47. fejezet (Rob)
- Igen, mi történt vele? – kérdeztem zaklatottan, mikor nem folytatta. – Ne kímélj, Rick, ki fogom bírni.
Összeszorítottam a fogaimat, és azért fohászkodtam, nehogy azt mondja, hogy baja esett. Még azt is könnyebben el tudtam volna viselni, ha visszamegy Amerikába.
De ebbe se mertem belegondolni.
- Kristen… Nos, úgy tűnik túllépett rajtad.
Erre végképp nem számítottam, és első megkönnyebbülésemben fel sem fogtam a szavak értelmét.
Utána agyam is utolérte a fülemet, amely hallotta az iménti mondatot.
- Mit mondtál?
Sápadtan meredtem Rickre, aki szintén zaklatottnak látszott.
- Túllépett rajtad.
Lerogytam az ágyra, és nem tudtam elhinni, amit mond.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem tartva a legrosszabbtól.
Már nem szeret – zakatolt a fejemben.
- Tegnap egész álló nap csak egyszer jött elő a szobájából vérvörösre sírt szemekkel, és nyugtatóért könyörgött Jennynek. Ő adott neki két szemet, mire ismét eltűnt.
Fájdalmat okoztak a szavai, szinte magam előtt láttam Kristent, ahogy össze van törve, és boldogtalan és én tettem vele… Istenem, mit tettem?!
A térdeimre könyököltem, és a kezeimbe temettem az arcomat.
De Rick még nem fejezte be.
- Ma reggel viszont… - Erre felkaptam a fejem.
- Mi volt ma reggel? – Csak rekedt suttogásra futotta a hangomból.
- Előbb ébren volt, mint mi, sürgött-forgott, kávét főzött, és tökéletesen kiegyensúlyozottnak tűnt.
Ezt nem értettem. Mi történhetett vele? És hogyhogy? Kiegyensúlyozott… Mi van?!
- Először el sem akartam hinni hogy ő az, és Jenny is így volt ezzel. Teljesen kicserélődött…
Rick hitetlenkedve rázta a fejét, mintha még most is előtte lenne a jelenet.
- Olyan elképesztően nyugodtan beszélgetett velünk, mint amikor megérkezett – folytatta. – Mintha nem történt volna semmi. Mintha nem töltött volna két napot olyan állapotban, mint egy élőhulla. És amikor szóba hoztalak téged…
Azt hittem, már nem érhet ennél nagyobb sokk, de amint Rick engem is megemlített, meglódult a pulzusom.
Ebben a pillanatban azonban belépett egy orvos, hogy ellásson gyógyszerekkel, kaptam egy pár napi adagot, ha fájdalmat éreznék, és különböző tanácsokkal látott el, amelyekből csak annyit fogtam fel, hogy két nap múlva szíveskedjek megjelenni a reggeli órákban, majd levette a kötést a fejemről és egy még kisebbet helyezett fel a jobb halántékom fölé.
Örülnöm kellett volna, hogy így akár az utcán is közlekedhetek, de most más dolog foglalkoztatott.
Alig vártam, hogy a doki elmenjen. Kábán kezdtem el átöltözni a ruháimba, amit előző nap Lizzy hozott be nekem.
- Amikor szóba hoztál engem, mit mondott? – kérdeztem türelmetlenül.
- Hát ha szó szerint akarom idézni, azt mondta: „nem nagyon foglalkoztat, mi van vele”.
Megdermedtem. Félmeztelenül rogytam vissza az ágyra, és reméltem, nem jön máris egy takarító, aki kidob minket. Jelen pillanatban ez tűnt az egyetlen olyan nyugodt helynek, ahol megtudhatom, mi történt szerelmemmel.
- Egyre csak azt hajtogatta, hogy minden a legnagyobb rendben van, és először nem volt hajlandó meghallgatni, amit rólad akartam mondani neki. Kiabálnom kellett vele, hogy végre rám figyeljen.
Egy kicsit dühös lettem Rickre, amiért kiabálni mert vele, de nyilván nem volt más választása, mentegettem magamban.
- És utána?
- Utána elmondtam neki, hogy Tommal mindent sikerült tisztázni, és hogy mennyire magad alatt vagy.
- Mit válaszolt erre?
Az utóbbi napok ismerős félelme kezdte összeszorítani a torkomat.
- Először azt, hogy ne várjuk el tőle, hogy sírva jöjjön vissza hozzád.
Ezt én nem is vártam el. Teljesen biztosra vettem, hogy nem lesz könnyű menet, amíg sikerül elérnem nála bármit is, hogy újra higgyen nekem, és talán egyszer majd végül megbocsásson. De mindent megért nekem, ezernyi kínt és szenvedést is, amíg van rá esély, hogy újra együtt leszünk.
- Először? – ismételtem. – De azután?
Rick habozott, és egy kissé dühösen nézett rám, amit nem értettem rögtön, csak amikor beszélni kezdett.
- Aztán szóról szóra visszamondta nekem azt, amiket te vágtál a fejéhez.
Újra összeroppantam.
- Hogy mondhattál ilyeneket?! – kérdezte Rick haragosan.
- Nem tudom – nyögtem. – Elment az eszem.
Akármit megtettem volna azért, ha visszaszívhatom azokat a szavakat.
- Végül megkérdezte tőlem, én mit tennék a helyében, és azt tanácsoltam neki, hogy beszéljétek meg.
Ezért igazán hálás voltam Ricknek, aki most nyilvánvalóan elítélt azokért a szavakért, de nem utálhatott jobban, mint amennyire én utáltam magamat.
- Erre azt mondta, annak nem lenne értelme, végül pedig… - Rick most nem mert először rám nézni, amióta találkoztunk.
- Igen? - Nem bírtam már ezt a feszültséget, amely elkezdte szétfeszíteni mindenemet, a szívemet, a lelkemet.
- Felhívta Tomot, hogy menjenek el együtt motorozni.
- Micsoda? – ugrottam talpra.
Bíztam benne, hogy Tomnak volt annyi esze, hogy nemet mondjon. Féltettem Kristent mindentől, a motorozástól, a sebességtől… És hiába beszéltünk meg mindent, ismerve az érzéseit, még Tomtól is.
- Tom időt kért tőle, aztán rögtön felhívott engem, és megkérdezte, mi a fenét csináljon.
Akkor még van remény.
- Mit mondtál neki?
- Először fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Aztán azt találtuk ki, hogy abból nem lehet olyan nagy baj, ha egy olyasvalakivel akar fejest ugrani a hülyeségekbe – értem ez alatt a motorozást – aki valamilyen szinten ismeri már, és tud rá vigyázni.
Ebben valóban volt logika, de nem akartam, hogy Kristen bármibe is fejest ugorjon Tommal. Vagy akárki mással… De igazuk van, akkor már inkább Tommal.
- Figyelmeztettem, hogy vigyázzon rá, és ne felejtse el, mit fogadott meg neked.
Emlékeztem rá. Tom megígérte, hogy nem fog közénk állni. De Kristennek ki tud nemet mondani?!
Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Oda kell mennem, amíg nem késő. Végre kiszabadulhatok innen. Ezeket a „híreket” nem tudtam volna úgy elviselni, hogy tudom, még bent kell itt rostokolnom isten tudja meddig. De így is nehezen tudtam csak türtőztetni magam.
Villámgyorsan öltözni kezdtem, aminek az lett a következménye, hogy megszédültem, és megint görcsölni kezdett a fejem.
Megkapaszkodtam a szekrényben, mire Rick ijedten ugrott oda mellém.
- Minden oké? – kérdezte.
- Persze, csak egy perc – szűrtem fogaim között.
A doki által adott gyógyszer után tapogatóztam kabátomban, aminek a zsebébe csúsztattam pár perccel ezelőtt. Bár már kaptam tőle egyet, úgy éreztem, szükségem van még többre.
Homályossá vált a látásom, de miután ezt a bogyót is lenyeltem, és leültem, kezdett kitisztulni a kép. Rick aggódó szemekkel asszisztálta végig szenvedésemet, de igyekeztem megnyugtatni.
- Semmi baj, ez normális – mondtam.
Persze hogy nem hitte el, de most nem volt időm tovább győzködni.
Minél előbb oda kell érnem Jennyékhez, mielőtt Tom motorozni viszi Kristent.
- Elvinnél hozzátok? – kérdeztem percekkel később, mikor már kifelé tartottunk a kórházból.
Aláírtam a papírokat, hogy saját felelősségemre távozok, és kiindultunk.
- Minek akarsz odajönni? – értetlenkedett Rick.
- Hogy megállítsam Kristent… Hogy ne menjen el Tommal.
Odaértünk a kocsihoz, de Rick rettentően zavarban volt. Egy borzasztó gondolat furakodott az agyamba.
- Mondd, hogy még nem mentek el – kértem.
Megszólalnia sem kellett, abból, ahogy rám nézett, már megtudtam, amit akartam, és egy pillanatra úgy éreztem, ezúttal tényleg elveszítettem Kristent.
Hiába minden erőfeszítésem, már valóban nem kellek neki, túllépett rajtam, és most valamiért úgy fest a dolog, hogy Tomra pályázik. Ez teljesen nyilvánvaló.
Még egy lehetőség megfordult a fejemben, miszerint nem lépett túl, lehet, hogy csak bosszút akar állni rajtam. Talán csak nekem akar fájdalmat okozni, amiért olyanokat feltételeztem róla?!
Akkor jó „eszközt” választott hozzá, mert ezzel telibe talált. Ahogy elképzeltem őket együtt… Tom nem fog neki nemet mondani, akármit is esküdözött nekem össze. Nem fog tudni ellenállni.
Ahogy én sem tudtam. És még csak nem is hibáztathatom érte, ezúttal ő is csak egy áldozat. A hányinger kerülgetett.
Nem tudtam megmozdulni. Rick támogatott be a kocsiba, majd elvitt a lakásomra. Feljött velem, de tapintatosan leült a nappaliban.
Mivel nem adtam kulcsot senkinek, ott várt minden, ami utolsó, Kristennel közös reggelünkre emlékeztetett. A hálóban a tálca tele a már megszáradt péksütikkel, az ágy romokban, ahogy hagytuk…
Utolsó együttlétünkre gondoltam, és könnyek gyűltek a szemembe. Nem érdekelt, hogy Rick vagy bárki más megláthat. Kezembe fogtam a rózsát, ami ott kókadozott a tálcán a vázában, az ágyra ültem, és összeroppantam.
