45. fejezet (Kristen)
Összefontam magam előtt a karjaimat, és hátra dőltem a székben, mint aki fel van készülve az előadásra.
Rick is várt, de mivel látta, hogy ezúttal nem tiltakozok, folytatta.
- Szóval beszéltem vele, elmondta mi történt. Tom is ott volt, és minden tisztázódott – magyarázta. - Rob nagyon maga alatt van.
- És most mit vártok tőlem? – kérdeztem.
Rick csak nézett rám tanácstalanul.
- Azt várjátok, hogy sírva omoljak a karjaiba?
Nem válaszolt.
- Tudod te, miket mondott nekem? – kérdeztem, és éreztem, hogy elfojtott részem rázni kezdi börtönének rácsait, de nem eresztettem szabadon.
- Nem mondott részleteket – felelte halkan.
Mivel kitörölhetetlenül az emlékeimbe vésődtek, szóról szóra tudtam visszaidézni neki a szavakat, amiket Rob vágott a fejemhez két nappal azelőtt, és elégedetten láttam Rick arcán a döbbenetet.
- Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem kíváncsian.
Lehajtotta a fejét.
- Nem tudom – válaszolt sokára. – Csak azt tudom, hogy mindenképpen meg kéne ezt beszélnetek. Kettőtöknek.
- Ugyan mi értelme lenne?
A magam részéről lezártnak tekintettem a témát, és felkaptam a mobilomat.
Úgy gondoltam, mivel Jenny és Rick most nincs abban a hangulatban, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságban, más kikapcsolódást kell keresnem.
Tárcsáztam Tomot, és megörültem neki, amikor a harmadik csörgésre felvette.
Nem számoltam vele, hogy még viszonylag korán van így reggel fél hét körül, így meglepődtem álmos hangján.
- Tom?
- Igen, ki az? – kérdezte ásítozva.
Ja, persze, ismeretlen még neki a telefonszámom.
- Kristen vagyok, ráérsz ma?
Csend. Még egy ásítást sem hallottam. Már azt hittem, nem is tudja, ki vagyok, amikor megszólalt végre.
- Kristen? – kérdezte döbbenten.
Mi a fene van ma mindenkivel?! – értetlenkedtem magamban.
- Igen, szóval?
Újra csend. Rickre néztem, aki fájdalmas arckifejezéssel figyelt, és lemondóan csóválta a fejét.
Rágyújtottam, amíg arra vártam, hogy Tom magához térjen.
- Ma – ismételte. – Mit is akarsz pontosan? – kérdezte óvatosan.
- Elmehetnénk motorozni – feleltem magabiztosan.
Őrület, hogy senki nem tudja túltenni magát azon, hogy nem dőltem a kardomba bánatomban, töprengtem, míg Tom újabb hallgatással várakoztatott.
- Öhm… Visszahívhatlak egy kicsit később? – kérdezte végül.
Elhúztam a számat.
- Persze, várom.
- Kösz.
Amint letette, pár másodperc múlva megcsörrent Rick mobilja.
Elnevettem magam. Teljesen biztos voltam benne, hogy Tom keresi.
Rick egészen eddig csak bámulta, hogy mit művelek, most végre megmoccant, elővette a telefonját, és rápillantott a kijelzőre. Utána visszanézett rám, majd felállt, és kiment a konyhából.
Vicces, gondoltam. Tom most tanácsot kér Ricktől, hogy vajon jó ötlet-e velem találkoznia.
Elnyomtam az időközben végigszívott cigimet, és úgy döntöttem, megkeresem Jennyt, amíg Tom visszahívását várom a mára kitalált programommal kapcsolatban.
Az ő szobájukban Rick telefonált, aki, amint meglátott, elhallgatott, de nem kellett kizavarnia, mert otthagytam, és tovább mentem. Olyan sok szoba nem volt a lakásban, hogy az enyémben végül ne akadjak rá Jennyre.
Az ágyon ült, magába roskadva, és pityeregve.
Amikor meglátta, hogy belépek, rám nézett, és letörölte a könnyeit. Megsajnáltam.
Leültem mellé, és átöleltem.
- Nyugodj meg Jenny, tudom, hogy mit csinálok.
- De ez nem te vagy, Kris – ismételte, amit már a konyhába is mondott.
- De igen, én vagyok.
A fejét rázta, de a sírást már abbahagyta.
- Figyelj – kezdtem. – Megemésztettem, ami történt, és túlléptem rajta.
Nem hitte el, amit mondok, láttam rajta.
- És most mi lesz? – suttogta.
- Az élet megy tovább – hoztam elő egyik legjobban gyűlölt sablonomat.
- És… ő?
- Robra gondolsz? – Én ki tudtam mondani a nevét. Jenny bólintott.
Neki is nyugodt hangon elsoroltam azokat a szavakat, amikkel Rob illetett, mire egy perc múlva már tág szemekkel bámult rám. Aztán feldühödött.
- Én megölöm! – kiáltotta.
- Nincs értelme, Jenny.
- De… de… hogy gondolhatott ilyeneket?!
Tudtam, hogy jogos a felháborodása, de én ezen a részén már túl voltam a dolognak.
- Ez már nem számít – mondtam.
- Nekem Rick azt mondta, már másként vélekedik…
- Már ez sem számít, Jenny.
Felálltam, és kinyitottam a szekrényt. Elkezdtem nézegetni a ruháimat. Egy csinosabb darabot kerestem annál, mint amit most viseltem.
Megszólalt a mobilom is, amit ledobtam az ágyra.
Jenny felkapta, és hitetlenkedve meredt a kijelzőre.
- Tom? – értetlenkedett.
Ezek szerint sikerült dűlőre jutniuk Rickkel. Kivettem a telefont Jenny kezéből, és beleszóltam.
- Nos, döntöttél?
- Egy óra múlva ott leszek érted – felelte, de hallottam a hangján a nemtetszését.
- Várni foglak – búgtam bele, mire letette.
Megint az ágyra dobtam, és tovább kutattam a ruhák között.
- Mit művelsz? – hallottam Jenny halk hangját.
- Egy dögösebb felsőt keresek – feleltem.
- Nem úgy értem! – Már majdnem hisztérikus volt a hangja. – Tommal mit művelsz?
- Ja, motorozni megyünk.
- Kris, nem lesz ez így jó…
Hátrafordultam, és láttam, ahogy a szemét dörzsölgeti.
- Jenny, nem fogok depresszióba esni Rob miatt.
- Ez idáig rendben van, és valahol azt is megértem, hogy bosszút akarsz állni rajta, de… - a száját kezdte harapdálni. – Nem lesz ez így jó – ismételte.
- Minden rendben lesz – ígértem neki.
Eszemben sem volt bosszút állni Robon. De már bebizonyítani sem akartam neki, hogy nem az vagyok, nem OLYAN vagyok, akinek vagy amilyennek gondol.
Találtam egy mélyen dekoltált, rövid ujjú, csipkemintás sötétkék felsőt, és előtúrtam hozzá egy fekete farmert. Ha erre még felhúzok egy dzsekit – a londoni változékony időjárást ismerve szükség lehet még rá -, akkor tökéletes lesz motorozáshoz, gondoltam.
Ahogy átöltöztem, Jenny tanácstalanul figyelte minden mozdulatomat. Végül megunta, és magamra hagyott.
Bementem a fürdőbe, a gyűlölt tükörbe bámulva igyekeztem rendbe szedni a hajamat is – ez abból állt, hogy hátul összefogtam.
Még egy ideig pakolgattam a ruháimat, és vártam, hogy Tom betoppanjon.
Alighogy csöngettek, mentem is ajtót nyitni, de Rick megelőzött. Ő is éppen indult valahová – sejtettem, hogy Robhoz megy, beszámolni neki az új fejleményekről.
Tomot még előtte beengedte, váltottak pár sokatmondó pillantást, amolyan férfipillantást, amiből sokat nem értettem ugyan, de el tudtam képzelni, miről kommunikálnak szótlanul.
Rick aztán elment, és Tom hangosat sóhajtva, kicsit ijedt tekintettel fordult felém.
Nagyot nyelt, ahogy végignézett rajtam, és ez hízelgett az újjáépítgetésre váró önbizalmamnak. Rámosolyogtam, amint a szemembe nézett végre, majd felkaptam a dzsekimet, és elindultam kifelé.
Ahogy elhaladtam előtte, hallottam, hogy visszatartja a lélegzetét.
Ő csak állt egyhelyben, mintha gyökeret eresztett volna.
- Jössz? – kérdeztem, visszafordulva az ajtóból.
Kifújta a levegőt, megrázta a fejét, majd elindult utánam.
- Persze – mondta.
A ház elé érve még láttam Rick autóját távolodni az utcában, majd Tom motorja felé vettem az irányt.
Hatalmas motor volt! Ezen őszintén meglepődtem.
Kicsit félni kezdtem tőle. Ezt nem biztos, hogy komolyan gondoltam…
Tom odaért mellém, és a kezembe nyomott egy bukósisakot.
- Ezt tedd fel – mondta kissé morcosan.
Nem foglalkoztam vele, hogy rossz kedve van, reméltem, hogy majd csak jobb lesz.
Ő is feltette a sajátját, majd felült a motorra, engem maga mögé parancsolt, és felbőgette a motort. Hátranyúlt a kezeimért, és rádöbbentem, hogy persze, kapaszkodni is kell.
Egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy legyőzzem a gyomromban támadt remegést. Még soha nem motoroztam ezelőtt.
Kezeimet a csípőjére helyezte, és éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai érintésem alatt.
Egy pillanatig úgy gondoltam, mégsem olyan jó ötlet ez, de már késő volt visszakozni.
Tom hátrafordulva megkérdezte, készen állok-e, mire én bólintottam, és elindultunk.
