54. fejezet (Rob)
Csak ültem a konyhában és vártam, hogy végre előjöjjenek. De csak nem jöttek.
Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. A konyak is elfogyott. A cigim is.
Na ebből elég!
Mindenre elszántam felpattantam, mire Jenny odaugrott elém. Nem akartam bántani, ezért megfogtam a vállait, és óvatosan odébb állítottam.
Majd folytattam az utamat a vendégszoba felé.
Ott egy pillanatig hezitáltam csak, és reménykedtem, hogy Rick nem kerül elő valahonnan, hogy megállítson. Bár kétlem, hogy sikerült volna neki.
Feltéptem az ajtót, és beléptem.
Tom az ágyon ücsörgött, de jöttömre felpillantott. Kristent nem láttam sehol, de most nem is vele volt elszámolnivalóm.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy itt helyben verem szét a képét, végül jobbnak láttam, ha mégse teszem tönkre Rickék otthonát.
Megragadtam Tom karját, hogy kirángassam az utcára, és ott tépjem szét, bár nem úgy tűnt, mint aki hagyni szándékozná magát. Felrántottam az ágyról, és elszántan néztünk egymás szemébe.
- Kint – sziszegtem.
- Mehetünk – nézett rám csúfondáros vigyorral a képén, el is határoztam, hogy egészen egyedi orrtörés jár neki ezért. Még ki is nevet! Hogy képzeli ezt?!
Magam előtt taszigáltam, és nem hatott meg, amikor majdnem leesett a lépcsőn.
Majdnem szó szerint kirugdaltam az úttestre, ott megragadtam a gallérjánál. Nem védekezett, ami csaknem felért számomra egy beismerő vallomással.
Szóval tényleg lefektette Kristent. Most már egészen biztos voltam benne. A szívem ahelyett, hogy összeszorult volna, már csak dühöt érzett, de csakis Tom iránt.
Kristent megbántottam, és nem csodálkozhatok azon, hogy így áll bosszút, megérdemlem. De Tom megígérte, a picsába is!!!
Szemem sarkából láttam, hogy Jenny és Kristen időközben előkerültek, de mielőtt eldönthettem volna, melyikük kinek szurkol, egy hangos dudálás szakította félbe terveimet.
Arrébb vonszoltam Tomot az úton közeledő teherautó elől, bár fontolgattam, hogy kilököm elé, de akkor abban hol az élvezet?!
Ekkor már nemcsak láttam, hallottam is Kristent közeledni.
- Rob, mi a jó francot művelsz?! - háborgott, de most nem vele foglalkoztam.
Nem vettem le a szemem Tomról, úgy sziszegtem oda Kristennek.
- Te jobb, ha kimaradsz ebből.
Persze, hogy nem hagyta annyiban. Dühösen elkezdte rángatni a karomat - bár fogalmam sem volt, miért hitte, hogy egy centit is tud rajtam mozdítani -, mire elérte, hogy ránézzek. Amit nem kellett volna, mert időközben már felöltözött, és ami rajta volt…
Ilyen szinten semmit nem takaró ruhát nem láttam még életemben. Forró vágy öntött el a látványától, és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, mik a szándékaim Tommal, de a kezeim közt való evickélése, és ujjaim lefeszegetése a gallérjáról visszarántottak a jelenkorba.
Nem tétováztam tovább, dühöm most egy hajszálnyival erősebb volt Kristen iránti vágyamnál is. Őmiatta öltözött így fel…
Elengedtem Tomot, de csak hogy a következő pillanatban egy ütéssel a földre küldjem. Hallottam, hogy reccsen valami, de nem tudtam eldönteni, az álla volt-e vagy a kezem. Ami mocskosul fájt.
Persze öngólt rúgtam ezzel a tettemmel. Kristen máris ott termett mellette, de én még nem végeztem. Veszettségemhez képest viszonylag finoman félretoltam, és nem kíméltem Tomot.
Kristen persze továbbra is mélyen hitt abban, hogy meg tud állítani. Minduntalan közénk akart állni, hogy befejezzem pillanatnyilag legörömtelibb tevékenységemet – Tom gyilkolását. Tévedett, aminek az lett a következménye, hogy ezúttal cseppet sem gyengéden sikerült odébb löknöm. Elesett, és felkiáltott, ez pedig kijózanítóan hatott rám.
Egy szempillantás alatt befejeztem az őrjöngést.
- Kristen – suttogtam ijedten.
Féltem, hogy megütötte magát. Odaléptem hozzá, hogy felsegítsem, de ellökte a karomat, és visszament dühöm elsőszámú áldozatához. Tom megmozgatta az állát, végigtapogatta, és örömmel nyugtáztam, hogy a szája is felrepedt, és az arccsontja is kezd elszíneződni, jólesett végre úgy istenigazából helybenhagyni. Még soha nem verekedtünk egymással, csak egymás mellett, gondoltam. De Kristenért megérte!
Akiért jobban aggódtam, mint Tomért.
Viszont ő most, ha lehet, minden eddiginél jobban utál. Legalábbis ezt bizonyította haragos tekintete, és felém villámokat szikrázó csodaszép szemei. Tom mellett térdelt, és őt ölelte át. Ez fájt.
Elfordultam. Észrevettem, hogy időközben szép kis csoportnyi nézőközönségre tettünk szert. Elmentem a bámészkodók, majd Rick és az ájuldozó Jenny mellett, és beléptem a lakásukba kezet mosni.
Úgy gyanítottam, hogy eltört valamelyik ujjam, de most ez érdekelt a legkevésbé. Kristen dühös tekintetét semmi nem tudta feledtetni.
A fürdőbe vonultam, és megmostam, majd óvatosan megtöröltem a kezemet. Az ujjaimat tudtam mozgatni, tehát olyan nagy baj mégsem lehet. Talán csak megrepedt az egyik csont.
Visszaindultam volna, hogy elkérjem Rick kocsiját, majd elinduljak, és tisztességesen leigyam magam valahol a sárga földig, amikor Kristen fúriaként rontott be utánam a lakásba, és nekem esett. Hagytam, hogy üsse a mellkasomat, de amikor meg akart pofozni, lefogtam a kezeit.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról?! – köpködte felém a szavakat, de most még ennek is tudtam örülni. Legalább azt elértem, hogy szóba áll velem, és nem néz rajtam keresztül, mint nemrég a konyhában. Az a Kristen engem is megrémített.
Eszembe jutott a műsor, amit ott levágott - direkt az én kínzásomra, most már ebben is biztos voltam. Rá mégsem tudtam haragudni.
A mostani viselkedése, ahogy itt küszködik ellenem szenvedélyesen, akármi is legyen rá az oka, végre megértette velem, hogy az csak egy maszk volt, amit azért húzott magára, hogy ne kelljen kimutatnia az érzéseit. A fájdalmat, amit én okoztam neki. Ez enyhe megkönnyebbülést hozott, ezek szerint, ha még fáj neki, érzelmeket is táplál, különben nem esett volna nekem. Ebben a pillanatban valószínűleg szívből jövő gyűlöletet… De ez is több a semminél.
Most csak csendben vártam, hogy lehiggadjon, de mikor fejét lehajtva elsírta magát, és éreztem, hogy a karja sem feszül meg a kezeim közt, elengedtem és szorosan magamhoz öleltem.
Akármi is legyen a következő lépése, még egyszer, talán utoljára, érezni akartam a testét, ahogy hozzám simul. Az illatát. És meg akartam csókolni.
Már vártam, mikor próbál ellökni magától, de a következő pillanatban olyat tett, amire álmaimban sem gondoltam volna.
Visszaölelt, és görcsösen belém kapaszkodott. Kezdett éledezni azóta elvesztett reményem, amióta Tom mellé térdelt kint az utcán. De a következő szavai megcáfolták a viselkedését.
- Miért bántottad? – suttogta mellkasomba.
- Mert megígérte, hogy soha nem fog hozzád nyúlni, és ma mégis… - Nem voltam képes kimondani. Gondolni sem akartam rá.
- Az ilyesmihez két ember kell – mondta elcsukló hangon. – Akkor most engem is megversz?
Hogy gondolhatja, hogy tudnám bántani, akár egy ujjal is. Őt szeretni akarom, életem végéig, nem bántani. De nem megy ez nekem. Minden szavammal és minden tettemmel mégis folyton megsértem valahogy.
- Téged nem hibáztathatlak.
Ez meglephette, mert abbahagyta a sírást.
- Engem nem hibáztatsz? – kérdezte értetlenkedve, miközben eltolt, és egy fél lépést hátrált tőlem. Máris hiányzott a karjaimból. Remegő hangon voltam csak képes kimondani a véleményemet. Annak is örültem, hogy egyáltalán kommunikálunk végre.
- Tudom, hogy te csak azért… feküdtél le ma vele, hogy… hogy bosszút állj rajtam. – Nem tudtam eltitkolni a szememben, hogy mennyire nehéz ezt megemésztenem, akármennyire is szerettem volna. – De nem érdekel.
Ezt félreértette.
- Ó… Szóval megbocsátasz? – kérdezte ismét ridegen.
- Nem úgy értettem – ráztam a fejem. – Tudom, hogy nekem kell elnézést kérnem a múltkori viselkedésemért. Tényleg őszintén sajnálom, ne haragudj, kérlek.
Idegesen vártam a válaszát, de semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből, sem rezzenéstelen arcából. Hosszú pillanatokig fürkészte, vajon tényleg komolyan gondolom-e. A szempillája egyszer csak megrebbent, mintha éber álomból riasztották volna fel.
- Bocsánatkérés elfogadva – mondta végül halk, színtelen hangon, majd megfordult, és kiment a lakásból.
Itt hagyott. Elfogadta a bocsánatkérésemet, és mégis itt hagyott. Ezt most újfent nem értettem. Ennyi?!
Utána akartam menni, ehelyett leültem a kanapéra, mert ismét jelentkezett az eddig elfeledettnek hitt fájdalom. Igazságtalannak tartottam, hogy pont most, amikor úgyis annyi helyen vérzik a szívem, még ez is.
Homályos látás, szaggató hasogatás a tarkómban és a homlokomon. És nincs nálam a gyógyszer. Rick sem engedné, hogy bevegyem, már ittam.
Amit nem szándékoztam abbahagyni még mára, így elhevertem a kanapén, arra várva, hogy múljanak kínjaim. Rick és Jenny visszajöttek, és látták, hogy milyen helyzetben vagyok. Jenny minden mérge ellenére odaugrott hozzám.
- Jól vagy? Mi történt?
Nem akartam, hogy tudomást szerezzenek a görcsökről, bár kétellettem, hogy Ricket is meg tudom győzni, de megpróbáltam.
- Kristen megbocsátott nekem a múltkoriért, de mégis itt hagyott.
Próbáltam normális, szimplán csak szomorú hangon beszélni, és körülbelül sikerült is, úgy éreztem. Nem kételkedtek benne, hogy az is vagyok. Az voltam. A fájdalom mellett…
