32. fejezet (Kristen)
Tom valóban egész közel lakott a kórházhoz, és hálás voltam neki, amiért ilyen önfeláldozó, hogy még engem is pátyolgat.
Nem voltam túl kedves vele az elmúlt napokban, de most mégis közeli barátomnak éreztem.
A lakása sokban különbözött Robétól, meglehetősen nagy volt a kupleráj, de ebben a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.
Eszembe jutott valami, és elmosolyodtam magamban. Ez a harmadik éjszakám Londonban, és eddig még egyszer sem aludtam Jennyéknél, ellenben három különböző személyt is boldogítottam a – kívánt vagy nemkívánt - társaságommal.
Tom előszedett a hűtőből pár üveg sört, és kényelembe helyezkedtünk a kanapén.
Bekapcsolta a tévét, de nem igazán kötött le, hogy mi megy benne, egyre csak Rob járt a fejemben.
- Ugye be van kapcsolva a mobilod? – kérdeztem Tomot.
- Persze – elő is vette a zsebéből, és kitette elénk a dohányzóasztalra.
- És ugye nem fog lemerülni? – faggattam tovább.
- Nem, teljesen fel van töltve, nyugi – mondta nevetve, majd - lassan szokásához híven - átkarolta a vállamat.
Most már nem aggódtam amiatt, hogy a nővérkére gyakorolt lehengerlő stílusát nálam is beveti, így vállára hajtottam a fejem.
Iszogattuk a sört, Tom történeteket mesélt Robbal elkövetett iskoláskori csínytevéseikről, egyik-másik még engem is megnevettetett.
Az alkohol hatására kezdtünk feloldódni, és egyre jobban örültem, hogy nem hagyott egyedül a kórházban.
A tévé zúgását, és Tom halk hangját hallgatva sikerült kievickélnem a kétségbeesésből, amit Rob állapota miatt éreztem. Számomra is érthetetlen módon valamiféle biztonságban éreztem magam, így lehunytam a szememet, és elaludtam.
---
Az álomtalan és nyugtalan éjszakát követően, amint felébredtem, először fogalmam se volt róla, hol vagyok, és főleg – hogy kerültem ide.
Fejem alatt valami keményet éreztem, és a karom is kicsavarodott a kényelmetlen pozíciótól.
Aztán lassan beszivárogtak az agyamba az elmúlt nap eseményei, és rögtön kipattantak a szemeim.
Még mindig a kanapén feküdtünk Tommal, fejem a felsőtestén pihent, karjaival óvóan ölelt át. A tévét még éjjel kikapcsolhatta, mert láttam visszatükröződni magunkat a sötét képernyőben.
Nem mertem megmoccanni, nehogy felébresszem, de a Rob miatti aggodalmam erősebbnek bizonyult, egyből kiment az álom a szememből, és Tomon átnyúlva odakaptam az asztalon fekvő mobilért, de az aljas módon nem jelezte, hogy hívott volna valaki. Kicsit elkeseredtem, ezek szerint Rob még mindig nem tért magához.
Az iménti hirtelen mozdulatom következtében Tom is felébredt, majd hatalmas ásítások kíséretében törölgetni kezdte az álmot a szeméből, másik karjával továbbra is engem ölelve.
Államat a mellkasára támasztottam, és gondterheltem néztem fel rá.
- Mi az? – kérdezte, mikor észrevett.
- Még nem hívott senki – feleltem szomorúan.
- Ezek szerint még alszik, ne aggódj, a nővérke szólt volna, ha lenne okunk megijedni.
Visszafektettem rá a fejemet, és felsóhajtottam. Tomnak igaza van, le kell higgadnom, azzal nem segítek senkinek, ha feleslegesen pánikolok folyton, gondoltam.
Tom megnyugtatóan elkezdte simogatni a hátamat, és bár nem éreztem azt a bizsergést, amit Rob közelében minden alkalommal, mégis jólesett az érintése.
- Fel kéne kelnünk – motyogtam. – És bemenni a kórházba.
Még mindig fáradtnak éreztem magam, mintha egy percet sem aludtam volna.
- Egyetértek – válaszolta kissé rekedt hangon, de továbbra sem mozdult.
Egyik kezemmel mellkasára támaszkodva nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, de aztán elszédültem, ahogy fel akartam állni. Tom is felült, de ezt észrevéve utánam kapott, és magához szorított.
- Jól vagy? – kérdezte.
Pislogtam párat, mire kitisztul a kép. Tom felemelte a fejemet, így arcunk igencsak közel került egymáshoz.
- Jól – feleltem még egy kicsit kábán.
Egy pillanatig csak bámultunk egymás szemébe, ő aggódva, én enyhén még szédelegve, majd pillantása a számra siklott.
Hallottam, hogy elakad a lélegzete, és láttam a vágyat a szemében, de nem tudtam elfordulni, megmerevedtem a karjaiban.
Már éreztem ajkaimon forró leheletét, és magam sem tudtam, miért, de sírás kezdte fojtogatni a torkomat.
Ahogy szája megérintette az enyémet, legnagyobb megkönnyebbülésemre sikerült végre szóhoz jutnom.
- Tom, ezt nem kéne – suttogtam riadtan rábámulva.
Erre összeszorította a szemét, pár centit hátrált, majd megrázta a fejét.
- Igazad van, ne haragudj. – Bocsánatkérően nézett rám. – Nem tudom, mi ütött belém.
Szégyenkezve elengedett, én pedig kikászálódtam a karjaiból, és könnyeimet nyeldesve ezúttal sikeresen felálltam.
Nem mertem ránézni, ahogy megkérdeztem:
- Bevinnél a kórházba?
- Persze.
- Egy perc és rendbe szedem magam – mondtam, és elvonultam arra, amerre a fürdőszobát sejtettem.
Megmostam az arcomat, és szorongva bámultam a tükörképemet.
Ezt én nem akarom. Hogy tehette ezt Tom?! Mégis mit képzelt?! Hogy majd a karjaiba omlok bánatomban?! Nem, ez képtelenség, biztosan nem tervelte ki előre… – gondolkodtam, és enyhe bűntudatot éreztem. Hogyan is tervelhetett volna bármit is?! Én jöttem fel a lakására, én aludtam el a karjaiban… De elalvás előtt még minden olyan „normális” volt.
És ráadásul ő Rob legjobb barátja, miért tenne ilyet vele?! Hisz Robot mindketten szeretjük… Nem értettem Tom viselkedését. Az odáig oké, hogy bepróbálkozott már nálam is még első nap, amikor megérkeztem, de azóta a tudomására juthatott volna már, hogy Robbal együtt vagyunk.
Valahogy le kell állítanom, ha ismét hasonló ostobaság jutna az eszébe. Én nem akarok tőle semmit, ez száz százalék. De megbántani sem akarom. Miért ilyen bonyolult az élet?!
Elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha meg se történt volna. Végtére is – valójában nem is történt semmi.
Mindennek ellenére most összezavarodtam. Tom nagyon jó barátnak bizonyult előző nap, de semmi több! Legalábbis a részemről nem.
Féltem, hogy a részéről mégis. És bár hallottam hírét, hogy általában mennyi időre is szokott neki kelleni egy nő, nemcsak ez riasztott el attól, hogy ő meg én… valaha is… a hideg is kirázott a gondolattól.
Halántékomat masszírozva egyre több mindent szerettem volna kitörölni az emlékeim közül.
Amit viszont ebben a percben biztosan tudtam, az az volt, hogy azonnal látnom kell Robot.
Kiléptem a fürdőből, és határozottam Tomra pillantottam.
- Menjünk.
Ő még mindig kerülte a tekintetem, és úgy tűnt, tényleg bánja, hogy majdnem megcsókolt.
Újra vállon veregettem magamat gondolatban, hogy legalább én idejében észbe kaptam, majd elindultam utána a kocsihoz.
Szótlanul tettük meg a rövid utat a kórházig.
Robot átvitték egy másik szobába, mert mint kiderült, reggel magánál volt egy kis ideig, és az orvosok kielégítőnek találták az állapotát.
Ez azt jelentette, hogy már nem voltunk kitiltva a szobából, így ezentúl akármikor bemehetünk hozzá.
Megkerestük a szobáját, és már nyomtam is le a kilincset, de mielőtt bemehettem volna, Tom a karomnál fogva megállított.
- Ne haragudj, és felejtsük el, jó?
Pontosan tudtam, mire gondol. De most kisebb gondom is nagyobb volt az ő lelkivilágának nyugalmánál, így úgy döntöttem, későbbre halasztom az ezen való gondolkodást.
- Semmi gond – néztem rá, majd beléptem a szobába, Tom pedig utánam.
Most már kevesebb kütyü tarkította Rob környezetét, és szerencsére a lélegeztető vackot is leszedték róla. Egyetlen műszer csipogott még, amelyik a szívét figyelte.
A fején a hatalmas kötést felváltotta egy kisebb, ami alól kilátszott a haja. Örültem, hogy nem borotválták le az összest, imádtam, ahogy folyton össze-vissza áll, és szerettem beletúrni…
Rendre intettem magam, mielőtt túlságosan elkalandoztak volna a gondolataim. Ez egy kórház – figyelmeztettem magam. És akármennyire is hiányzik, most a gyógyulása a legfontosabb.
Leültem az ágya melletti székre, és megfogtam a kezét – épp, mint tegnap.
Tom az ablaknál álldogált, nem szóltunk egy szót sem.
Óvatosan megsimogattam Rob ma már korántsem olyan falfehér bőrét, majd kezét az arcomhoz szorítottam és egy csókot leheltem rá.
A következő pillanatban egy lágy cirógatást éreztem az arcomon.
