár nem úgy tűnt, mint aki értené, ezért úgy gondoltam, jobb, ha megmagyarázom, mielőtt téves feltételezésekbe bocsátkozna.
- Megszédültem reggel, amikor fel akartam állni, ő elkapott, és majdnem megcsókolt, de leállítottam – foglaltam össze röviden a történteket.
- Ennyi?
- Igen.
- És simán leállt?! – hitetlenkedett Jenny.
- Szerencsére igen, miért? – Balsejtelmeim támadtak.
- Hát… Ennek fényében csak annyit mondok, hogy mégiscsak vigyázz vele. Ne bátorítsd, ha nem akarsz tőle semmit… és remélem, nem akarsz – nézett rám szigorúan.
Tudtam, hogy Robra gondol, és eszem ágában sem volt bármit is kockára tenni vele kapcsolatban, így biztosítottam róla, hogy nem akarok semmit Tomtól.
Látszólag megnyugodott, de tudtam, hogy Tomra is vár még egy fejmosás ezek után, amit nem bántam. Jenny elég meggyőzően tud érvelni, és hittem benne, hogy segíteni fog ezügyben is.
Ahogy beértünk a kórházba, egyből Rob szobájához mentünk, de még aludt, így Jenny nem maradt ott velem, de mondta, hogy szóljak, ha haza akarok menni, és eljön értem valamelyikük.
Az ablak melletti székre kuporodtam, és vártam, hogy Rob felébredjen. Ha jól láttam a derengő fényben, már nem volt teleaggatva drótokkal és csövekkel, és minden egyéb ketyerétől is megszabadították. Ezt jó jelnek tituláltam.
Egyszercsak megérkezett Rob apja, Richard, és Lizzy, de mivel ők is látták, hogy alszik, nem maradtak sokáig, mondván, majd másnap bejönnek hozzá újra.
Már alkonyodni kezdett, mikor jött egy nővér, hogy megnézze, de mivel nem látott Rob állapotában negatív változást, magunkra hagyott minket.
Fogalmam sem volt róla, meddig kell még bent lennie a kórházban, de nem akartam sürgetni az időt, a gyógyulása most a legfontosabb.
Eszembe jutott az álmom, vagyis annak egy részlete: Mike. Rob még nem is tudja, hogy szakítottam vele. Ezt mindenképpen el szerettem volna mondani neki, hogy tényleg bebizonyítsam, csak őt szeretem.
Csak néztem őt, és minden másodperccel egyre biztosabbá váltak iránta érzelmeim. Egy pár napja még csak nem is tudtam, hogy a világon van, most pedig ő jelenti számomra a világot. Annyira szerettem volna, ha örökre együtt maradunk, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennem az államokba.
Ezen viszont egyelőre nem akartam szomorkodni, így elhessintettem a gondolatot.
Láttam, hogy kedvesen megmoccan, mire felálltam, és odaléptem az ágyához, majd leültem a szélére.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Voltam már jobban is – felelte rekedten.
Körülnézett, majd miután ő is felfedezte, hogy csak egyetlen cső áll ki a karjából, amibe az infúzió csepeg, pillantása visszasiklott rám.
- Volt bent édesapád, és Lizzy, de átaludtad őket – meséltem.
- Majd holnap találkozom velük.
Szerelmesen rámosolyogtam, és boldog voltam, hogy én nem hagytam itt még akkor sem, mikor aludt. Reméltem, hogy ez jelent neki valamit.
- Te meddig maradsz? – kérdezte.
- Ameddig ki nem dobnak – vigyorogtam. – Annyira örülök, hogy jól vagy, én nem is tudom, mit csinálnék, ha… - hangom elcsuklott, bele se mertem gondolni a mondat folytatásába.
- Most már nincs semmi baj. – Még ő nyugtatgat engem, hihetetlen! – Itt vagyok, élek, és többé nem szabadulsz meg tőlem – incselkedett egy kacsintás kíséretében.
Egyik kezét felemelte, megcirógatta az arcomat, így nem tudtam eltitkolni az egyik kicsorduló könnycseppemet. Ezt ő gyorsan letörölte, én pedig a többit fojtottam vissza.
- Szeretlek, Kristen.
A hangomban nem bíztam, így felelet helyett fölé hajoltam, és megcsókoltam.
Nem akartam túl messzire menni, így óvatosan tapogatóztam nyelvemmel az övé után.
Az íze megrészegített, és legszívesebben soha többé nem szakadtam volna el tőle.
- Kívánlak – súgta, amint egy pillanatra levegő után kapkodva mégis eleresztettük egymást.
Zavartan felnevettem. Én is kívántam mindennél jobban, na de itt?! És azt sem szabad elfelejtenem, hogy most éppen beteg.
- Rob, egy kórházban vagyunk… - feleltem kissé tétovázva.
- Nem érdekel, jól vagyok – győzködött, majd megfogta az egyik kezem, és ágyékához húzta.
Elámultam, ahogy megéreztem vágyának kőkemény bizonyítékát, és elpirultam.
- Attól leszek rosszabbul, ha most nem kapok még többet belőled – folytatta igen hatásos érvelését.
- Amíg a több pár csókig terjed, részemről semmi akadálya – feleltem, és úgy gondoltam, ennyiből még valóban nem lehet baj, így visszahajoltam ajkaira. Az elhatározásom, miszerint tovább nem fogok elmenni, kezem önálló életre kelésével egyidőben foszlott semmivé, és izgatóan simogatni kezdtem.
Nyelvünk vad csatát vívott, és féltem, hogy magam sem fogom beérni azzal, hogy csak csókolózunk, és próbáltam az egyre fogyatkozó józan eszemet segítségül hívni, de az álnok cserbenhagyott.
Rob egyik kezét becsúsztatta a lábaim közé, és átkoztam a vastag farmert, amit felhúztam. Érezni szerettem volna a bőrét a bőrömön. Nyöszörögni kezdtem a szájába, ahogy érintését egyre jobban élvezni kezdtem.
Ekkor abbahagyta, de csak hogy ujjaival a gombok felé tapogatózzon, és amint megtalálta őket, elkezdte sorban kioldani.
- Rob… mit művelsz? – kérdeztem elfúló hangon, visszatérve egy másodpercre a valóságba. Ez egy kórház – visított a vészcsengő a fülemben. Bármikor bejöhetnek…
Válasz helyett újra vadul ajkamra tapadt, és nem eresztett, miközben kezét a nadrágomba csúsztatva elérte vágyaim lükető középpontját.
- Zárd be az ajtót – súgta.
Nem jött ki hang a torkomon, tudtam, hogy kezd megtörni ellenállásom végső tartaléka is. Szívem őrülten kalapált, ahogy felfogtam szavai értelmét.
- Mi?! Azt nem lehet… - lihegtem szájába, de már tudtam, hogy késő, elvesztem.
Testem is elárult, reszketni kezdtem ujjai játékától.
- Ne, kérlek – suttogtam még, hátha sikerül kijózanodnunk, bár erre egyre kevesebb esélyt láttam.
- Nem bírok ki még egy éjszakát nélküled – kérlelt tovább.
Egyik ujját mélyen belecsúsztatta testembe, és itt elszakadt az a cérna, ami utolsó logikus gondolataimat tartotta gúzsba kötve.
Lerántottam róla a takarót, és nadrágjába nyúlva viszonozni kezdtem a nekem tett szívességét. Ahogy gyors mozdulatokkal simogattam, elégedetten nyugtáztam, hogy ő is kezdi elveszíteni a türelmét, mert elakadó lélegzettel díjazta ténykedésemet.
Megint átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha ránk nyit valaki, de már nem voltam beszámítható állapotban.
- Itt… maradok… veled, meg… megígérem, de… - Nem tudtam befejezni a mondatot, és el is felejtettem, mit akartam mondani. Szorosan a szájára tapadtam ajkaimmal, hogy elfojtsam a hangokat, melyek az ujjai által okozott élvezet következtében törtek volna elő belőlem.
Rob megfogta a kezemet, mellyel őt igyekeztem minél nagyobb gyönyörben részesíteni, és újfent kérlelt:
- Zárd be az ajtót.
Ezúttal nem kellett tovább győzködnie, én is többet akartam.
Felpattantam, elfordítottam a kulcsot, és elmormoltam egy imát, hogy ne jöjjön senki.
Ahogy visszaindultam az ágyhoz, elkezdtem lekapkodni a ruháimat, fölé helyezkedtem, és magamba vezettem merev testét.
Így máris még nagyobb élvezetet kaptam, mint az imént, ujjai által, és hallottam ahogy ő is felnyög, úgyhogy a biztonság és a csöndben maradás érdekében újra megcsókoltam.
Éreztem, hogy kezeivel melleim után kutat, majd fel akart emelkedni, gondoltam, hogy szájával is kényeztetni kezdje őket, de visszahanyatlott a párnára. Csak remélni tudtam, hogy nincsenek fájdalmai.
Erősen megmarkolta a csípőmet, de nem kellett hevesebb mozgásra ösztönöznie, most nem voltam abban a helyzetben, hogy lassan kínozzam se őt, se magamat. Legalábbis, ami a testem ringását illeti. Azt viszont már nem bírtam megállni, hogy ne feszítsem egy kicsit mégis túl a húrt mindkettőnknél, így melleimet simogató kezét a számhoz húztam, izgatóan végigsimogattam nyelvemmel minden ujját, majd testemen keresztül lábam közé vezettem.
Kitágult szemekkel bámulta akciómat, és nyögései is egyre sűrűbben jelentkeztek.
Amikor simogatni kezdett, éreztem, hogy már csak pillanataim vannak hátra, így visszaborultam ajkaira, hogy véletlenül se hallassuk kéjes hangjainkat. Egyre gyorsabban mozogtam rajta, és sikerült majdnem egyszerre elélveznünk.
Kimerülten feküdtem el rajta, vigyázva arra, nehogy megterhelő legyen a számára.
Végigsimított a hátamon, majd a valóságba visszarántva megszólalt:
- Bármennyire is szeretném, hogy maradjunk még így, de fel kellene öltöznöd – mondta halkan. – Nem akarom, hogy megfázz…
- Az semmiség lenne, de te hogy vagy? – kérdeztem, és öltözés helyett rémülten néztem a szemébe.
- Jóllakottan – felelte, de nem sikerült igazán megnyugtatnia. Lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem tudtam visszafogni magam.
Halványan rámosolyogtam, és egyáltalán nem szívesen, de lemásztam róla, majd elkezdtem keresgélni a ruháimat.
- Remélem, nem tettem benned semmi kárt, mert azt nem tudnám elviselni – motyogtam közben.
- Azzal tettél volna kárt bennem, ha megfosztasz ettől – felelte rekedten.
Láttam, hogy nagy nehezen felül, és rendbe akarja tenni az ágyat, de nem igazán voltak elég koordináltak a mozdulatai.
Mikor felöltöztem, kinyitottam az ajtót, és kikémleltem, de sehol nem láttam senkit.
- Nincs itt senki, megúsztuk – vigyorogtam rá, de ahogy megláttam, milyen sápadt, megijedtem.
- Mi történt? Feküdj vissza, ezt majd én megcsinálom – mondtam, és miután eltüntettem az árulkodó nyomokat az ágyról, segítettem neki visszafeküdni.
- Ilyet nem teszünk többet – figyelmeztettem szigorúan.
- Ó, nekem megérte – súgta vissza.
Leültem, ezúttal nem olyan közel hozzá, de a kezemet megtalálta, és összefonta ujjainkat.
- Nem akarlak megijeszteni – kezdte. – De hívnál egy nővért?
Ha valamivel, hát ezzel sikerült elérnie, hogy igenis megijedjek. Rohantam is egy nővérért, aki újabb adag gyógyszert adott neki, majd figyelmeztetett engem, hogy ideje lenne távoznom. Így is akartam, örültem volna, ha nincsenek következményei az iménti tetteinknek, és bármennyire is maradni szerettem volna, tudtam, hogy Robnak most pihennie kell.
- Várd meg, amíg elalszom – kérte.
- Rendben. – Egy kicsit még maradhatok, gondoltam, továbbra is aggódóan nézegetve őt.
- Nem a te hibád, egyébként is megfájdult volna – próbált csitítani sikertelenül.
- Akkor is bűntudatom van – feleltem. – Most pihenj, majd holnap még beszélgetünk – mondtam végül, és finoman megcsókoltam.
Vártam még pár percet, míg teljesen elaludt, megsimogattam az arcát. Mikor végül nagy nehezen kiléptem a szobából és elindultam, hogy keressek egy telefont, ahonnan felhívhatom Jennyéket, Tom már megint ott ücsörgött a folyosó elején.
Felnyögtem kínomban, és a vészkijáratot nem ismervén lemondóan elindultam felé.
